Szilánkosch tükör-huzat

A szádban kákics nyílt, és odakint kockaházak sikoltottak.

Égünk csak csempehideg lázban,
félbehajtva,
lakatlan fürdőszobákban,
vékony nejlonvénákon át,
szivárog valami benzingőzös többlet-élet;
gőgös öblítőtartályok,
alattuk nagy fehér porcelánistenek;
hajóroncsok a fürdőkád alján,
és fojtott ritmusban cirkulál,
sarokba szorított univerzumként a csend,
minden futólagos,
mint egy elnagyolt képlet;
mint ezek az ötperces meztelen tündöklések,
öröklétben; háttal a tükörnek,
minden képlékeny,
mint ez a nincsközeg,
mint az, hogy minket drótanyák neveltek,
közönnyel-közönyre;
kiégett betoncsontváznak lenni,

k i t é r d e k e l

most is pont átnézel;
és ütőeret ér a pupilla éle,
szűköl a szem, benne fülledt kátyúk;
belobbant holdidomok, kékek, tekintetek,


és a molylepkés nevetéseink benn(ed)égnek.

Kell még egy strófa, és a szeparációs szorongás is utána tompul majd; cölinkéket köpköd, gyáva-sanzonok kiélt romhalmaza, memória-biztos fekete dobozok alján, valami oszlásnak indult többlet-emlék, mint egy kínos aktus a REM fázisban: szégyenné szublimál.

Odakint rágós lett a levegő, fent ültünk a tetőn, a varjakat fűztük láncra, és ózonlyukat köptek belém a csillagok, isten azt mondta ma reggel, hogy minden teremtés rombolás, aztán meghülyült, és átlökte rajtam talicskán a napot, a holdat, pár aszteroidát, majd kettőre zárta a fürdőszobát, hogy titokban belője magát, mint a nővér, aki sosincs otthon, eltörik az ég, és összeesik rajta a megfeketedett bőr, összegömbölyödök, és azt képzelem jelzőfény vagyok a sötétben, világítótorony, ami csak a rossz irányt mutatja, dohos szobákban felejtett halogénlámpa, tömegkarambolban vérbe fagyott fényszóró, minden veszteség szemlesütve, de csak egy újabb rovátka a megnyugvás margóján, amiért kevesebben maradtak, akiknek meg kell kérdezniük egymástól holnap, hogy 'miért jó neked az, ami nekem fáj', mindenki cukorpapírba csomagolt, ragacsos csalódás, minden taszít, csak tőled nem irtózom, összegömbölyödök benned, mint egy félreeső sikátorban az aranylövésre váró nővér, aki már soha többé nem megy haza, ahol te vagy, ott vagyok otthon, mocsokban, hálában; a legpazarabb szennyben.

Láttam valamit a rozogább szemedben. Keselyűket reptettél a híguló függönyök mögött; nyüzsögnek a digitalizált felvételekből szivárgó negatív-hangyák, a tévéképernyő csak virtuális lék a térben, csupa kietlen, koncentrált rianás, élményreaktív téboly minden poszterotikus pixelrobbanás, ami rózsaszín polikarbonát töviseket lök a húsba, nemfáj, ezer pezsgő, analóg köldökzsinór szűri át a kerregő képhibát; a függönyök mögött nincs már semmi, egy műhold-arcú kislány karabéllyal kihajol...

és kilöttyen a jobbik szemed.

Olyan vagy, mint azok a fluoreszkáló varjak a lombikban, amiket vérrel izzad csak ki az ember, miközben ekcémás alkalmazottak konszolidáltan pecséteket csapkodnak a zöld üveg mögött, életszerű vagy, ahogy egy nem kívánt terhesség, nyál meg hajszál a szájban, ahogy egy bontásra szánt, romos-kék-épület, nem tudom hol vagy, napok óta papírrepülőket hajtogat a csended, akár egy testidegen-iker, bennrekedve, mint a szorongás a bigott prostituált húsz milligrammos Citapram tablettákba vetett hitébe, minden nívósabb menet után a dongalábú doktor úrral, életszerű vagy, iszonyú h-betűk, és megrogyott kérdőjelek gigászi kommunája, azzal a romlatlan könyörtelenséggel, ahogy a gyerek belezés közben azt kérdezi, apa, ez fáj a csigának?, mert anyánk akaratlanul belénk-szülte a szadistát, a zsarnokot, a traumát; életfogytiglan korcsot a korcsra ítélve.

és talán éppen ezért, minden közös emlékünk olyan lesz, mint egy debilgyerek szikkadt bogárlábgyűjteménye.