baramara blogja

Soha nem tagadhatod le a múltadat!
Ami voltál, az most is mind te vagy.
S ha lesz még jövőd, mit a sors tartogat,
múlt lesz a jelen, s minden jelen csak egy pillanat.

Budapest, 2017. június 12.

Engem a föld már úgy takar majd,
hogy senkinek nem voltam fontos,
senki nem szeretett, a kimondott szólam
is csak hazugságot hordott.

Engem a föld takarjon csendben,
nem kell semmilyen méltató beszéd,
csak egy néma perc… Vagy még az sem.
Szó nélkül búcsúztasson az ég.

Engem takarjanak suttogva a hegyek,
simuljon rám az őszi, sárga lomb,
nem kellenek könnyek, csak nevessetek,
hogy egyszer élt egy bolond,

aki imádta a forró lángokat,
s a tűz mellett egykor vidáman dalolt…

Ng. 2016. augusztus 25./ B.M.

Bárcsak tudnék üvölteni,
de némák a hangok.
Elfogytak a szavak,
süketek a fülek,
elkondultak a harangok.
Nincs, hol meghalljanak,
de minek is szólni,
minek kiabálni?
Ha valaki akarja,
a suttogásban is
meg lehet a hangot találni.
De inkább hallgatok.
Mert fáj minden szó,
és fáj érezni, és fáj látni…
szemem behunyom,
az élet a legnagyobb csaló!

Most ne szólj semmit.
Nem kell a szó, az lehet, csak fájna.
Csak hallgasd velem a csendet
erre az egyetlen éjszakára.
Csak egyet szeretnék, ha itt vagy,
neked adom minden csendem
és minden percem, ami még maradt.
Aztán majd holnap, ha szíved
vár egy másra, hát menj! Ne szólj.
De emlékezz erre az utolsó éjszakára.

Budapest, 2015. május 28.

A csend hangjai messzire szállnak,
behunyom szemem, álmok várnak.
Álmomban nem érzem, hogy egyedül vagyok,
a csend suttog fülembe egy éji dallamot.

A csendnek hangjai üvöltve fájnak,
hidegek az éjszakák, üres az ágyad.
Aludni kéne - jöjj szememre, álom,
ölelj át, fagyott, jéghideg mámor!

Hideg a kályha, fáznak a falak,
csak hideg szél süvít a diófa alatt.
Fekete ráncok keretben köszönnek,
sötét árnyékok szem alatt pihennek.

Sáros a levél, már nem repül a szélben,
talpak tapossák darabokra széjjel.
A csendnek hangjai falak közé zártan,
álomvonat robog velem az éjszakában.