Szinyei Dalma - Írások

 

 

 

SZÉP SZAVAKKAL LÉLEKSIMOGATNI

SZÍNPADBESZÉLGETÉS

 

II. Fonyódi Könyvfesztivál

2026.07.11.

 

 

Mosolygó-Marján Erzsébet, a HM Könyvek kiadó és a Helyesen Magyarul alapítója

Szinyei Dalma, meseíró, a Kapcsolj ki! mozgalom analóg nagykövete

 

 

Böbe:

Kedves Közönség! Van egy kutatás, amely szerint, akik rendszeresen olvasnak könyvet, átlagosan tovább élnek – a mese tehát nemcsak léleksimogatás, hanem úgy tűnik, életbiztosítás is. Erről, a szép szavak gyógyító erejéről, a kézzel írás és a gazdag beszéd veszendő kincséről, és arról, hogy mi mindent köszönhet egy gyerek egy jó mesekönyvnek, beszélgetek most Szinyei Dalma meseíróval, a Versgyerekek és a közkedvelt, Levendula Hercegség szerzőjével. Én Mosolygó-Marján Erzsébet vagyok, a HM Könyvek kiadó és a Helyesen Magyarul alapítója. És kérem, aki teheti, most az egyszer kapcsolja ki a telefonját. Meglátják, megéri.

 

Böbe:

Egy Yale-kutatás szerint a könyvolvasók halálozási kockázata mintegy 20%-kal alacsonyabb, egy másik szerint már hat perc olvasás is drámaian csökkenti a stresszt. Te hiszel abban, hogy a könyv szó szerint gyógyít – és mit tapasztalsz ebből íróként, olvasóként?

 

Dalma:

Hiszem és érzem is. Attól függ, hogy mit olvas éppen az ember. Ha olyat, ami igencsak szomorú, akkor remélhetőleg összeteszi a kezét és hálát ad, hogy ő nem azt érzi, nem azt éli, ami az olvasottakban történt vagy ami esetleg magával a szerzővel történt. 😊 Ha pedig önfeledt, idilli az írás, az egyértelműen gyógyítja a lelket, s vele a testet. Klasszikusok verseit is ezért olvassuk, mert van bennük egy örökérvényű mondanivaló, amibe bele lehet kapaszkodni, ami átvisz az adott pillanataink nehézségén, kibillent az adott helyzetből, és olyan agyi területeket mozgat meg, ami segíthet az oldódásban.

Én nemcsak az olvasással, hanem az írással is így vagyok. Nagyon-nagyon szeretek írni, akár az elképzelt világomat – Levendula Hercegség c. mesekönyvem –, akár a való világról szóló idillt – Versgyerekek c. gyerekverskötetem. A Levendula Hercegséget éppen a kedves, nyugodt világáért szeretik a Felnőttek is!  A Versgyerekek minden vers(gyerek)e egy betűkkel festett kis fénykép, a messze ringó gyerekkortól, a gyerekeket ölelő természet játékairól, eljutunk az éjsötét barlangból erdőn-mezőn, száz hegyen át, fel a sziporkázó csillagokig.  Valós gyerektörténetek vannak benne. A Csilingelő karácsonyfa című versét pont ezért írtam – magamnak, hogy meggyógyuljak. Nagyon beteg voltam torokgyulladással, és arra gondoltam, hogy na majd én a munka és az írás által meggyógyítom magam! Én leszek Münchhausen báró, aki saját magát húzza ki a bajból. Sikerült is. Olyannyira, hogy utána csak születtek sorban a gyerekversek, összekapaszkodtak, s kötetté nőttek. Hatvankettő lett belőlük, az utolsó, a hatvanharmadik a kis Szerzőtársamé, Viola kislányunké. Tavaly nyáron, 4 évesen mondta, az ő műve, én csak rímbe szedtem és rendeztem a sorokat. Amit csak mond, próbálom leírni, amióta beszél. Van külön mesés füzete, abba írom, amit mond, és olyan gyors, hogy szinte alig tudom követni. Most pedig már a rímekkel szoktunk játszani, énekelünk, elkezdem én az első sorral, s felel rá a másodikkal, amit épp ott találunk ki, hanggal, szóval. A lényeg a szótagszám és a sorvég csengése, a nyelvtan, ragozás ebben az esetben másodlagos, olyan szavakat alkotunk, vágunk, rakunk össze, amik nincsenek is. Nagyon meghitt és örömteli játék.  Illetve amikor csak lehet, viszem magammal a könyves rendezvényekre. Hálás vagyok érte, és hihetetlenül szerencsésnek érzem magam.

 

Böbe:

Kosztolányi óta tudjuk, hogy az olvasót nevelni kell. Te gyerekkönyvtárban nőttél fel, mégis igen korán orvoskrimit olvastál. Hol a helye ma a mese-szépirodalomnak, és miért fontos, hogy magyar gyerek magyar mesekönyvet kapjon a kezébe?

 

Dalma

Szerencsémre rengeteg időt töltöttem a siklósi gyermekkönyvtárban, és mindent olvastam onnan is, és az otthoni könyvespolcokról is. A Nagymamám – akit nagyon korán elvesztettünk, de él a szívemben, és most már újra a Versgyerekekben is, melyet neki ajánlottam az álomgyerekkorunkért – műtősnő volt, s az ügyeletben olvastak mindent, s így én is – az otthon hagyott könyveiből. 😊 Tisztán emlékszem, hogy 10 éves voltam, amikor orvoskrimit már olvastam. 😊 Persze erről a környezetem mit sem tudott, mert mindig becsomagoltam a könyveket. 😊 Ezt a szokásomat azóta is tartom, ha olyan könyvet olvasok, ami csak rám tartozik, mert nem szeretem, hogy az emberek bármi alapján beskatulyázzák egymást. A Férjemnek köszönhetően egy kedves kis könyvtárunk van otthon, így a Kislányunk is a könyvek között nő, de vele is járunk a helyi könyvtárba. Ez egy családi minta, természetes dolog számunkra, és rendkívül hálás vagyok, hogy a könyveik által elérhető közelségben vannak azok a szerzők, akik utat mutatnak, és esténként, alkotás közben odaülnek mellém.

Az egyik Kosztolányi Dezső. A kutatásaim során hozzá szoktam fordulni elsősorban, elővenni az írásait, ha szavakat kezdek gyűjtögetni – pont így mutatkoztam be Neked, három évvel ezelőtt, a Levendula Hercegség kéziratával, hogy szép szavakat szeretgetek – hiszen bravúrosan bánt, élt, alkotott a magyar nyelvvel. Az olvasó nevelése című esszéjében írja 1933-ban – nagyon tanulságos és szép írás, öröm olvasni –: „Úgy sejtem, hogy a gyermek természetes társa csak a lángész lehet.” S hogy már a kezdetektől minőségi irodalmat, a legtisztábbat kell adni a gyereknek, „eleven, lélegző remekműveket”. De miért?

A gondolkodásunk alapja a belső beszéd. Beszélek magammal, a fogalmakhoz, tárgyakhoz, eseményekhez szavakat rendelek, leírom, befogadom, észlelek. Így ölt testet a gondolatom, aztán kifejezem, valamilyen formában. Teszem ezt a tanult, első nyelven, az anyanyelvemen. Minél több szót ismerek, minél több dolgot tudok magamhoz, a saját világomhoz társítani, annál többet tudok megérteni és megértetni magamból. Ez a kincsem, a szókincsem, amit egész életemben gyűjthetek. A gyerekeknek ezért kell változatos, bőséges, mese-szép-irodalmat adnunk. Minél előbb el tudja mondani, hogy mit érez, meg tudja értetni magát másokkal, és meg tudja érteni a másikat. Csak az egymás közti kommunikáció vezethet megértéshez, elfogadáshoz, elismeréshez. Ez az alapja a közös alkotásnak, az emberi mivoltunknak, az eddigi történelmünknek. Ezért vallom, hogy az adott anyanyelvű gyereknek az anyanyelvén olvassanak sokat, segítség, képezzék: magyar gyereknek magyar mesekönyvet.

A korunk egyik hatalmas lehetősége az elérhetőség. Nagy ajándék, hogy az író és az olvasók között lecsökkent a távolság, és tényleg egymás kezét/tollát tudjuk fogni. Garmadával áll rendelkezésre kortárs meseíró és gyerekirodalom. Kiadói és magánkiadás is. Itt említem meg a Magyar Mesekönyv Projektet, ahol számos magyar magánkiadású meseíró műve – jelentős részük a Helyesen magyarul gondozásával jelent meg – megtalálható és elérhető. Ezek olyan válogatott könyvek, melyek minőségileg és tartalmilag is szívből ajánlottak. Valódi értéket közvetítenek, mind mondanivalóban, mind képi világban a legnagyobb értéknek: a gyermekeknek. És nekem is nagyon jó érzés szülőként, mikor egy-egy írótársam dedikált könyvét haza tudom vinni a Kislányomnak. Így össze tudja kapcsolni a könyvet az alkotóval, és még élőbbé válik a mese. 

 

Böbe:

Az okostelefon manipulál és rabbá tesz, de bevallottad, hogy a Gyűrűk Ura három kötete egy hét alatt téged is rabul ejtett. Hogyan lehet ezt a harcot a gyermek figyelméért megnyerni a képernyővel szemben, és mit jelent számodra a Kapcsolj ki! mozgalom Analóg Nagykövetének lenni?

 

Dalma:

Így történt, megnéztem a filmet, és olyan kíváncsi lettem, hogy kölcsönkértem a három kötetet, és szabad, boldog egyetemistaként egy hét alatt elolvastam. Nagyon gyorsan olvasok, és rettenetes olvasó vagyok, mert a végét olvasom el általában először, hogy tudjam, érdemes-e olvasni. 😊 Sőt, a kötelezők közül a gimnázium alatt szinte egyet sem olvastam. Az adott szerzőtől a többi művéből igen, mellé még minden mást is. De nekem ne mondják meg, hogy mit olvassak. 😊

A gyerekkönyvtárban szabadon lehetett válogatni, izgalmas volt mindig új világba csöppenni.  És nem volt idősatu, és nem volt digitális tér. A Versgyerekekben épp ezt írom – mintha emlékkönyv lenne. Az első fejezetben az álomgyerekkorunkról, ezer játékkal, a második a mostani kor gyerekeiről, akik ugyanolyannak születtek, mint anno mi. A fejlődő kis agyuknak pont arra a nyugodt, lassú fejlődési lehetőségre van szüksége, mint nekünk volt. Kapcsoljuk ki a képernyőt, hogy megkapja azt a természetes ritmust, ami jár neki. Nagyon nem egyszerű ez a helyzet, de olyan nincs, hogy nem érdekli semmi a gyereket. Ha unatkozik, valamit úgyis kitalál, bekapcsol az agya. Szoktam mondani, hogy csináljon bármit, csak ne a képernyő előtt legyen passzív rab, nézze ütemesen a felhőket! 😊 Megkérdezték a múltkor tőlem, de azt, hogy kell? Hát hogyan! Nézed az eget, látod, és dobog a szíved. 😊  És van még két mondatom: „Ne nézd a képernyőt sokáig, mert kifolyik az agyad!” és „Azért kell fejleszteni az eszünket, hogy ha öregszünk, legyen miből veszteni, hogy még mindig maradjon.” Ezek bennem nagyon régóta megfogalmazott gondolatok, de amióta felolvasni járok kicsiknek és nagyoknak, óvodába, iskolába, könyvtárakba, rendezvényekre, csak megerősödtek.

A gyermekkorban történő túlzott képernyőhasználattal „csak” két gond van: a digitális tér elveszi azokat a tevékenységeket és azt az időt, ami a természetes agyi fejlődéshez szükséges, hogy azon agyi területek – melyek a tudás, szakma, műveltség, kitartás és emberi kapcsolatok alapjait biztosítják – megfelelően épüljenek (maga a szó is: „ép”). A másik pedig, hogy a túlzott képernyőhatásnak kitett agy szó szerint szivárog – bizonyos fehérállományi pályák gyengébb szervezettséget mutatnak, ami az idegrostok lassabb és pontatlanabb ingerületvezetéshez vezet –, folyik. A fenti hatások következményei számos formában megnyilvánulnak, ezeket napi szinten tapasztalják a szülők, a gyerekekkel foglalkozó szakemberek, pedagógusok. Amit én tapasztaltam a gyerekközönséggel való találkozásaim során: nyelvi készség késése, figyelemzavar, ténybeli tévedések, tudásbeli hiányosságok, szűkös nyelvi kifejezőeszközök.

A Kapcsolj ki! mozgalom 2025 őszén indult azzal a céllal, hogy segítse a szülőket, pedagógusokat, gyermekvédelmi szakembereket a képernyőfüggőség megelőzésében. A gyökérprobléma egy profitmodell, amit a fogyasztó technológiai vállalatok működtetnek. A modell a gyerekek figyelmére épül – az éretlen agy miatt ez könnyen megszerezhető forrás –, és az egész folyamatot kidolgozott viselkedési modellekre épülő módszerek tartják fent.

A gyerekek idegrendszeri fejlődését, a függőség kialakulásának tudományos hátterét érthetően, egyszerűen magyarázzák el a mozgalom szakemberei, hogy a családok visszaszerezhessék életüket, a szülők gyerekeiket, boldog jövőjüket. A megoldási javaslatok nem technológiaellenesek. A túl korai, káros képernyőhasználatot működő szabályokkal, egészséges tevékenységekkel – mint például az írás vagy az olvasás –, életszínvonalat javító készségek fejlesztésével és minőségi családi kapcsolódással lehet felváltani. „Mert a gyermekkor egyszeri és megismételhetetlen!”

Számomra ehhez a mozgalomhoz való kapcsolódás egy magától értetődő lépés volt, egyedül nem lehet ezt megoldani – mondom én, aki állandóan a függetlenséget, az önállóságot, a szabadságot vallom, keresem és élem. És tudom, hogy mit jelent a digitális eszközök használata, 10 éves koromban ismerkedtem meg a számítástechnikával, s a természettudományi doktori fokozatomat is úgy szereztem, hogy programoztam. Számtalan jegyzetem digitális formában van, a telefonomon. Hiszen írok én mindenre, amikor éppen eszembe jut, falevélre, zsebkendőre, mindegy. 😊

A Kapcsolj ki! mozgalom egy alulról jövő kezdeményezés, mivel itthon ennek a jelenségkörnek még nincs szabályozása, de nemzetközi példák, előremutató intézkedések vannak. Nagyon sok mindenkihez el kell jutnunk, meg kell erősítenünk abban, hogy amit helyesnek gondol, az úgy van, elmondani a tényeket és a lehetőségeket. A mozgalom ezért meghirdette az analóg nagyköveti képzést, melynek célja, hogy a résztvevők minél szélesebb körű, átfogó képet kapjanak a digitális világ gyermekekre kifejtett hatásáról (különös tekintettel azok gazdasági, fejlődéstani, fejlődéslélektani, pedagógiai, pszichológiai, kognitív és neurológiai aspektusaira), annak érdekében, hogy közösségükben képviselhessék közös célunkat: a gyermekek egészséges lelki és fizikai fejlődését. Nagyon vártam már, hogy legyen ilyen alkalom, és büszke vagyok, hogy az első háromszáz analóg nagykövet közé tartozom, és biztatok mindenkit, akinek ez az ügy fontos, hogy csatlakozzon a mozgalomhoz, és jelentkezzen nagykövetnek – hírvivőnek! (Én szót fogadtam – Tolcsvay Béla Kossuth-díjas művészünk mondta egyszer nekem kézszorítva: „Hírvivőnek kell lenni!”).

A képzés során számtalan esetben – tőlem teljesen más területről érkező szakemberek tudományosan igazolt tényekkel alátámasztott előadásit hallgatva – a jegyzetembe ezt írtam: „ezt szoktam mondani”. Tapasztalom minden nap, hogy a tényeket nagyon sokszor nehéz elfogadni, mert az igazság bonyolult, összetett a fikcióhoz képest. És ez az, ami teljesen meggyőzött, hogy a helyem a mozgalomban van, mert épp a kutatói pályám során volt szerencsém elsajátítani azt, hogy mit jelent megbízható forrásokból tájékozódni, elismert, nemzetközi folyóiratokban megjelent cikk alapján.

A gyermek figyelméért harcolunk a képernyővel szemben... mindenki. A Szülők, a Pedagógusok, Edzők, s mindenki, aki ír, kiad, terjeszti a könyvet. De a toll erősebb fegyver, mint a kard – egyelőre. S mi tudjuk használni, ezért a felelősségünk és kötelességünk az ilyen formában történő gyermekvédelem. Eddig úgy jártam az iskolákat, hogy mesematinékat, versmatinékat, rendhagyó irodalomórákat tartottam a Gyerekeknek. Most pedig a Szülőkhöz is el fogok jutni – immáron nagykövetként.

 

Böbe:

Hallgassunk meg pár verset a Versgyerekekből!

 

Dalma:

A Versgyerekekből több vers is balatoni emlékből született. Az egyik kis ihletadóm épp itt ül a Hallgatóságban. 😊 Tavalyelőtti közös nyaralásunk alkalmával a Barátnőm Kislánya hintázott, és közben: „Napozz, fürödj, hullámozz, legyezz, nyár!” – ezeket kiabálta. Leírtam, s később rímbe szedtem, ebből lett a Jégkrémfaló Július.

A Versgyerekekben a természetről is sok vers szerepel, valósabb képekkel és mesésebb formákkal. Az egyik, amit most felolvasok, a varázslatos, citromfényű Azúr-part, a másik, a kötet számomra legszebb hangzású, legidillikusabb verse, a Levendulaiskola.

És Drága Böbe, az Álomhívót pedig Neked ajánlottam. Az egy dallamra született vers, épp itt dúdoltam altatót Violának a Balatonon az említett nyaralásunkkor, s miután elaludt, felvettem telefonra, lekottáztam, zongoráztam, s utána lett meg a szöveg a bíbor égről, álomszépről. És éppen telefonáltunk Veled egyszer, amikor az alkonyban vezettem, mögöttem Viola, s azt mondtad, hogy látod a szemed előtt az idillt. 😊

Cserébe, hogy gyorsan olvasok, nagyon lassan írok. Mint ahogy annyian, lopom az időt rá magamtól. Szülőként tudjuk, hogy milyen ez.  Én kimerítően sok háttérmunkát végzek, ez a védjegyem már, így a Versgyerekek 8 év alatt öltött színpompás keményfedelet. Persze a véghajrában csak úgy potyogtak a versek a ceruzámból. 😊

Visszakanyarodva a digitális világhoz, Jana Škundrić barátnőm – szerb régészdoktor és illusztrátor –, aki az eleven, meseszép rajzokat készítette, kézzel rajzolta meg a figurákat, aztán beszkennelte és digitálisan színezte. Így gyorsabb és alakíthatóbb volt, ha javítást kértem. (Angolul értekezünk, így minden verset „fordítanom” kellett, de a hasonló életkorunk miatt a megélt gyerekkori emlékeink „közösek”, és ez nagy segítség volt, nem kellett túlmagyarázni a verseket.) Az illusztrációk stílusával kapcsolatban is elég határozott elképzelésem van. Én a való élethez igazodó formákat szeretem és kerülöm a túlzásokat. A szem is a szimmetriát, az arányosságot és szépet szereti. És Jana varázsol a szemnek.

 

Böbe:

A szavak másik vesztesége: a kézzel írás és a beszéd. A beszélgetés előtt azt mondtad nekem, a gyerekek lassan a ceruzát sem tudják megfogni, és fogy a „gyöngyöző szókincsünk", amivel az érzelmeinket felismerjük és kifejezzük. Mit veszít egy gyerek, aki soha nem ír kézzel, és mit tehet ez ellen egy szülő, egy író, egy kiadó?

 

Dalma:

Amióta csak járok felolvasni, a kezdetektől azt mondom búcsúzásként, hogy „írjatok!”. Mert olvasni természetes, olyan, mint a levegő. (Viccnek el szoktam szavalni a legrövidebb versemet a gyerekeknek, a címe Olvasni. Egy szóból áll: „Kell!’) „És kézzel írjatok!” Én szinte kizárólag kézzel írok. Teljesen megáll ilyenkor az idő, s van rá érkezés, hogy a gondolati kapcsolódást az ember magában összefűzze. Persze nagyon sokszor gyorsabban szalad a gondolat, mint a ceruza, de hát ez már csak ilyen. 😊 Ilyenkor jön az, hogy az ember vajon el tudja-e olvasni újra azt, amit próbált jegyzetelni. 😊 És itt kell megemlítenem magát a jegyzetelést, mert én arra jutottam, hogy a „leg”, az írás „legeslegje” a jegyzetelés. Az a fajta, amiből utána vissza tudjuk mondani az elhangzottakat, ha nem is teljességében, de a fontos és összefüggő pontokat.  Az egyik ismerősöm, egy nemzetközileg elismert HR-szakértő és a csapata is kizárólag kézzel jegyzetel a megbeszéléseken. Mert a papír, az papír, a toll, az toll. És valóban, ha kézzel írunk, sokkal könnyebben fel tudjuk idézni a dolgokat, mert fizikálisan is teret ölt maga az írás, és nem a digitális térben jelenik meg egyből. Ilyenkor az agy térbeli tájékozódásért felelős területe aktiválódik, s ezért később könnyebben elő tudjuk hívni az agyunk által tárolt információt.

Mi is az írás? Egy összetett folyamat, ahol jön a gondolat, lesz belőle belső beszéld, végigfut a kézbe, az ujjpercekbe, dolgoznak az izmok, s közben, már a szem is, mert olvasok és korrigálom, amit írtam, észlelek kintről. Dekódolás és kódolás egyszerre, úgy dolgozunk, mint a szikrontolmácsok. A kézírás kreativitás, finommotorika, koordináció, gondolatiság, memóriamozgatás egyben. És erre képesek vagyunk! Meg lehet tanulni! A gyerek, aki kézzel ír, megnyeri mindezt. Aki nem, azt pedig elveszíti ezt a kiváltságot. És vesztünk mi is. A szülők, a közösség, a társadalom. Külföldön egyre jellemzőbb, hogy az iskolában nem tanítják a kézírást. De a szülő meg tudja tanítani, az író példát tud mutatni, s a kiadók ott lehetnek a gyakorlófüzetekkel.

Most itt ülünk, ezen a csodahelyen és minden a betűről szól. De, amikor felolvasni megyek, nem mindig ezt tapasztalom. Az egyik szemem nevet, a másik pedig sír. Az a szeretet, ami körbeölel a gyerekekkel történő találkozáskor, éltető. Az íróasztalom körül tele a fal szívecskékkel, rajzokkal, jókívánságokkal, köszönettel, amiket tőlük kaptam, s ezek minden díjnál, éremnél, kitüntetésnél, oklevélnél többet jelentenek. De a másik szemem pedig egyre jobban zokog az elmúlt pár évben tapasztalt, zuhanó tendencia miatt – újra a digitális világ témaköre –, hogy a gyerekek nem tudják magukat kifejezni, nem tudnak figyelni, nem tudnak kapcsolódni. Igen, a beszéd is veszélyben van. A terjedelmes, gyöngyöző szókincsünk, drágaköveink az érzelmek felismeréséhez és kifejezéséhez. És nem arról beszélek, hogy helyesen magyarul. Hanem szépen. Kifejezően. Hiszen a kiáramló levegővel épp ugyanannyi energia kimondani egy csúnya szót, mint egy szépet. És teljesen más a lelkület. A magyar nyelv szerelmeseként nagyobb ajándékot el sem tudok képzelni, mint hogy ezen a csodanyelven álmodhatok, élhetek, írhatok, érezhetek. És a Kislányomnak tovább tudom adni. Örökké hálás leszek ezért.

Stephen King fogalmazta meg az Írásról c. munkájában: „Minden művészeti ág valamilyen szinten a telepátiára épül, de úgy hiszem, az írás ennek a legtisztább megnyilvánulása. ... Nem vagyunk sem ugyanabban az évben, sem ugyanabban a szobában – mégis együtt vagyunk. Közel vagyunk egymáshoz. A gondolataink találkoznak.” A mesterséges intelligencia alapjaiban húzza át az emberi vonalakat. A művészeteket is. Egyre több AI által írt – és jelöletlen! – könyv jelenik meg. Ebben az esetben kinek a gondolataival találkozunk? Milyen példát mutat ez a gyerekeknek? A sport analógiát követve (hosszú távú triatlon, Ironman jelszava: az út maga a cél), az AI használata – hogy gyorsítsa az írás folyamatát –, olyan, mintha futóversenyen az induló versenyző motorozna, nem tisztességes játszma. Hogy lehet így megtanítani, ösztönözni a saját, időigényes kutatómunkát, amit az írók beletesznek a könyvekbe?

És az AI térnyerésével – az emberi megoldások kárára – a humánum hullásának első szereplői is megjelentek: az embert kiváltó AI-társak (plüssjátékban, digitális eszközökön, humanoid robotokban). Teljesen tisztában vagyok azzal, milyen nevetségesen naiv az illúzióm, hogy az AI ott legyen jelen, ahol az embernek előnnyé válik, és ne legyen ott, ahol csorbíthatja az emberi kreativitást, lelkületet és a kibontakozást. De mit szeretnénk, milyen legyen a gyerekünk, milyen legyen a fiatalság felnőttként? Mi legyen mivelünk később?

A szülői szív megreped és vígasztalhatatlan marad, ha elveszít egy gyermeket – akármennyi idős. Szívszakadva sírunk. A mai világban ezért egész álló nap sírnunk kellene, ahogy önként pazaroljuk a legdrágábbat, a gyerekeket. Óvjuk őket mindentől – vakságra, ürességre, némaságra és mozdulatlanságra ítélve –, de közben a legsebezhetőbbet, a lelküket nem vigyázzuk. Csukás István mondta, hogy egy gyerekbe hétéves koráig olyan mennyiségű életörömöt, nevetést, jókedvet kell belegyömöszölni, hogy kitartson hetven-nyolcvan éves koráig. És a mi felelősségünk, hogy mentsük őket és velük együtt magunkat is. Hogy mikor a szomorúság birokra kel a szívvel, legyen egy vers, egy emelkedett sugallat, egy eszményi gondolat, ami erőt ad továbbmenni.

 

Böbe:

Készül a Napfénymesék, a Levendula Hercegség második kötete, amely egy madárhangos hajnallal kezdődik, és világítótornyokról szól, akik nem látják egymást, mégis tudják, hogy valahol ott a másik, és utat mutat a sötétben. Kik ezek a világítótornyok a te életedben, és mit üzennek a mai gyerekeknek?

 

Dalma:

A Napfénymesék világítótornyai a túloldalon állnak, a fenyvesi strand távcsövén keresztül láthatóan tündökölnek – kereszt világít a harangtornyaikon. Szintén a nyaralásunk során jutottak eszembe, mert a mesefüzér egyik története éppen itt kezdődik. A világítótorony szerepe, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre, utat mutasson, mentsen. Sötétben, viharban. Szép időben senki nem gondol a tornyokra, s a tornyok sem látják egymást.

Az emberi „világítótornyok”, akik akarnak és tudnak gondolkodni s jót cselekedni, továbbadni a tudást, a reményt, a hitet. És rendíthetetlenek. Nekem egy seregnyi világítótorony van a szívemben, ismertek és nem ismertek, mind példa számomra. Ahogy élnek, ahogy alkotnak. Számtalan tett, idézet, beszélgetés, emlék, érzés köt velük össze. Edzők, tanárok, társak, rokonok, ismerősök, barátok, művészek. Élő és nem élő szívemberek.

Engem lenyűgöz az ember, hogy milyen csoda, s mire képes egy emberi szervezet! Milyen szellemi, lelki és fizikai próbákat állt ki az idők folyamán, milyen magasságokat és mélységeket tárt fel, milyen messze jutott egyénileg és társadalmilag.  Büszkének és méltónak kell lennünk a humánumra. Arra, hogy levegőt veszünk, hogy létezünk, hogy itt beszélünk, érzünk. Hogy még mindig itt vagyunk, együtt!

A világítótornyaim üzenete a gyerek felé, hogy az alázattal, kitartással, szorgalommal járt út célba visz. De semmi sincs azonnal, minden tudás mögött gyakorlás van.  A tehetség, a lehetőség nem hoz eredményt magától, tenni kell érte. Nem mindig könnyű az út, és nem megspórolható, de biztos az eredmény. Bátor szívvel menni kell, csak előre, mint a fény!

 

Böbe:

Valahol azt írtad: a könyvfesztivál olyan, mint egy esküvő, ahol az Olvasót és az Írót összeköti a könyv. Ha ez így van, mit fogadjon meg egymásnak a két fél itt, Fonyódon, hogy a házasság hosszú és boldog legyen?

 

Dalma: Miért olvasunk? Szeretnénk szórakozni, örülni valaminek, hajt a kíváncsiság, a tudásszomj. Valamit keresünk, amitől többek leszünk, ami épít. Nem láttam még senkit azért olvasni, hogy szomorú legyen, dühös, mérges. Az Író felelőssége, hogy mit ír, hogyan ír. Kiváltsága, hogy alkothat, s megtiszteltetése az Olvasó figyelme. Magánkiadóként különösen nagy ez a felelősség, de vele jár a szabadság, hogy az utolsó betűig én vagyok, én lehetek. És itt a közös pont: az értéket keresőknek értékes könyvet adjunk.

Drága a füzet, amibe írunk, és drága a papír, amiből könyv lesz, de amit beleírunk, még drágább, mert a jövőnket formálja, a következő nemzedéket. És azt se felejtsük, hogy aki könyvet vesz, az a legjobb társasággal vesz időt – saját magával (illetve azzal, akinek felolvas).

Éljen tehát az Író, a Rajzoló, a Korrektor, a Szerkesztő, a Tördelő, a Nyomda, az Olvasó! Éljen a betű, a szám, a hangjegy! Éljen az ok-okozatot kereső, feltáró és megértő józan gondolkodás, az önálló vélemény, a saját tapasztalat, az örök kíváncsiság. Éljen a tudás! Éljen a jóakaratú Ész és hites Szív! Az ég adjon egészséget hozzá!

Az utolsó gondolat nem az enyém – bár a Napfénymesék éppen erről szól –, hanem az egyik legfényesebb világítótornyomé, Fekete Istváné: „Az írói készség nem érdem, csak adottság és kötelesség: szolgálni a jót, lobogásra és világosságra gyújtani azokat, akik keresik és várják a Szépet, hogy világosságra, örömre és szeretetre gyúljanak önmaguk is és gyújtsanak másokat is. Ennyi az egész, de ez: Minden.”

 

Böbe:

Kedves Közönség! Köszönjük, hogy tanúi voltak ennek az „esküvőnek”, az Olvasót és az Írót itt, Fonyódon is összekötötte a könyv. Köszönjük Szinyei Dalmának a szép szavakat, a verseket és a világítótornyok fényét. Vigyenek haza egy könyvet, egy verset, egy emelkedett gondolatot,  és ne feledjék: olvasni, írni... és néha kikapcsolni!

 

 

 

 

Kedves Dezső!

Írom a mesekönyvemet. Lassan haladok, hiszen száz dolgom van mellette, de azért sem sietek, mert olyan jó ebben a mesevilágban lenni. Olvasok hozzá sokat, gyűjtőm jót, s keresem a szép szavakat. A mesém egy madárhangos hajnallal kezdődik, amit úgy szeretnék lefesteni, ahogy valóban hallani lehet. Eszembe jutottál, hogy segíthetnél a madárbeszéd leírásánál. Hiszen nekem Te vagy az egyik, aki a legszebben írt magyarul.

Egy csendes estén így jutottam el újra a verseidhez, de a kötetben elakadtam az Egy kézre vágyom olvasásakor. A lámpa mellett hirtelen olyan szomorúság hullott rám a versedből. A bánatodat, a magányodat éreztem. Megjelentél, élőnek láttalak, egynek közülünk a mostani korból. És akkor – Neked a messzi jövőben – gyorsan vigasztalni kezdtelek gondolatban (sőt, hangosan is!), soroltam, hogy miként „élsz” majdnem egy évszázad után is, hogy gondolunk reád, és mily’ fellegjáró az emléked. S újra köszöntem – köszönöm –, hogy olvashatom a magyar nyelvben rejlő csodás képeidet. Még a verset is megsimogattam, s most jövök rá, hogy ez volt a kéznyújtásom, amire vágytál.

De a szomorúság mégis nálam maradt. Mert eszembe jutott az én bánatom. Az értelem hanyatlása. Felnőttben, gyerekben egyaránt. Örülök, hogy nem látod, ahogy hullik minden norma és elv – s biztos hullott már sokszor –, de ez a humánum hullása. És akárhogy is gondolkodom, mindig csak az olvasáshoz jutok. Az értelem alapjához. Az ember kiváltságához.

Mert eljött az idő, mikor az olvasás veszélybe került. Lassan elfogy a példája, odavész a szokása, a rangja, mert nincs türelem, nincs idő, és elvész a betűkhöz vezető út. Pedig több a könyv, az elérhető könyv, mint valaha. És mégis egyre kevesebben olvasnak. Felnőtt, gyerek egyaránt. És egyre kevesebben gondolkodnak. Felnőtt, gyerek egyaránt.  Mert nem tudnak olvasni. Nem értik már a szavakat, a mögöttes tartalmat, a mögöttes-mögöttes tartalmat, a térbeli és időbeli összefüggéseket, és nem ismerik fel az író szándékát.

És eljött az idő, mikor az írás is veszélybe került. A kézzel írás különösen. Lassan már a felnőtteknek sem megy, csak géppel és gépen, és a gyerekek szinte már a ceruzát sem tudják fogni. Olyan érthetetlen ez nekem, mert én úgy szeretek írni. És az sem bánt, ha nem olvassa senki, mert nekem maga az írás az öröm. Ám, ha másokat sem olvas az ember, akkor hova jutunk? Mi lesz így az emberi világgal, mi lesz velünk? Mi lesz az ok-okozatot kereső, feltáró és megértő józan gondolkodással, az önálló véleménnyel?

Ó, és a beszéd! A beszéd is nagy veszélyben. A terjedelmes, gyöngyöző szókincsünk, drágaköveink az érzelmek felismeréséhez és kifejezéséhez.

És eljött az idő, mikor a lélek távolodik az embertől. Eltűnik az odafigyelés és a megértés, csak a világi dolgok halmozása jön, a kényelem és a demagógia. És egyre jobban egyedül maradok ezzel a felismeréssel, egyedül a gondolataimmal, egyedül a beszélgetésekben. Így leszek magányos a ránk telepedett sötétben, ami egyre nagyobb és elnyeli az emberit. S én is egy kézre vágyom, olyanra, ami a fény gyújtja, s magasra tartja. És hol az a kéz? A kéz, ami a könyvet fogja. Hol a szem, ami olvassa, hogy az ész, ami érti, s hogy a szív, mely érzi?

Most a pazarlás korát éljük, fennen hirdetve, hogy mindenből újat lehet venni. S közben a legdrágábbat herdáljuk. Óvjuk a gyerekeket mindentől – vakságra, ürességre, némaságra és mozdulatlanságra ítélve –, de közben a legsebezhetőbbet, a lelküket nem vigyázzuk. Nem töltjük fel széppel, jóval az életre. Pedig ez mi felelősségünk, hogy mentsük őket és velük együtt magunkat is. Hogy legyen egy kéz megszorítani, ha a szomorúság birokra kel a szívvel. Legyen egy vers, egy emelkedett sugallat, egy eszményi gondolat, ami erőt ad.

És én nyúltam akkor – vissza – a kezedért, s értem én, hogy mi bánt (s értem a Hajnali részegséged titkát). Még a szemem is könnyes lett... Aztán magamat is vigasztalni kezdtem. Hiszen nem lehet feladni. És tudom, hogy vannak még „világítótornyok”, kik védik a betűket, akarnak és tudnak gondolkodni. S bár a világítótornyok nem látják egymást, de tudják, hogy valahol messze vannak még olyanok, mint ők, s utat mutatnak a sötétségben. Őrzik a gyermekszív tisztaságát, hogy világíthasson bennük az értelem. És látom a sok figyelmes kis gyerekhomlokot, a ragyogó szemeket, kiket veszni hagyni nem lehet.

Igyekszem én is gyűjteni a fényességet az én kis világítótornyomba, hogy maradjak fénytartónak, mikor a sötétség hullámai még magasabbra csapnak. Tudom, hogy nem vagyok testvértelen (ahogy Te sem!), s dolgozom, hogy a jövendők se legyenek – sosem.

 

Hálával, tisztelettel, szeretettel maradok Feléd, Dalma

 

U.i.: A madárbeszédet ma is hallgattam a kertben, fényözön karolta és béke ölelte. Figyelem, és majd leírom. Ha kész lesz a kéziratom, hallani fogod.