baramara blogja

Istennek én mostoha gyermeke vagyok.
Nem tudom, miért hagyott megszületni,
játszott, s elhitette, hogy a nap ragyog,
most játékból el fog majd temetni.

Önző embert teremtett Isten,
nem is tudta, csak nézte szenvedésem,
mert önzőség az anyai ösztön,
ha nekem nem kell gyermeki létem.

Kérdeztek volna, akarok-e megszületni
erre a világra? Pár ember döntött,
Itt vagyok - így lettem mégis árva.

Én, Istennek mostoha gyermeke,
ha vagy, és létezel, imát mondok most
valakiért, imára kulcsolom két kezem...

Emlékeket égetek.
Hatalmas máglyába szórom a múltat.
Égjen el minden hazug szó!
Égjen el minden elszáradt kóró,
mi egykor igaznak tűnt,
mára csak porladó, száraz ág.
Tűzrevaló mind, égig érjen a láng!
A hamis szép szó csak égetni való.

Ng. 2017. augusztus 31.

Nyári forróságban vacogva izzadok,
édes teher pehelysúlya mit nekem?
Ma némán kondulnak fel a harangok,
és kacagó fájdalom fut zokogó síneken.

Nappali sötétség ül kiszáradt tóra,
élettelen halak tátognak szent imát,
fehér árnyék vetül a fekete hóra,
ördög-angyalok várják a Messiást.

Budapest, 2016. augusztus 17.

Lassan elfogynak a szavak,
még napokat fércelek a holnapba,
valahol a tű elakadt,
s szálak szakadnak darabokra.
Foszlik az elnyűtt vászon,
szürkévé fakultak a színek,
szekrény aljára süllyedt egy molyrágta álom,
öreg fiók mélyén gubbaszt a régi ígéret.
S a tükörben őszráncok gyűlnek.

Egy csodaszigeten ébredek,
hol kincset csepegtetnek fák és bokrok,
madarak serege nekem dalol,
lágyan rezgő levelek integetnek.

Egy csodás sziget a nappalom,
ahol finoman érint egy kedves szellő,
felnézek, rám kacsint egy bodros felhő,
itt minden béke és nyugalom.

E csodás szigeten hajtom álomra fejem,
ahol száz tücsök húzza az éj dalát,
altatót zúgnak a lombos őszi fák,
és itt bújik meg titkon a szerelem.

Ng. 2016. szeptember 16.