Szimbiózis 10. - A hasonmás

Tudatának egy olyan részébe érkezett, amit fantázia világa teremtett jó pár évvel ezelőtt, de ahogy múlt az idő, a képzelet és a valóság egyre inkább összekapcsolódott számára.

Egy égbetörő, mintegy negyven méter átmérőjű kietlen sziklaszirt közepén állt de most szakáll nélkül és szemüveg sem volt rajta. A sziklát feneketlen mélységbe vesző sötétség vette körbe, s ameddig a szem ellátott, ugyanez volt a helyzet. Kicsit jobbra háttal neki, közvetlenül a szirt szélén, egy hozzá hasonló termetű férfi állt, sőt a hajszínük és a ruházatuk hasonló volt. Zsolt, előbb lassú, aztán egyre gyorsabb léptekkel megindult felé, ám az út kétharmadát megtéve ismét lassulni kezdtek léptei, míg végül a peremtől úgy öt mérette állt meg.

- Továbbra is képtelen vagy önálló döntést hozni. - rázta a fejét a másik anélkül, hogy megfordult volna.

- Ez nem igaz, mert meghoztam a döntést a jövődet illetően, de aztán ahogy egyre közelebb értem hozzád, annál inkább elbizonytalanodtam.

- Ez a legrosszabb verzió, hisz még a nemleges döntés is jobb a bizonytalanságnál.

- Ezzel vitába szállnék, mert...

- Hagyjuk most a filozofálást. - vetette közbe a másik, miközben megfordult. S habár Zsolt a hasonmásával találta magát szemben, ám az ennek ellenére különbözött tőle. Nem a szeme, vagy a haja színe, hanem a tekintete. Rideg, célra törő, sőt riasztó volt, míg Zsolté egy jóhiszemű, de határozatlan ember benyomását keltette.

- Két dolog történhet,ha lelöksz. - folytatta a hasonmás. - Vagy nyomban visszatérek, mintha örök életem volna egy videójátékban, vagy egyedül maradsz, de most már végleg. Ha ez történik, ugye tudod, hogy mit jelent?

- Semmi sem garantálja, hogy ismét végezni akarnék magammal.

- Biztos? - kérdezte gúnyos mosollyal a másik.

- Az eltelt évek alatt erősebb lettem lelkileg.

- Ezt meg honnan a fenéből veszed? Hisz a külvilágban szinte mindig rám támaszkodsz.

- Érzem és kész. - húzta meg a vállát Zsolt.

- Rendben. - fordított hátat ismét a másik. - Akkor tedd meg.

- Megteszem,ha eljött az ideje.

- Na persze, áltasd csak magad. Ugyanolyan gyenge és gyáva ember vagy,mint amilyen régen voltál.

A gúnyos szavaknak hála, fellobbant benne a harag lángja, keze ökölbe szorult s előre lépett egyet.

Most már olyan közel volt, hogy egy mozdulattal a mélybe taszíthatta hasonmását.