baramara blogja

Meddig van a mindig,
és meddig a már nem.
Meddig száll a gondolat,
és meddig hallok madárdalt?

Kell-e érezni, és miért?
Akkor is ha fáj?
Sok évet megéltem,
de sok kérdés még
feleletre vár.

Vagy talán jobb,
ha nem gondolkodom
a születésnapomon,
efféle dolgokon.

Ng. 2016. július 30.

A tűz egy öreg sámlira ül,
a nap is lecsendesül,
pillája sem rezdül.
Vállamra puha csend települ.

Egy kis nyúl szalad
valahol át a mezőn,
ki tudja, lesz-e számára holnap,
vagy futhat tovább az égi legelőn…

A csend megáll, benéz az ablakon,
majd átölel lassan a sötétlő lombokon.
A Nap csendben álomba szenderül,
s én itt ülök nélküle, sötétben – egyedül.

Ng. 2017. július 18.

Te, ki vagy az utak örök vándora,
mindig csak mész, és nem állsz meg soha,
átutazol egy egész életet,
és ki tudja, az utad hova vezet.

Te, ki vagy a sínek örök vándora,
akit a vonat csak visz - valahova,
leszállsz, és úgy hiszed, megérkeztél,
de rájössz, hogy megint rossz jegyet vettél.

Te, ki vagy az élet nyughatatlan vándora,
hitted, hogy létednek lesz majd otthona,
mára megtanultad, az csak mese volt,
elillant a csoda, s maradt egy vándorbot.

Budapest, 2015. február 9./BM.

Mily forró, csendes ez az est,
estnek csendje simogat,
felidéz régi álmokat,
idővászonra képeket fest.

Sötét alapon fekete levelek,
hallgatják a zizzenést,
zizzen a néma tájban egyetlen levél,
s álomba ringat apró pókgyereket.

Ablakon fekete pöttyként
alszik egy kicsi légy,
fekete pötty lett az ég,
s álmodik holnapi reményt.

Ng. 2017. június 22.

Ez nem káprázat, s ha felnézel az égre,
odaszállt a szikra, mint szemünk csillogása.
Elég egy száraz ág, ha még izzik a parázs.
Az emlékek még éjszaka mesélnek,
ott, ahol a szőlőszemek
közöttünk, bennünk bujkáltak,
ahol a vén diófa nézte velünk
az égig érő lángokat.

Igaz, a füst az égig szállt, de mégis a szemem csípi…