A KENYÉR /monodráma/

Úgy kezdődött, hogy a fiam (aki mellesleg a sütőipar remek szakembere) hazament Pestre, én meg itt maradtam a birtokon egyedül. Elfogyott a kenyerem, a sütőgép már régebben feladta a szolgálatot. Gondoltam, mi az nekem, nekifogok az első saját dagasztású kenyérhez.
Már annyi mindent olvastam ilyesfajta recepteket, meg a fiam is adott némi tanácsot az arányokat illetően - nem lehet oly bonyolult a dolog. (Amúgy is sokat dagasztottam már lángost, van némi gyakorlatom.)
Na, összedobtam gyorsan a hozzávalókat, kb. fél órát dagasztottam, (anyukám mindig azt mondta: addig kell ütni-verni, dagasztani, amíg a padlásról nem csöpög…) Az elején ragadt, de végül is egészen jó, kemény, ruganyos tészta lett belőle. Kitettem egy fedeles jénaiba. Eszembe jutott a fiam tanácsa, hogy a túl meleg nem jó, mert meghalnak az élesztőgombák. Ezért félárnyékba tettem.

Közben kimentem a kertbe a sok lehullott mogyorót összeszedni, (még mindig van) az idő telt. Jövök vissza, akkor érzékelem, hogy sehol nap, hűvös szellő fújdogál, az én kenyérkém meg szépen laposan nyújtózkodik a fedő alatt. Most mit is tehettem volna?
Bent a szobában kb. 18 C° , idekint sem sokkal több. De már eltelt kb. egy óra, gondoltam kissé átgyömöszölöm, talán életre kel a kis bucim.
Átdagasztottam, kicsit pofozgattam rajta, legyen valami alakja is, aztán ismét vissza a jénaiba.
Hopp! Látom, kisütött a napocska, rám mosolygott a szerencse végre. Gyorsan vittem is ki.
Na, de az örömöm nem tartott sokáig, kb. 5 perc után ismét mérges felhők gyülekeztek, bosszantóan terítették szét, amit a reggelimhez kívántam volna fogyasztani.
Eközben már eltelt legalább másfél óra, az én gyomrom már nagyon morgolódott.
Ekkor eszembe jutott, hogy van még maradék körömpöri meg tészta a hűtőben. Igaz, jobban szeretem ezt is friss, ropogós kenyérrel, de most ez tűnt jó megoldásnak.

Miután megint beborult az ég felettem, azt gondoltam, nem várok tovább, begyújtom a sütőt, kelt a kenyerem ameddig akart, megformáztam – már, ahogy tudtam, megspricceltem, irány a sütőbe. Legyen, aminek lennie kell! (Azt mondanom sem kell, ahogy betettem a sütőbe a kis nyavalyást, ragyogóan kisütött a nap, mintha engem nevetett volna, és azóta is vigyorog rám, csak időnként jön egy aprócska felleg, de azok is, mintha rajtam mulatnának.)
Én meg végre eszek – meleg reggelit 1 óra magasságában.

Jó darabig semmi, néha bekukkantottam, de nem igazán akart felébredni a kis nyavalyás.
Aztán, kb. úgy fél-háromnegyed óra után láttam, hogy egész formás lett, és teljesen meg van repedezve, csak még fehér. Levettem a fedelet, kicsit a lángot is adtam neki, hogy piruljon már az a kis sápadt arca, …és vártam. Egyre izgatottabban vártam, hogy mi fog történni.
Talán megszán a sors, és nem maradok itt több napra kenyér nélkül!

Na, az én kenyérkém eléggé elszégyellte magát, mert szép lassan pirulni kezdet. S hogy végül is mi lett belőle? Na, kint van, de még ragaszkodik az anyaméhhez. (nem akar kijönni a tálból.) Talán, ha kihűl, már kötődni fog hozzám. ….És íme, megszületett – A GYERMEK!

Ng. 2016. augusztus 24.