szilba blogja

Mit is mondhattam volna neked
csak zokogtam erős válladon,
rád zuhant az összes teher
mint sötétség-e földre minden alkonyon.

Te dudtad mi fájt nekem
hogy milyen kegyetlen az élet,
válasznak csak annyit adtál
ez kellett ahhoz,hogy te is megértsed.

Nem szabad játszani a szívekkel
mert ha megfordul a kocka,
a fájdalom lelked minden szépségét
egy pillanat alatt semmivé zúzza. 

Mert feledni kell
hisz mást tenni nem lehet,
Én akkor is
Örökké szeretlek tégedet.

Mit számít a múlt
és az elszállt magányos évek,
Én akkor is
Örökké szeretlek téged.

Megöregszem
mással élem le az életet,
Én akkor is
Örökké szeretlek tégedet.

Aztán meghalok
a sok csillag közül egy én leszek,
Én még akkor is
Örökké szeretlek tégedet. 

Nyár volt ültünk a stégen
mint két őrült kamasz,
a víz tükrözte a hold fényét
s ölelő karod nyújtott vigaszt.

Nyár volt szemeink ragyogtak
beszélnünk sem kellett,
egy-két csók elcsattant
és csak ültünk egymás mellett.

Nyár volt a távolban láttuk
ahogy felkelt a nap,
és a búcsú csókból tudtuk
ez az este csak emlék marad. 

Csendes vagyok,
mint lepke szárny
mely könnyedén
száll tova az éj 
leple alatt,s
foszlik szerte szét
akár a hajnali
köd,melyet
gyengéd de
halálos érintéssel
tesz semmivé a
felkelő nap legelső
sugara.

Egy láncszem voltál életemben
egy múló édes pillanat,
de nem vigyáztam rád eléggé
és a láncszem elszakadt.

Talán elfedett a por
tán szakadék mélye rejt el,
valahol megvagy
bár sehol sem érlek el.

Ha meg is talállak egyszer
és a láncszem:összeforrna,
jobban vigyáznék rád
még ha minden másképp alakulna.

Visszapörgetném az időt
és nem csak láncszem lennél,
hanem maga a lánc
s ha folytanál is de úgy szeretnél.