szililevi blogja

Sikoly sikolyra halmozik,
könnyeim az égig hullnak.
Anyám!
Én nem ezt tanultam!
...... ... ... ....

Kuss legyen, tudatlan.

Szürkén telik és szürkén ér véget,
elveszik az erőd,
elszívják a véred.
Mert nagyok!
Mert gazdagok!
Mert hatalmasok!
...... ... ......

Tovább hogy van anyám?
Mikor jövök én?
Hisz nem vagyok gyenge, haldokló legény.
...... ... ... ....

Majd ha csontszárazon zörög minden éred,
s a munkádért zsebükben eltűnik a béred,
akkor, amikor becsődölt az üzlet,
eladják.
Megvennéd, de zsebed nagyon szűk lett.

Akkor lépsz.
Mert lépsz.
Hiányzik a zséd?
Itt a lét a tét.
Lopj, rabolj és ölj,
csak virítsd már a lét!
a bukott üzletért...

Akkor előtörhetsz! ...
és csendben megdögölhetsz.

Báj-báj máj
Avagy így esétt(szérintem)!

Mikó’ réjád néztem,lesunyád a széméd,
Lucskossá létt láttam, égybö’ a péndélyéd.
Teli vótam úgy a pájinkáva,hidd el
Mint a tűzótáskor vízze’ van a zsindely.

Eresz alatt álltam,az esső csöpögött!
Ott égy zsíros léán s éggyet nem böfögött,
Hogy a nyalka legén,eresz alatt ázik.
Ügyelted a legyet,hogy pofámra mászik.

Ó,hogy az arkangya’!-gondótam magomba,
Hun egy köteg szalma,had rakom halomba!
Rángott má’ a szémém,ferdét,hamiskásat,   
Hun van az gyufa,hogy gyújtsam rád a házat!

De mire mekkaptam,megütött a votka
Ésszezavarodtam,mint a bűvős kocka,
A mejjire estem,s merültem egészen,
Majd belényuvattam,többre nem emlékszem.

Intenziv osztálon,ágyam mellett viraszt,
Mint a déli harang,úgy súgja a vigaszt,
Góndótam magomba’,omoljon rád bánya,
Vesztődjön, akinek ilyen a babája!

Enyim leszö,bőgted,nemsoká,hamarost,
Szülök neked kölköt,okosat takarost,
Főforrott a vérém,hó’ van az a fokos,
Ütöm agyon mindjár’,s akkó nem lész taknyos.

Elékészítettek szépén,esküvőre,
Hortak a konyhára,négyszázötven főre,
Bor is vót tömérdek,lesz itt csuhaly-ihaly,
A felit szerintem posztítsa e bivaly!  

Angyalok kórúsát hallhatom-e vajon?
Nézém a ményasszont,néccáz kilós majom.
Úgy megundorottam,még csak e’ se futok,
Mos’ má’ eccer biztos hogy pokolra jutok.

Élünk,éldégélünk,zajoson,csendésén,
E’ rendéztem magam,ügyesén,rendésén.
Adogatgat nekém még légyszaros ordát,
Csak a nagyfarátó’ nem látom a csordát!

Hogy amikó’ megjő szökjek közepibá,
Bútassatok Bimbók, has álá, izibá,
Vessek véget immá’ a házas igának,
Már béállok inkább hézzátok bikának!

Lelkem erőssége,

Önérzetem, dacom,

Meg a büszkeségem,

Az hogy székely vagyok!

S ha mondják,,magyarok"

Coki, büdös oláh,

Veled nem tárgyalok,

Nem kaphatsz te velem egyen jogot, rangot,

Szám íze keserű, hangulatom fanyar,

De a lelkem ujjong

Az én nevem magyar!

Magyar most, magyar lesz,

És akkor is az volt,

Mikor őnekik nem,

De nekem, tilos volt!

Na de hál’ Istennek, elfelejtődött,

Az a szégyenletes, decemberi öt.

Mert együtt ver szívünk,

Egyre jár az agyunk,

Határ ide-oda

Mind magyarok vagyunk!

A fene hát a sok teremtett határba,

Induljunk, testvérek szerte az országba,

Összeragasztani tört, szabdalt világot,

Országrészeket, mit zsarnok kardja vágott

Többe, mint kettőbe...

S nemzeteket küldött félig temetőbe.

Sok darab vár még a végső ragasztásra.

És már tanunk sincsen, aki élte s látta

Hogy hogyan és miként lehetett eleve.

Csak az lesz a sorsunk, hogy nyugodjunk bele?

Úgy látszik, mi élők, semmit nem tehetünk.

Túlságosan drága a koszos életünk.

Kérjünk segítséget azoktól, kik voltak!

Kiáltsatok hajrát, ébredjetek holtak!

De ők nem mozdulnak. És semmit sem szólnak,

Sem áldást, sem átkot, semmit nem mormolnak.

Nem hangoztatják, hogy töröljünk gazságot

S adjunk igazságot, Örök igazságot

A szép Magyar honnak.

És aki csinálta? Nem mondja de, tudja,

Hibázott, elég volt, rendezzük át újra!

Váll vonva vigasztal, a vesztes mind így jár,

Semmit sem tehetünk, megtörtént, jaj de kár!

Kellett volna szólni Párizsban egy ponton

Mikor gyűlést ült a depressziós London,

Paranoiás Moszkva, gőgös Washington,

S a legyőzött Párizs. Csak, mert ő volt otthon?

Pár éve még szegényt elhagyta az erő,

De a végén mégis, erős német verő.

Ők szolgáltathattak volna elégtételt,

De azt már nem lehet, hiszen elég tél telt,

S a régi bűnöket ezerszer azóta,

A ,,szenvedő” győztes is megbocsátotta.

Ha szólni mer bárki,

Szavát lepje vadon,

Elcsépelt már fiúk,

Hogy vesszen Trianon!...

Most mi legyen testvérek? Nem ragaszthatunk.

Ehhez mi örökre már kicsik maradunk.

Gyerünk hazafelé, nehezebb, mint hittem

Halkuljunk el végleg, s verjen tovább Isten!

2010-10-04