Találkozás Jobbágy Károllyal

Találkozás Jobbágy Károllyal

Nézem ezt a szürke embert,
Jobbágy Károlyt,kit nem ismert
eddig osztályunk fele.
Nézem a költő-tanárt.
Izgalmam máris tovaszállt,
feloldta költészete.
Nézem, csak nézem s ámulok,
 a nagyság mily csodás dolog:
végtelen egyszerűség.
Megráztak költeményei,
a Sírok című és az auschwitzi
témájú önvallomás.
Ismerősök lettünk ő meg én.
Nem tudja tán: számomra felér
száz mással ez óra.
Megszerettem a költő tanárt.
Ruháját, vagy bajszát talán?
Nem tudom. Ő így egész.
Harcosa a szónak, a szépnek.
Szemei mély lázban égnek,
ha költészetről beszél.
„A költő modern íródeák.
leír minden szép ideát,
hétköznapi problémát.
Versbe önti a szürke ember
gondját, baját, melyet nem mer
az soha kimondani.
Tanít, nevel s öröme:
ha lehull csörögve
a tudatlanság lánca.”
- vallja s járva a falvakat,
kopott táskájában matat,
versgyűjteményt vesz elő.
Nagykendős nénike lesi őt,
a kitüntetett költőt,
amint verset olvas fel.
Mélyen szívébe zárja,
Ölelő karját kitárja:
„De szép volt, édes fiam!”
Őrzöm én is a lapot,
– melyet nekem ő adott –
emlékét e szép napnak.
Milyen hétköznapi ember!
Nem hideg jéghegy, kit nem mer
megszólítani a diák.
Egyszerű, közvetlen tanár,
kinek minden tisztelet kijár,
mert harcos múltú költő.
Versei megkapók, kedvesek.
Most minden mást feledek:
csak Ő van itt s a versek.

1964. május 24.