Kimaradt versek

szebireka•  2020. január 20. 12:02

Amikor elsodor a hullám

Elsodortak a hullámok, betemettek. Túlságosan hatalmasra duzzasztotta őket a sors szele. Haragra gerjedt, és tombol. Közben nem törődve az általa okozott hullámok pusztító erejével.  Az évek során megtanultam úszni. Már régóta nem csak sodródom a vízzel, hanem kezembe vettem az irányítást. Most mégis elhatalmasodott rajtam az ár. Fárad a karom, miközben cipelem a múltból hozott pakkomat. A csomag már sokkal kisebb, mint volt. Megtanultam elengedni azokat a dolgokat, amiket el kell. Csak az van benne, ami mindenképp szükséges, de lehet megbújva mégis rejtőzik benne még felesleges súly. Ha túlélem ezt a nehéz vihart, akkor újra átnézem, és megszabadulok mindentől, ami felesleges erőfeszítést igényel, ezáltal megnehezítve az életem. Most viszont úsznom kell. Ahogy erőmből telik. Mikor végleg érzem, hogy erőm elhagy, körülnézek. Azt látom, hogy nem vagyok egyedül. Sokan próbálnak segíteni. Ki bíztatással, ki azzal, hogy kötelet dob felém. Nem vagyok egyedül, és ez mindennél többet jelent! Valamint megtanít arra, hogy ha éppen szélcsendes vizeken evezem, nézzék szét és én is tartsak magamnál egy mentőövet, hátha szüksége lesz valakinek rá. Ezzel a gondolattal együtt új erő ébred bennem, és már látom a viharból kivezető utat. 

szebireka•  2019. február 21. 10:38

Testvérek

Kora reggel civakodnak,
álmoskásan botladoznak.
Gonoszkodnak, ármánykodnak,
egymásra csúfokat dobnak.

Egész estig így megy köztük.
Felváltva hullik a könnyük.
"Nem én voltam, ő ütött meg!"
"Nem is, inkább maradj veszteg!"

Eljön az est, lefeküsznek.
Esti mese köré gyűlnek.
Összebújnak, úgy pihennek.
kéz a kézben, úgy figyelnek.

Csillogó kis szemük sarkán,
két kis testvér puha arcán,
meglapulva a szeretet!
Anyai szívet melenget!
2019.02.21.

szebireka•  2017. július 11. 13:37

Tavasz

Sugaraid melengetik a hátam,
indulásra serkented a lábam.
Rügy pattan a hatásodra,
Fát varázsolsz virágosra.
Úgy vártalak, hosszú volt a tél.
A szív is immár tavaszt remél!
Kikelet, örülök, hogy itt vagy!

szebireka•  2017. április 24. 15:43

Búcsú a téltől

Költözés előtt állok. Nehéz döntés eredménye. Mennék is meg maradnék is, de fájdalmas lenne maradni. Ezt hozta ki belőlem.

Búcsú a téltől

Szétmorzsol az élet
porrá zúz.
Lehet a szív téved
mi hozzád húz.

Eszem súgja meneküljek.
fussak messze.
Szívem kér, hogy melléd üljek
minden este.

Lelkemen sebek égnek.
szívem vérzik.
Mikor lesz vége a télnek?
Hóban járok térdig.

Nem látom a tavaszt még,
hol a kikelet?
Arra várok én már rég,
de a fagy kinevet.

A napsugarak melengetnek
olykor-olykor.
De dermesztő szelek jelentkeznek
pontban nyolckor.

Mire végre felengednék,
kiolvadnék.
Szívre szívvel felelhetnék
mosolyognék,

újabb felhők jönnek fölém.
Havat hozó,
szürke, nehéz, tömény,
fájdalomból táplálkozó.

Ígéretét tavaszodnak látom,
folyton hallom
de nem más mint egy álom.
Mindig alszom.

Ha igaz ébredésre vágyom,
új kezdetre.
Ajtómat be kell zárnom,
nyitni mást reggelre.

S ha egyszer majd tavaszt
ígérsz nekem.
S új rügyet fakaszt.
Hát legyen!

De ne kérd tőlem: Ne menj!
Ne marasztalj!
Csak arra kérlek engedj,
s vigasztalj.

Felolvasztok minden jeget,
összes fagyot,
mi még mindent befed.
Valahány sarkot.

Ha végre nyárba fordul
bennem a tavasz.
Fogam már nem csikordul.
Nincs több panasz,

majd akkor kérj: Jöjj vissza!
Akkor várj
szíveddel, mi már tiszta.
Kívánj!

Nyaramat megosztom veled,
melengetlek!
Gyomrom újra remeg,
többé nem eresztlek!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom