szederfalu blogja

Beszélgessünk a fogalmaidról, ami
szerintem nincs, szerinted meg van!
A szívedről, ami csak részben fekete,
de már itt-ott lüktető arany.
Az agyadról, amit elborít
az a bizonyos, nyálas köd,
és aki füllentéssel vádol azt
magadban jól kiröhögöd.
Mert három feleséget és nyolc
gyereket vizionálnak
a bizalmatlanságból eredők,
s felülnek vicces pletykáknak.
Leragadnak ők mindenféle
izmusoknál és csak néznek:
amikor letérdelve elém
hagymaszagú kezeimet kéred.
A szerelem kémia, ezért
vak, de bizarr illat-függő,
és ma engem akar csakis:
szív, orr, ész és tüdő.

Az vagy nekem, mint szájnak a csókok,

mint simogató kéznek a szőrpihék,

részegen a fülbe mondott bókok,

tavaszi égen szikrázó fecske-kék.

Magamnak akarlak csak örökké,

ragadjunk össze szerelmes kutyák!

Varázsold át a szívem törötté,

hadd botránkozzon meg a prűd világ!

Úgy akarok fonódni testedre,

mint  folyondár a kukoricaszárra,

izzadságba fulladni reggelre,

és soha-soha nem vágyni már másra.

Éjszakám vagy, nappalom, reggelem,

zabáld fel a testem koldus-szerelem!

/ kötött játékra a KJ-ban./

 Harmat-lelkem ragyog, szellő csókot kapok, ébredezz szerelmesem!

Sejtelmes virradat arcomon cirógat, kívánnám: kezed legyen.

Ibolyák éneke kérdezi kérek-e csókodból, s megengedem…

Égünk már, fűt a láng, Pázsit terül alánk, gyümölcsöd megízlelem.

Süt a nap, bánt a fény, hajolj gyorsan fölém, ne hagyd, hogy ennyi legyen!

Kívánság messze száll, ki tudja merre jár, lazult is a fegyelem.

Reményünk megmarad, csillapítod magad, szívre nyugalom kerül…

Szikrázik még az est, de hűvösebb a test, a vágy langyosan hevül.

S mint nyugodt vizű tó, szemed oly biztató, a kétség bennem elül.

Szedres, 2016. január 27.

/ harmat, virradat, ének, láng, fény, száll, remény, est, tó/ (Balassi strófában, a KJ játékára)

ablakom alatt

a radiátor pattog

melegedik épp

emlék-tükörben

félhomályos az arcod

csak fakuló kép

didergő hátam

a forró vashoz nyomom

nem gyógyít a tűz

hiába járok

a kitaposott nyomon

karom árva fűz

meghajlok szélben

szerelem-vihar szaggat

távolról nevetsz

ismered te a

szívem törékeny alkat

s ragasztva szeretsz

kerül majd tapasz

ide is meg oda is

csók és ölelés

ez horrorunkban

az egyetlen és hamis

romantikus rész

A csillagokat bámultuk,
de nem voltak sehol...
Persze, mert lehoztad nekem őket,
és ábrándoztunk egy házról a
Mákvirág utcában, ahol
csak te meg én lakunk.
A vihar kicsavarta a felhőket,
s a cseppek kéretlen vendégként kopogtak.
Egy pár percnyi szünetben bejártuk
közben a falát annak a kis, kék
templomnak.
A pap nem volt ott, hogy össze adjon
minket, mert a villámoktól
megijedt, pedig dolga lett volna
velünk, szerintem mostanában nem áldott
ilyen szerelmes híveket, úgy csillogott a szemünk.
Később már semmit sem láttunk a
párás szélvédőn keresztül, rajzoltunk Sz és M betűket.
Aztán elindultunk... de soha
nem tudjuk meg, hol a Mákvirág utca,
mert a férjemhez vittél haza...