Lógva

Lógott. Akkor csöngethettek ki az iskolából: ahogy ment az aluljáróban, ez jutott
eszébe, és már meg is látta osztálytársait az emberek közt; nem tudta, hogy ennyi
dohányos van köztük, ahogy észlelte őket, kisebb csoportban beszélgetve és füstölve,
miközben úszott az emberárral. Akkor valaki beléütközött hátulról, és ő is nekikoccant
az előtte haladó szürreálisan magas lánynak. Próbált moccanni el, de ő is csak arra
úszhatott, amerre a tömeg is tért. De persze ez nem is volt baj, mind haladtak a
metrótól elfelé, ki az utcára. De vajon mióta? Megint meglökték. Most már bocsánatot
kért, és a magas lány, kihez hozzáért, rávetette ibolyaszín szemeit. Negyedik vagyok-
közölte, és mintha teljesen természetes lenne, ő is elmondta hogy testvérei közt ő az első.
Negyedik vagyok. Ekkor tudatosult benne, hogy többedmagával sodródik, egyre, mint egy
emberszigettel. S ez a sziget mind a negyedik, a negyedik testvér rokonaiból áll...
Menj innden, hajtogatta lázasan. És a füstölgő osztálytársak, a kórcsoport semmivé
vált, mintha mindig is egy buborék lenne, mely a valóságtól fosztotta meg.
Minden normális lett. Mintha semmi se látogatta volna meg odatúlról. Nem éri meg
lógni, gondolta, miközben eltűnt a tömeggel.