szederfalu blogja

Ma sündisznó lettél Szívem,

hiába cirógatlak, csak megböksz újra...
Bizonygatom szerelmem híven, 
de szád a régi levesnótát fújja. 
Aludd ki hamar a bánatod,
aztán gyere, csókolj gyorsan!
Jobb lesz, ha eztán rámhagyod,
hogy hibáidat a szemedbe mondjam:
kis apróságok, mik nem adnak rá okot,
hogy ezért átsírjak egy egész vasárnapot.
Fúj kint a szél, az eső is esik,
talán ez okozza nálad ezt a depit, 
de ha holnap reggel újra kisüt a nap,
mosolyod elvakítja majd a sugarakat.
Csak Te leszel, meg én és a szerelem, 
s kezed elszorítja a vért a kezemen.

Voltál-e már úgy, hogy nem örültél

a hazatérőnek,

és a torkodat szorító gombócokból

fátyolfelhők lettek a szemeid előtt?

Nem örömkönnyel adóztál a mosolyának,

mert aggodalmad rémületbe csapott át

és átsírtad az első közös éjszakát…

Eltévedt bárányom betoppant váratlan.

Én nem vagyok pásztor, semmi, ami isten,

csak egy anya, kinek még ostora sincsen,

pedig ütnék most, törnék konvenciókat,

az összes tudatlan előítéletet,

szeretetbe fojtanám, hisz itt van velem,

de a kezem béna, visszatartja néha

valami túl okos megfontoltság és az

óvatos türelem.

A gyerekem. A mindenem.

Miért kell folyton elveszítenem?...

Most úgy vagyok, hogy nem örültem a hazatérőnek,

de bemutatok a sötétlő jövőnek,

mert tudom: úgyis rendben lesz!

Hisz minden bukás után felemelkedhetsz.

folyton utat törnek ezek az
átkozott akaratlan könnyek
hiába nyomkodnám őket vissza
ujjaim között egy tolvaj érzés felissza
mohón hogy aztán kiköpje és azzal
teljen meg a kiásott gödre
végül engem is odalök egy centi
magasról hogy fulladjak bele
hát ezt főztem magamnak
de a sót kevesli
pedig már mar vele
reggelijük leszek a vadaknak
aztán majd kavarognak bennem
szárazra törölnek s felvágják a nyelvem
én pedig minek futnék már utána
hisz csúnyán becsapott
ajtóm inkább bezárom
és a pokolra kívánom
az itt maradt haragot

örökké szerelmes vagyok
és verselek mint a nagyok
bár folyton kicsinek érzem
magam de kiveszem részem
a dicsőségből hogyha van
így hordom orrom magasan
és ha beleesik eső
kimosódik az agyvelő
tiszta leszek makulátlan
keresek helyt’ a világban
ahol így is elfogadnak
ilyen szertelen bolondnak

Falun lakni olyan kedves dolog,

kis virágoskertek a házak előtt.

Anyámnak is volt, de most nem tudni

apám ápolja-e vagy a gaz mindent benőtt?

Falun a szomszédok ismerik egymást,

segítik azt, aki arra rászorul,

de apám városban lakik, lesz-e

majd ki rányit, ha elméje elborul?

Mert a kertváros csak látszólag olyan,

mint egy idilli, kis falu,

elfordul attól, ki részegen hőzöng

és nincs már ott vele Anyu.

És te, olvasóm, azt kérded: miért

nem én megyek oda köszönteni?

Nos, nincs itt semmi pletykálni való,

apám ezt csak magának köszönheti.

Hiába mondá az Úr, tiszteld apádat

s anyádat bármilyenek is veled,

ők adtak neked házat, hazát,

útravalóul tanácsot és az egész életed.

Van mikor kevés már a gyermeki,

őszinte tisztelet mosolya,

és nem érdekel, ha lecsap rám

ezért a sors kegyetlen ostora.

Üssön csak, ha így látja jónak,

fáj biztos, de nem fogok sírni,

bezáródott szívemet azzal

úgysem tudja majd nyitni.