ez is csak néhány szó(ból)

rés, szandál, válassz, közök, ruha,
együtt, vigyáz, fél, kör, liget

Hatalmas zöld liget volt. Közepén egy diófával. Sokan, az arra járók közül, mivel még csak tavasz volt, nem is vették észre, hogy az a fa furcsán nem illik oda. A liget léggyökeres fái közt egy, ami a földbe kapaszkodik, és erőt szív belőle, hogy növelhesse csonthéjas kis terméseiben a következő tavasz reményét.
Szóval ott volt az a diófa. Az ágán egy apró hinta függött. Nem holmi láncos, vastákolmány, hanem egy vékony, mégis erős kötélen függő  darab.
Tündéreket hintáztatott rajta a fa.
Tudom. Az arra járók, mivel nekik fel se tűnt, hogy a diófa diófa, és hogy nem is illik oda, nem is figyelték. Én igen. Sok napot szántam arra, hogy megismerjem. Szandálomat ledobva mezítelen talppal sétáltam hozzá aznap is. Ruhám redőiben táncot jártak az alkonyi sugarak. A hold ezüstös félköre már felfelé kapaszkodott az égen, de a napfény még erősebb volt. Még vigyázta a tájat, és vörösre festette búcsúcsókjával az eget.
Megérkezett az újabb tündér. Tündének hívták. Furcsálltam mit keres itt, hisz ő a vizek szülötte. Valahol a nagy tó parti fövenyén sétálva láttam először. Most meg itt. " Szegény" futott át az agyamon. "Ne! Fel ne...!" akartam kiáltani neki, de már késő volt. A fa, a hinta minden arra vetődött tündért elvarázsolt. Felült, és lengeni kezdett. Az éjjel lassan érkezett. A sötétség a lomb résein át lassan kúszott a gyanútlan tündér felé. Az ágak között a szél susogása is megfagyott. Tünde azt hitte áhítatos, varázsos csend ez, mert a hinta ringatásával a fa úgy ölelte, mintha szerette volna, de én tudtam, és már sikoltani akartam "Menekülj!".  De nem tettem. Csak ültem bénán, és vártam. Vártam mikor....
Hirtelen történt. Belémhasított a tudat, ha végignézem, ha nem fordítom el a fejem újra meg és át kell éljem...
De már nem érdekelt a fájdalom. Már nem akartam nem oda figyelni, mint a többieknél.
Néztem ahogy a fa erősen megfeszíti ágait, és egy hatalmasat lendít az aprócska hintán :
-Ne akarlak többé hintáztatni! Nehéz vagy! Láncolsz a ringáshoz, és ezt nem bírom soká. Takarodj az ágamról!
A kis tündér hatalmasat zuhant, mert hiába a szárnyak, ha figyelmeztetés nélkül löknek, és zuhannod kell. Arccal hullt a porba. Pont mellém. Zúzódások borították a lelkét. Igen. Jól olvasod... a lelkét. Teste sértetlen volt. De a lelke...Láttam a sebeit. Mint valami vérszín szőnyeg, teli volt horzsolásokkal.
- Sokáig égnek majd. - fordultam oda hozzá. -  Ne haragudj....akartam szólni...de megbénított valami....
Tünde csak feküdt, még félig kábán felém fordítva fejét így szólt:
- Elveszejtett. Látod? Pedig valami belül súgta ne tegyem...ahogy talán neked is.- és hosszan nézte bennem a hegeket -  De azok az apró tavaszremények, az a simogató érzés ahogy vele szállsz....
- Ne! Most már ne gondolj rá. Együtt vagyunk, és élünk.
- De a többiek! Szólni...
- Nem lehet. Együtt ülünk majd a porban, és néznünk kell hogy hullnak sorra ide mind.
- Mind?
- Talán nem. Talán lesz majd...valamikor, egy. Akit kiválaszt magának, aki nem lesz súly neki, csak lebegés. Talán akkor...de addig...
- El akarok menni! Te miért maradsz itt? Nem értelek...
- Elmondom neked miért maradok. Hogy azoknak akik majd ide hullnak elmeséljem a miérteket.
Tünde sírni kezdett. Könnycseppjei gyémánt szikráztak az érkező hajnali fényben.
- Köszönöm hogy velem voltál. És sok, nagyon sok erőt neked.
Még láttam, ahogy tovalibben a liget fölött, és hogy hulló könnyei harmattá válva fennakadtak egy apró háló szálain, s a fű között.

 CRYSTAL TEARS