baramara blogja

Ismeritek ezt a csontot?
Úgy ismertem, gondolatcsont.
Gyerekkorom kedvence volt,
mikor csirkét, tyúkot ropogtattunk.

Nem szabadott rögtön törni,
kellett hagyni megszáradni!
Türelemmel ki is vártuk,
s mi legyen a kívánságunk?

Nem kívántunk nagyot, sokat,
gyerekszívben kis gondolat.
Visongva erőlködtünk,
közben csúszott, ragadt kezünk.

S ha kettétört a kis csont végre,
akkor is szent volt a béke.
Feledtünk már csontot, gondolatot,
mit Betyár-kutyus vígan ropogtatott.

S most, hogy itt az évnek vége,
Azt kívánom az új évre,
Senkinek ne legyen gondja,
mindenki a nagyobb felét kapja!

Budapest, 2017. december 29.

Kopasz, fagyott ágon december didereg,
éhes cinkesereg magért kesereg.
Még a tél csikorog, alszik nyári álom,
s meleg szoba várja, karod átölel-e…
úgy mint rég, azokon az őszi éjszakákon.
Pirosló szőlő, sárguló levél hozott,
s nem kérdeztük, lesz-e holnapunk.
Csak nevettünk és hittünk,
szikra pattant, szállt az ének
a hűs lombok alatt.
Aztán jött a fagy,
s vitte az álmokat.
Most új tavaszt várok
ébredő vágyakat.

2015.

Ha tudsz még kérni, az jó!
Én már semmit nem kérek.
Ott lapul bezárt fiók mélyén a vágy
kulcsra zárva, kiutat nem talál.

Ha te még tudsz kérni,
kérj helyettem is!
Béna a kezem, néma a szám.
Kérésem ott lapul bezárva,
ha él még egyáltalán…

Budapest, 2017. december 16.

Nyúlfejű mikulás huszárbajusszal,
ez maradt mára, és üres az asztal.
Nekem sem volt teli, de mégis édes,
és nem a csomagolástól volt annyira ékes.
Piros papír, alma és mogyoró,
olcsó szaloncukor, több évre ennivaló.
Utcán kerestük, merre jár Télapó,
rázta a szakállát, és közben hullt a hó.
Toporgó csizmák, gesztenyeillat,
pillanatképek… s minden elillant.

Budapest, 2017. december 5.

 Amikor a gondolat meghal,

s a vágyak már nem élnek,

amikor az élet betakar,

és semmitől nem félek,

akkor már megszűnt az élet...