szilba blogja

Hideg szél fújdogál
havas tájakon,
énekek száza zengi
itt a Karácsony.

Szívekben a szeretet
kinyílik mint téli virág,
s bejárva az egész világot
szórja szét illatát.

Szakíts belőle megbabonáz
ha nem magányos maradsz,
könnyezve ünnepeld
ne hagyja el szádat panasz.

Emlékek lángjait gyújtják
a fájó meg hitt illatok,
tiszta,önfeláldozó lélek
mi Karácsonyt adhatott.

Ezt ünnepli a világ
szeretet,boldogság,remény,
mert feltámad az mi holt
Karácsony éjjelén...!!! 

Lassan telnek a napok
év végére megöregszik a táj,
fehérbe borul minden-e világon
és a sok gyermek valakit vár.

Eljön a nap mit várva vártak
vibrál a táj mint gyémánttakaró,
éjnek-éjjelén utcákat járva
tipeg-topog öreges: Télapó.

Reggelre minden csodás
nyomait..bár elfedte a hó,
gyerek kacajtól hangos a világ
és ez a Te érdemed: Télapó. 

Oly mindegy,
hogy vagyok vagy sem
hisz nélkülem is 
felkel a nap,
semmi nem múlik
el úgy,
hogy más helyette
majd ne nyújtson vigaszt.

Széttépte már az élet
a megálmodott
hercegnőruhámat,
rendíthetetlenül
csak a szívem dobog
míg lelkem
már rég belefáradt.

Ennyi tehát az élet
egy ócska rövid pillanat,
mely véget ér egyszer 
és nem marad semmi más,
sem test,lélek,vagy sóhaj
csak a felkelő nap és a ragyogás... 

Álmomban jártam nálad
zokogásod tőrte meg a csendet,
még ma sem felejtetted el
Őt: azt az egyetlen egyet.

Kínzod magad éveken át
én meg érted szenvedek,
még ma sem felejtetted el
Őt: azt az egyetlen egyet.

Te hűen,fájón szereted
én csak téged szeretlek,
kérlek felejtsd el végre
Őt: azt az egyetlen egyet.

Te hízelgő világ
ismét becsaptál engem,
és én megint hittem
gyönyörű kék egedben.

Nem számít neked
mit kitépsz tövestől,
mert helyébe neked más
nekem fájdalom nő.

Annyit átkoztam már
és sajnáltam magam,
minden próbálkozás
annyira hasztalan.

S ha eljön majd a nap
mikor nyugodni térek,
a föld vessen ki magából
mert én vissza sosem térek.

Nem akarok már mást
sem több hazug életet,
csak ezt az egyet hagynád
melyben míg élek szenvedek.