baramara blogja

A sors egy forgószínpad,
ő rendez, én játszom, ahogy tudok.
Nem mindegy, hányast dob a kocka,
van, ki nyer, van, ki a függöny mögött röhög.

A csalódás mit számítana,
ha rendben van a lélek.
De hiába süt be reggel a nap,
én sok mindentől félek!

Kétségbe akkor esem,
ha bajban van a gyermekem.
De azt kívánom, hogy ezt soha
ne érezze meg senki sem!

Ng. 2018. március 11.

Kopasz, fagyott ágon december didereg,
éhes cinkesereg magért kesereg.
Még a tél csikorog, alszik nyári álom,
s meleg szoba várja, karod átölel-e…
úgy mint rég, azokon az őszi éjszakákon.
Pirosló szőlő, sárguló levél hozott,
s nem kérdeztük, lesz-e holnapunk.
Csak nevettünk és hittünk,
szikra pattant, szállt az ének
a hűs lombok alatt.
Aztán jött a fagy,
s vitte az álmokat.
Most új tavaszt várok
ébredő vágyakat.

2015.

Ha tudsz még kérni, az jó!
Én már semmit nem kérek.
Ott lapul bezárt fiók mélyén a vágy
kulcsra zárva, kiutat nem talál.

Ha te még tudsz kérni,
kérj helyettem is!
Béna a kezem, néma a szám.
Kérésem ott lapul bezárva,
ha él még egyáltalán…

Budapest, 2017. december 16.

 Amikor a gondolat meghal,

s a vágyak már nem élnek,

amikor az élet betakar,

és semmitől nem félek,

akkor már megszűnt az élet...

Ősz ködébe haltak a nyári virágok,
lehullott szirmukon most dérfátyol pihen,
még egyet intettek a sárguló lombnak,
tudták már jól, hogy csak a fagyos tél jön el.

Nem siratnak nyarat, csendben elszáradnak,
egy utolsó emlék, egy édes roppanás
még, amit éreznek, jajszó talpak alatt,
majd hideg esőben a meleg rothadás.

De nem köszöntek el a nyári virágok,
még itt hallani a zizzenő hangjukat,
s ha éjjel egyedül a szobámban fázok,
nézem a távoli, rezgő csillagokat…

Kiáltanék, hogy fáj, ne hagyj itt, Nyárvirág,
ám szavam nem hallod, így csak lelkem mondja:
halld, könnyem áztatja, életét önti rád,
csak nevess velem még, és színes légy újra,
bennem élsz örökké, szerelmem - Nyárvirág.

Nagygombos, 2015. február 19.