baramara blogja

Egy asztal. Alatta zsíros bödön.
Egy hokedli, egy szék…
mára már mit ér?
Mint zsíros, koszos edényt,
minden nap el kell mosni.
Az élet minden napja csak
mosogatnivaló.
Az emlékek penészfoltok
egy sárga papíron,
eltávolítatlan… égetni kell – tudom.

Egy asztal. Egy szék, zsíros bödön,
mocskos emlékek, kopott kövek…
nélkületek talán jobb lesz – menjetek!

Vagy én megyek...

Budapest, 2016. december 18.

Úgy kezdődött, hogy a fiam (aki mellesleg a sütőipar remek szakembere) hazament Pestre, én meg itt maradtam a birtokon egyedül. Elfogyott a kenyerem, a sütőgép már régebben feladta a szolgálatot. Gondoltam, mi az nekem, nekifogok az első saját dagasztású kenyérhez.
Már annyi mindent olvastam ilyesfajta recepteket, meg a fiam is adott némi tanácsot az arányokat illetően - nem lehet oly bonyolult a dolog. (Amúgy is sokat dagasztottam már lángost, van némi gyakorlatom.)
Na, összedobtam gyorsan a hozzávalókat, kb. fél órát dagasztottam, (anyukám mindig azt mondta: addig kell ütni-verni, dagasztani, amíg a padlásról nem csöpög…) Az elején ragadt, de végül is egészen jó, kemény, ruganyos tészta lett belőle. Kitettem egy fedeles jénaiba. Eszembe jutott a fiam tanácsa, hogy a túl meleg nem jó, mert meghalnak az élesztőgombák. Ezért félárnyékba tettem.

Közben kimentem a kertbe a sok lehullott mogyorót összeszedni, (még mindig van) az idő telt. Jövök vissza, akkor érzékelem, hogy sehol nap, hűvös szellő fújdogál, az én kenyérkém meg szépen laposan nyújtózkodik a fedő alatt. Most mit is tehettem volna?
Bent a szobában kb. 18 C° , idekint sem sokkal több. De már eltelt kb. egy óra, gondoltam kissé átgyömöszölöm, talán életre kel a kis bucim.
Átdagasztottam, kicsit pofozgattam rajta, legyen valami alakja is, aztán ismét vissza a jénaiba.
Hopp! Látom, kisütött a napocska, rám mosolygott a szerencse végre. Gyorsan vittem is ki.
Na, de az örömöm nem tartott sokáig, kb. 5 perc után ismét mérges felhők gyülekeztek, bosszantóan terítették szét, amit a reggelimhez kívántam volna fogyasztani.
Eközben már eltelt legalább másfél óra, az én gyomrom már nagyon morgolódott.
Ekkor eszembe jutott, hogy van még maradék körömpöri meg tészta a hűtőben. Igaz, jobban szeretem ezt is friss, ropogós kenyérrel, de most ez tűnt jó megoldásnak.

Miután megint beborult az ég felettem, azt gondoltam, nem várok tovább, begyújtom a sütőt, kelt a kenyerem ameddig akart, megformáztam – már, ahogy tudtam, megspricceltem, irány a sütőbe. Legyen, aminek lennie kell! (Azt mondanom sem kell, ahogy betettem a sütőbe a kis nyavalyást, ragyogóan kisütött a nap, mintha engem nevetett volna, és azóta is vigyorog rám, csak időnként jön egy aprócska felleg, de azok is, mintha rajtam mulatnának.)
Én meg végre eszek – meleg reggelit 1 óra magasságában.

Jó darabig semmi, néha bekukkantottam, de nem igazán akart felébredni a kis nyavalyás.
Aztán, kb. úgy fél-háromnegyed óra után láttam, hogy egész formás lett, és teljesen meg van repedezve, csak még fehér. Levettem a fedelet, kicsit a lángot is adtam neki, hogy piruljon már az a kis sápadt arca, …és vártam. Egyre izgatottabban vártam, hogy mi fog történni.
Talán megszán a sors, és nem maradok itt több napra kenyér nélkül!

Na, az én kenyérkém eléggé elszégyellte magát, mert szép lassan pirulni kezdet. S hogy végül is mi lett belőle? Na, kint van, de még ragaszkodik az anyaméhhez. (nem akar kijönni a tálból.) Talán, ha kihűl, már kötődni fog hozzám. ….És íme, megszületett – A GYERMEK!

Ng. 2016. augusztus 24.