Útszélen

szantoistvan•  2015. augusztus 16. 00:42

Néha... észreveszem hogy a Piac valamilyen értékről a várható csekélyke profit okán leveszi irigy szemét: Aszály sújtotta és Biztosító fizette kukoricaföld, kereslet híján le nem szedett dúsan termő meggyültetvény, elhagyott fekete ribizli ültetvény, kft-csőd miatt sorsára jutott de még kivágását meg nem érte őszibarackos. tulajdonosának csak veszteséget termő szőlő. Minden alkalommal megkérdezem a tulajdonost: ártok e neki azzal, ha a rászorulóknak juttatok belőle? Van hogy elhajtanak, mint "Azázel bakját a pusztába", de most sikerrel jártam.

Megengedték, hogy a szüretig be nem érett maradvány őszibarackot leszedjem.

Mari néni /valós személyről van szó,/ elhunyt barátom anyja, már jóval túl a nyolcvanon, még mindig szívesen jön velem, egy ilyen alkalomra. Szóval tart miközben vezetek. Már nem emlékszem hányszor mondta el, "ha tudta volna, hogy a fia meghal, dehogyis jött volna el korábbi házából”. Szóval tart rendületlenül. Az idő, a helyszínek és a cselekmények az összefüggések beláthatatlan szövetébe ágyazottan jelennek meg miközben állandóan próbálja előttem senki előtt önmagát igazolni. Füleim gyakorlott hullámlovasként ejtik el a szóözön hullámveréseit. Már hazafelé igyekezünk. A csomagtartóban fűkasza legurtnizva, a hátsó ülésen egy láda őszibarack terpeszkedik. Az út szélén szakadt családfő integet, mögötte babakocsiban kétévesforma kislány, és ... sovány feleségén látszik, hogy nem most vágta be a durcit. Az apa fiatal, szinte gyerek még, kezében vödör, szák, horgászbotok. Elegáns villanással megállok mégis, /amenyire egy Wartburg elegáns lehet/ :) az idő este hét körül jár, település innen vagy hat kilométer, buszjárat aligha.

- Ennek az embernek holnap dolgoznia kell menni, a gyereket ágyba kéne dugni, ki tudja lesz-e vacsorájuk? - ezeket gondolom közbe. De örülnek nagyon. Babakocsi a csomagtartóba éppen befér,a hátsó ülésen elfordítom a ládát, hogy egymás mellett két ember elférjen. - Gyere picinyem! - szólok a kislányhoz és pályamunkás kezem már kapja is fel a kis testet, érzem, hogy a törékeny bordák között hogy verdes a kicsi szív, és beültetem az első ülésre Marika néni fonnyadt ölébe.

Fizikai fülemmel hallom a két női test motorja felpörgését. Az egyik tragédiának fogja fel az anyjától való elszakadást, még ha rövid időre is, ezt előre még nem látja. Aggodalmasan pislog a hátsó ülésen fészkelődő anyjára. De a fejlődés előbbre vivő eszköze, mert majd hozzá kell szoknia ehhez hogy idegenek mustrálják, szapulják. Az öregét, hogy egy fiatal kis életet ölelhet. Visszaemlékezik a dicső önmegtagadás és áldozathozatal idejére. Családja és rokonai megtagadhatták tőle ezt az érzést, s nekem módomban állt megadni pillanatig. Én is örülök, hogy ezt megadhattam neki a sors kényszereként. A népautó motorja halkan duruzsol, lassan megyek, hogy a kislány ne féljen, se szülei ne rettegjenek tőlem, mint barom ámokfutótól, én pedig ezzel is marasztalom az illékony időt. Pár szót is váltunk, megtudom, hogy a kislány csak kétéves és már beszél, Veronikának hívják, és hogy nem fogtak semmit, de eljárt felettük az idő.

Oldalra pillantva döbbenek meg: Micsoda ellentét a két arc így egymás mellett? Az egyik előtt csodálatos lehetőségek és ígéretes jövő, - mind így születtünk és indultunk el. S a másik mögött nyomorúságokkal bővelkedő múlt, és reménytelen jövő. Nézem őket, és nem őket látom már, hanem Azt a "Rejtőzködő Istent", aki mindkettőjüket kimondhatatlanul szereti, hordozza. ...de akik Őt talán önhibájukon kívül, avagy azzal együtt is lehet hogy nem fogják meglátni soha! 

Megállok a kért utcánál. Kipakolok, az asszonyka szatyorját megtöltöm érett nektarinnal. Közben pár képet készítek róluk. A kislány szavakkal még nem tudja értésemre adni, de félreérthetetlenül közli velem, elfordulva makacsul,: azoknak sorsát, kiket politikusaink titokban-nyilván halálra ítéltek, fényképezni tilos!

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Mikijozsa2015. augusztus 16. 12:28

Nagyon jo

Törölt tag2015. augusztus 16. 08:47

Törölt hozzászólás.