baramara blogja

Csak ki kell várni, mikor már éjfélen jóval túlhalad az óra, és csak a csend fog körül. Akkor még magamra is marad egy kis idő gondolkodni... de semmire sem jutok. ... illetve, mindig ugyan oda.
Hogy miért! ..Hogy miért nem léptem, és ilyenkor jó lenne kikapcsolni mindent. Egy kapcsoló, és kész Leáll a világ és zuhanok a semmibe, ahol nincsenek gondolatok, csak a kellemes semmi. Semmit nem tervezni, semmit nem csinálni... csak pihenni sokáig (amíg nem fáj a derekam, mert a fekvéstől is fáj egy idő után).

Egyszer azt álmodtam, hogy egy műhelyfélében vagyok, valami alagsorban. Mindenféle fogaskerekek, tengelyek csikorognak, forognak.... és ott egy kapcsolótábla s egy kar, amit, ha meghúzok, akkor megáll a föld forgása. A FÖLD tengelye a kezemben volt!!! (álmomban)
Az én kezemben volt a döntés... gondolkodtam, mit is tegyek... de végül is nem mertem meghúzni azt a kart.

Visszagondolva, csak az bánt, hogy későn ébredtem fel.... már nincs sok időm.

....és még az ágyam sem jó, nem tudok feküdni sem kényelmesen, nekem csak kb. 30 cm marad. Még a gondolataimat is zavarják. Elvették azokat is. Nem vagyok szabad..... soha!

El kell fújni a gyertyát, mert mellettem felébredtek, és zavarja a fény. Csak a sötét az enyém. Az jó, ha körbefon.
Ölelj át sötétség! Vegyél magadhoz.

S ha mégis valahogy reggel lesz, a szememre húzom még a paplant, nem akarok látni.
Jó a csend, a paplanmeleg... ilyenkor jönnek a gondolatok, amíg nem látják, hogy ébren vagyok. ... és ez jó! Van 10 percem - magamra .

Jó lenne repülni – valakivel – messzire! ...és egyszer látni a tengert

Budapest, 2013. 12. 24.

Már hűvösek ezek a száguldó szelek,
feledtem melegét a tegnapi nyárnak,
már nem fogják kezemet szerető kezek,
a téli hónapok értem kiabálnak.

Már hajnali gyöngyöket hullat a harmat,
és mézízű bogyókat érlel a tőke,
s az „emberek” lassan már itt lopakodnak,
édes, szép tavaszom még lesz-e jövőre?

Már hűvösek ezek a száguldó szelek,
tegnapi remények ma reszketve fáznak,
már nem várok arra, hogy fogják a kezem,
most némán sírom át minden éjszakámat.

Nagygombos, 2015. szeptember 9.

Írnék verset, anyák napit,
De csak a könnyem folyik.
Tavaly még köszönthettelek,
Most már nem nézhetem
Csillogó, kék szemeid...

De mégis látlak,
Ugyanúgy fekszel,
Meleg köntösödben,
Fáradt kezed öledben,
Nézel, kérdezel,
Rám mosolyogsz,
De nem hallod,
Mit válaszolok.

Viszem a csokrot,
Látod? Mosolygok.
Tudom, szereted
A fehér violákat.
Kezemmel kiásom
A májusi földet,
Közben könnyeim
Zápora öntözget.

Budapest, 2013. 04. 30.

Hideg kékség
örvénye tartott fogva.
Talán véletlen volt
akkor az a lépés,
vagy a sors akarta,
hogy meneküljek
egy kapcsolatba…

De a folyamat megszakadt.
Hogy mit rejthet még
nekem az élet,
ha elmossa a kéket?
Talán zöld reményt,
vöröslő vágyakat,
vagy fekete véget.

2017. április 20./BM.

Emlékkönyvembe kenve
ott maradsz – benne
szárítva, préselve,
mint egy rég gyűjtött
kedves őszi levél,
vagy mint egy kép,
amit eső mosott,
a színe kicsit összefolyt,
valaha szép álmokat hozó
hömpölygő folyó,
bekeretezve,
üveg nélkül,
hogy néha hozzád érjek.
Már megszáradtál,
de akkor is őrzöm, s érzem
szép színekkel festett képed.

Ng. 2017. április 6.