szantoistvan blogja

Vallás
szantoistvan•  2015. március 5. 17:52

A révkalauz - In memoriam Ch. Baudelaire

A révkalauz 
in memoriam Ch. Baudelaire

Az „Ėtroit Sentier” mentőhajó/1/ 1844 őszén futott ki a pennszilvániai Philadelphia kikötőjéből. Közel ahhoz a helyhez építették, ahol napjainkban a Philadelphiai/2/ Naval Complex/3/ intézményei elterülnek. Mint minden hajót a többszörös biztonsági előírások figyelembevételével és nagy előrelátással a legkilátástalanabb körülményekben elképzelhető legnagyobb kihívásokra készítették fel, hogy a föld végső válsága idején is megbízható védelmi funkciókat láthasson el. Azóta többszöri felújításon és átalakításon keresztül rendületlenül folytatta útját kisebb megszakításokkal a világ minden tengerét is bejárva.

Mindenki az élet kiváltságának tartotta, ha akár csak egy rövidke időt szolgált is javarészt nyomorúságosan töltött életéből ezen a még mai fogalmainkkal is szépen megépített hajó fedélzetén. Tervezői nemcsak az akkori tudomány minden értékének felhasználásával és ma már nem tapasztalható áldozatkészséggel, elkötelezettséggel,valamint a veszélybe sodródott embertömegek iránti felelősségtudattal, mindezeken túl a praktikum és az esztétika szinte látnoki képességével határozták meg arányosságát, kapcsolati és értékrendszerét.

Eresztékeit, horgonyait, kötélrendszerét, gépi erőforrásait olyan erősre és mindamellett költséghatékonnyá tervezték, amelyet már csak a mindent befolyásoló anyagtakarékossági szempontok miatt se építenének be a ma rendszerfejlesztői és mérnökei. Hajtóműve teljesen egyedi technikai megoldásokat követeltek és nem emésztett fosszilis tüzelőanyagot, amelyet állandóan pótolni kényszerülnének, nem voltak benne kopó és mozgó, zörgő mechanikai alkatrészek, hanem a tér minden zugát átható kozmikus sugárzás terelésével és irányításával végezte zajtalan, tiszta és környezetbarát működését elképzelhetetlen folyamatos teljesítményt produkálva. A beépített anyagok is a legnagyobb gonddal és előrelátással lettek kiválasztva, az előirányzottakat nem spórolták ki az építés során sem. Fejlesztői egyedülálló képességeket építettek szerkezetébe, mint például a rugalmas. kiterjeszthető többkamrás rakodó és utasterét, emiatt nem kellett számolni férőhelyhiánnyal. Különlegessé tette ezt a hajót az intelligens kormányszerkezet is, amely úgy lett megtervezve, hogy kollektív kormányzást tesz lehetővé.

Ez a konstrukció teszi lehetővé, hogy van úgy, hogy nem a kinevezett kormányos hatja végre a valós kormányműveleteket, a hibás műveletek korrekcióját valaki más, vagy automatikus gépi program hajtja végre. Ez néha kellemetlen lehet a kormányosnak, de célja, hogy megkönnyítse a kormányzás nehéz feladatát és védje a hajó utasait a tévedés, a rosszakarat, vagy képesség hiánya miatt bekövetkező rossz döntések következményétől, esetleges elalvástól, vagy a figyelem elterelődésétől. Viszont sikerélmény, ha éppen úgy kormányoz a vezetés, ahogy az intelligens program elfogadja vagy vezeti. Ilyenkor nagyon könnyen, szinte ellenállás nélkül változtat irányt a hajó még nagyobb sebesség vagy viharos tengerjárás esetén is, de ha olyan kormányműveletet akarna végrehajtani a kormányos, amely a hajó felborulását, vagy sziklához csapódását okozná, akkor kemény küzdelemmel sem sikerül elmozdítani a kormányművet. Ilyen esetre is szép számmal akadt a múltban vállalkozó. Volt olyan kormányos, aki megjátszotta a kormányzást, és mindig a könnyebbik ellenállás irányába vezette a hajót. Ez is hiba. Volt viszont olyan, aki rángatta tépte, sőt rugdosta is a kormányt, még sem bírta eltéríteni a program által jóváhagyott iránytól. Le is mondott hamarosan. Volt viszont, aki kitartó akarnoknak bizonyult, de ő is csak azt tapasztalhatta, hogy ha olyan irányba akarta vinni a hajót, amely nem volta kapitány által eltervezve, akkor hiába nyomta, feszítette a kormányt, hogy belefeketedett, az meg sem mozdult. Viszont amikor meg ellentartott a kormánynak, amikor mozdítania kellett volna,i akkor a kormány úgy vágta a falhoz hogy csak úgy nyekkent. Egyébként a botrányos kormányzás nem ment mindennapi gyakorlatban.

A hajó könnyűszerkezetű kétéltű felépítése lehetővé tette a szárazföldön való fordulékony közlekedését, így eljuthatott a szárazföld belsejében élő Erdély „Gábor (bádogos) cigányainak” földjére is. Beépített kitolható evolvens szárnyfelületei és különleges irányítható nyalábú permanens magnetikus motorjai lehetővé tették hogy váratlan akadály vagy katasztrófaveszély esetén akár a vízfelületet is elhagyhassa és hosszabb-rövidebb ideig felemelkedhessen a levegőbe, sőt terjengtek olyan hírek is, hogy globális fenyegetettség esetén az alapfelszerelésbe tartozó sugárzásbiztos szigetelése utasainak életfeltételeit még a csillagközi térben való tartózkodás és közlekedés esetén is fenn tudja tartani. Eddig ugyan ezekre a különleges manőverekre nem volt szükség, de elterjedt annak a híre, hogy ez a hajó a legkülönlegesebb a világ összes szárazföldi és vízi járműve között. Mindazonáltal természetes életszükségletek kielégítése céljából és nem luxusigényekből kiindulva fejlesztették ki a vállalkozás alapítói, nem pusztán a tudomány fejlődése adott szárnyakat erkölcsi igényeik, képzeletük, vágyaik és terveik realista megvalósításának amelyet ez a hajó testesített meg.

Igen, a mentőnaszád a sötét középkor terhei alól felszabaduló fejlődésbe vetett hittel épült határtalan optimizmussal, de könnyekkel és verítékkel formáltatott, hogy még napjainkban is bámulatává válik a világ népeinek, ha kikötőikben megjelenik, különösen a boldogsághoz vezető út kedvelői számára. A hajó szervezeti és értékrendje egy eljövendő új korszaké volt, amelyet még jelenünk hétköznapi emberei is nehezen tudnak feltérképezni és abban otthonosan mozogni.

Az Ėtroit Sentier egy külön világ a világtengereken, ahol az önzetlenség és a másokért élés elve kiegészülhet az adopcianizmus elvével és gyakorlatával. Semmiképpen sem az én sekélyes elvei kerülnek előtérbe, mint a szárazföld anyagi viszonyai felett uralkodó kapitális önzés emberi függelmeiben, hanem a veszélyben élők megmentése a legfontosabb közérdek a hajó legkisebb beosztásban lévő beosztottjától a legmagasabb tisztségviselőiig.

A hajón nem létezett magántulajdon, hanem csak használatra kiadott eszközök. Az itt dolgozók egytől egyig próbaidejüket töltötték, és ez néha olyan hosszú,hogy egyesek már-már nélkülözhetetlennek hihették magukat, és fontosságuk tudatában megfeledkeztek olykor a próbaidő valóságáról, de ez azért nem volt általános, és viszonylag ritkán került a felszínre. Az „Ėtroit Sentier”-t mintha csak az örök életre tervezték volna, hogy személyzete a nehéz szolgálat alatt összeszokva örök barátság szövetségében szerveződjön mentő csapattá,... hogy az alvilág széles folyótorkolatán szállítsa át az embereket saját fedélzetén, átképezve az emberi szükségletek etnogenetikus feltérképezésére, az oxiológia /elsősegélynyújtás/ minden tudományos eredményeit alkalmazva a bajbajutottak megmentésére, a képességek és tudományok legjavának a gyakorlati élet szolgálatába állításával.

Hihetetlen felelősség és kiváltság volt ez egy olyan korban, amikor még mindig az állatias természetű ember indulatai tomboltak vérünkben a felvilágosodás és a technika dinamikus fejlődése adta remények és lehetőségek korában.

Én magam rejtett rokoni kapcsolataim révén kerültem a hajóra, s bár előtte sok más hajón teljesítettem szolgálatot szerencsémnek tartottam, hogy ha bár rövid ideig is,de a legbelső körökben mozoghattam, mint moderátor és összekötő, így eshetőségem volt megfordulni úgy az irányítótoronyban, mint a hajófenéken. Munkám során jobbnak láttam nem tudni bizonyos határesetekről, ezért leminősíttettem magam, megelégedve az egyszerűbb, de annál fontosabb szükségletek kielégítésével, a szerény, de nélkülözhetetlen feladatoknak örömével. Új munkakörülményeimnél fogva túlérzékeny és ideges természetemnek megfelelőbb tevékenységem a hajófenék belső környezetének tisztán tartása volt különös tekintettel a fertőzések és járványok megelőzésére. Szolgálatomnak csaknem négy évtizede alatt megállapíthattam, hogy a hajón szolgálatot teljesítők bűnös szokásai nem változtak jelentősen.

Még nem végeztem ugyan az aznapra kijelölt tevékenységemmel, amely abból állt, hogy azokat a szennyeződéseket és hulladékokat eltávolítsam, amelyek nagyobb létszámú emberi közösség tartós együttélése során óhatatlanul keletkeznek, de valami vihar úgy dobálta a hajóorrát, mindenáron eltéríteni akarva eredeti irányából, hogy a szűk közlekedőfolyosókon is már-már lehetetlen volt a folyamatos munkavégzés. Ilyenkor ellenállhatatlan nosztalgikus vágy fog el a felszín után, hogy újra felvegyem régi kabátomat, és teleszívhassam magam a sós vízpárával telt sűrű levegővel,... hogy fejemet elboríttassam a viharos tenger hullámaival. Mint a régi szép időkben, amikor gyakran volt alkalmam megküzdeni az ellentétes áramlatokkal.

Egy ilyen alkalommal megtörtént eset megörökítése végett ragadtam tollat és vágtam bele a következők papírra vetésébe.

Felmentem tehát az irányítótoronyhoz vezetőlépcsőn és egy oszlophoz kötöztem magam, hogy az esetleges viharban a fedélzeten átcsapó hullámok végzetesen el ne sodorjanak mert nem tartottam magam olyan szerencsésnek mint az egykori Jónás prófétát, akit a hal pontosan Ninive partjainál vetett a szárazföldre. A hajó egyfajta „menedékvárosnak” lett tervezve hogy a kontinensek bűnös világából menekülőket ne hagyja belefulladnia környező tengerekbe, és akiken átmentek egy párszor a nagy tenger habjai, azok többnyire készségesen és örömmel vállalták a nehézségekkel járó szolgálatokat is. A hajó ezért lett ilyen különlegesre tervezve, berendezései egyszerűbbek és igénytelenebbek voltak, a koszt is jellemzően egyszerűbb ételekből állt, egyszóval mindenben különböznie kellett azoktól a luxushajóktól, amelyektől hemzsegnek a föld állóvizei, hogy legénysége életformaváltását könnyebbé tegye. Ilyen menekültekből szerveződött a hajó legénységének többsége, bár ekkor a bennszülettek száma is jelentős volt már, és mindig akadtak olyanok,akik csupán átmeneti állomáshelynek tekintették ezt a hajót, és a rajta végzett szolgálatot a stratégiai együttműködés ugródeszkájának a céljaik eléréséhez vezető lépcsőfokokon való átlendülés reménységében.

Ez alkalommal is egy ilyen vegyes társaságot vehettem szemügyre, akiknek mértékadó személyiségei suttogva beszéltek ugyan maguk között, de társaságukban volt sok hangoskodó is. Több korosztály képviseltette magát a csoportban, és mondhatni igen vegyes társaságnak látszott. Sehogyan sem tudtam felfogni, hogyan voltak képesek egy csapatba verbuválódni. Többségét ismertem régről, voltak közöttük, akik jóindulatú tanácsadóimnak mutatták magukat. Némelyek azt ajánlották, miért nem megyek más hajóra, hogy ott teljesítsem ki képességeimet, mások azt mondták, hogy jó „nyelvérzékemet” külföldön nyereségesebben kamatoztathatnám. Egyesek főleg nyugatra és „melegebb” éghajlatot tanácsoltak, vagy esetleg ki is mehetnék a világba egy kis„tapasztalatszerzésre”. Én ezeknél jobb szándékot mutatva levonultam inkább a hajófenékbe, ahol békén hagytak. Voltak akik persze határtalan jó indulatukból kifolyólag, úgy gondolkoztak hogy ha „parázna, tolvaj, karrieristának” kiáltanak ki, akkor talán magamhoz veszem a jobbik eszemet és még idejében megfogok tenni mindent a magam érvényesülésére, és jobb lesz nekem is, meg nekik is… Különben a hajó rendtartása a fegyelmi ügyekben bizonyos mentelmi biztonságot nyújthatott a legnagyobb gazemberséget elkövetőknek is, ha megbánást és csendes életet mutatott a későbbiekben, mintegy megtérés jeleként. Így aztán visszavonultan szemlélhettem korábbi ellenségeim további életét annak veszélye nélkül, hogy újra és újra rám támadjanak. Nem is tartottam magamat másnak.

Voltak közöttük azok közül is, akik egyszer úgy meg ijesztették gyermekeimet, hogy ne is próbálkozzanak ezen a hajón szolgálatra jelentkezni, amiért is jobbnak találták messze földekre elvándorolni. De bár jelentős veszteségeket szereztek nekem, én mégis hű maradtam a hajó kapitányához, akit csak közvetve ismertem, de úgy gondoltam, hogy amik megtörténtek velem, teljesen beleillettek a szerződési feltételekbe, a többi meg nem érdekelt.

Azt mondtam, hogy nem is értettem, hogy hogyan tudott ez a társaság egymásra találni, annyira különböző korosztályba és identitásba tartozók voltak a tagjai, hogy arra gondoltam, egyfajta politikai szemellenző volt az a kapcsolópont, ami a megtűrt klikkrendszerben találkozási pontot jelentett ezeknek az embereknek. Ahogy elhaladtak a parancsnoki híd alatt még egyszer közelről szemügyre vehettem őket és megállapítottam, hogy már csak rájuk nézve se kívánkoznék közéjük, de hiszen nem is hívtak maguk közé, noha többen közülük ismerhettek. Már az is megnyugtató volt, hogy nem is hívtak.

Miközben lekötött a kormányos rendíthetetlen önfegyelme, amellyel figyelembe vette a hajó minden mozdulatát, felfigyeltem arra, hogy tekintete sűrűn megállapodik a rémületbe ejtő környezeti változások ellenére a hajó orrában a tenger felszínére hajló, vagy inkább görnyedő köpenybe burkolódzó alakra. Testtartásából következtethettem arra, hogy öreg tengerjáró lehet, aki alaposan ismeri a tenger színeváltozását, az áramlatok irányát és erejét, a hullámok súlyát és még a tenger felszíne alatti sziklák alakjáról is mondják, hogy sok emléket rögzített. Úgy hírlik, hogy még a levegőillatát is meg tudta különböztetni. Ezer mérföldekről is biztonságosan meg tudta jelenteni, hogy az előttünk állóföldrészen béke, avagy háborús helyzet alakult ki, és a kezdődő betegségek természetét úgy a természetben, mint a társadalomban, vagy mint az emberi természetben, pontosan ismerte.

Erre a révkalauzra épült a hajó teljes biztonsága, ezért éjjel nappal pihenés nélkül teljesítette szolgálatát. Ő azt is tudta hogy mikor pihenhet, és mikor kell teljes erővel őrködni, és mikor van itt az ideje a teljes mozgósításnak.

Valójában a hajó kapitányát még sohasem láttam, azért úgy tűnt, hogy a legnagyobb felelősség a kormányost terhelte, és a másodkapitányt. A másodkapitányt is csak ritkán láttam, állítólag ő a kormányostól átvett jelzéseket továbbította a gépház felé, miközben meghatározta a hajó útvonaltervét. Általában a „teljes gőzzel előre" parancs volt érvényben, amit a gépházból kihallatszó erőteljes hang is jelzett, de volt, amikor óvatosság volt a parancs s ilyenkor csaknem leálltak a motorok. Ez leginkább akkor fordult elő, ha egy-egy erőteljesebb áramlat eltérítette a hajó orrát a tervezett irányból. Néha előfordult, hogy a motorok éveken át hallgattak, mert a másodkapitány szerette a kényelmet, és az alkalmasabb időt várta a tevékenységre. A hajó legénysége egyre idegesebb lett és a lelki éhség és vitaminhiány tünetei hatalmasodtak el. Sokan mély álomba zuhantak,mivel a hajón történő események már-már alig érdekelték őket, és minduntalan valamiféle külső jelre vártak a világból, amely majd beindítja a várva várt változást. Ebben az időszakban csaknem elviselhetetlen hullaszag terjengett, és mint ha szél se fújt volna, hogy ezt elterelje. Mindenkiben akkor erősödött meg az a vágy, amit a hajó régi terveiből merítettek, hogy egyszer majd a hajó befogja mutatni azt a sohasem látott képességét, amely a legnagyobb szükségidején lesz, hogy elválik a földtől, és megkezdi útját az Orion felé. Erre az irányváltásra azonban majd csak a hajó kapitánya személyesen adja ki az utasítást...

Az előbb említett népes társaság a hajó orra felé vette az irányt, amely tekintettel az elkeskenyedő orr részre, és a hullámzásra nem volt éppen veszélytelen, de talán valami ősi gyanú vezérelte őket, vagy mintha fontos ellenőrizni valójuk akadt volna. Én újra a kormányosra próbáltam figyelni, aki most sem vette le a tekintetét a korlátra támaszkodó révkalauzról, aki egyre csak karjelzéseivel irányított. Mintha egy ködbe burkolt karmester a tenger szimfóniáját vezényelné, de a karmester mögötti zenészek fogadnák a jeleket. Ezek a szélbe írt jelek voltak számomra a legcsodálatosabbak, amiket megpróbáltam néha memorizálni. Mintha a kezek betűket írnának a levegőbe egy számomra idegennyelven.

Ekkorra a társaság elérte a hajó orrát. Először csak távolról szemlélték a révkalauz munkáját, a szélbe írt betűket, de azután mintha egyesek közelebb merészkedtek volna. Igazából nem tudom, mi történhetett, talán valaki kihajolt a korláton és belenézett a révkalauz arcába, mert hirtelen szörnyű zavar és kiáltozás támadt. Az első hangokat nem hallottam, csak a riadt menekülő mozgásokból sejtem, hogy valami megbotránkoztatta a gyülekezetet. Ám nemsokára hallhattam az éktelen ordítozást.

- Jaj! Jaj! Végünk van! Mindenki meneküljön!-

- Gyorsan, gyorsan! Mindenki szedje össze a holmiját! Meneküljünk!-

- Mindenki meneküljön, ahogy csak bír! – Végünk van a révkalauz halott! -

- Meghalt a révkalauz! Nincs biztonság ezen a hajón! -

- Halott a révkalauz! Micsoda szégyen! - A legfontosabb vezető már nincs is az élők között. Ezt nem nézte meg senki?-

- Hát hogyan vezetheti így a kormányos a hajót? Ki itt a fedélzeti tiszt? Valójában ki irányíthatja ezt a hajót? –

A társaság tagjai egymás szavába vágva magyaráztak, agitáltak, érveltek, és harcoltak az eddig mit sem sejtő utasokkal és munkatársaikkal. Konspirációról, érdekről meg derűs öregségről egyaránt hadováltak. Állami támogatás és egyházi státusz lebeghetett megtévedt, testies és rövidlátó szemeik előtt. Érvelésük szerintük teljesen logikus volt. Felmerült annak az igénye, hogy le kell váltani a régóta posztjukon lévő felelős vezetőket, és demokratikus választásokkal kell rendet teremteni a hajón. Mint új generációt alkotók joguknak tartották, hogy akár meg szerzik a többség, de legalább a két harmad bizalmát, kizárólag a saját elveik szerint vezethessék a hajót, bár nem hiszem, hogy a hajó technikai adataival úgy általában tisztába kerültek volna tekintettel a terjedelmes, könyvtárnyi anyagra.

A kormányos azonban figyelemre se méltatta ezt a látszólag kibírhatatlan zűrzavart, szeme továbbra is a révkalauzra irányult, akinek karjai továbbra is mintha betűket rajzoltak volna a szélbe. Figyelmesebben vizsgáltam meg hát a révkalauz tevékenységét még a szemüvegemet is megtöröltem, és láttam, hogy ezeket a betűket mintha Szél diktálta volna, és próbáltam megfejteni, hogy vajon mi összefüggés lehet a Szél és a révkalauz között. Igazuk lenne ezeknek az idegeneknek, hogy a révkalauz halott? Én nem mertem volna azt a vakmerő cselekményt elkövetni, hogy meggyőződjek az ő oldalukról a képviselt állításról, így nem volt más választásom, mint hogy közvetett bizonyítékokat szerezzek a társaság állításainak igaz, vagy hazug voltáról a valószínűsíthető ellentmondásokra való tekintettel.

- Vajon fűződhet valamiféle érdekük az eddigi történésekre vonatkozóan minden alapot nélkülöző állításuk fenntartásához? – Igazuk lehet esetleg, vagy van más elfogadható magyarázat is? –

A tőlem telhető leggyorsabb írással igyekeztem papírra vetni a jelentősebb ordításokat, mert a halkabb beszédeiket nem értettem, egyrészt a távolság miatt, másrészt pedig mert eléggé titokzatosan viselkedtek, én meg nem akartam közéjük tolakodni, meg nem is hívtak. Hamar rájöttem, hogy ennek semmi érelme. A világ összes könyvét meg lehetne tölteni az ellenvetésekkel, sőt logikát is találunk benne, legalábbis az önzés természetes logikáját: "Ki tudhatja mi a jobb nekem, mint én magam???" de akkor se érnénk el vele semmit, mert sok esetben kiderült már a saját akaratunkról, hogy az téves tapasztalatokra és adatokra épülve nem is lehetett más mint merő tévedés, vagy félreértelmezett tapasztalat. Nem is beszélve az előre nem ismert jövőbeli változásokról, tengerkémiai és magnetokinetikus hatásokról. Meg vannak győződve arról, hogy nekik igazuk van. Akkor is meg lesznek győződve, amikor már mindannak az ellenkezőjét fogják állítani, amit egy évvel korábban még hévvel vallottak. Minek az ostobaságot nagydobra verni? Jelentőséget tulajdonítani azzal, hogy érveljünk ellene? A korábbi állításaikat már az is elfelejtette, aki mondta, vagy legalábbis igyekszik elfelejteni mert rájött, hogy leleplezték és most más újabbat mond. Az fogja nehezen megemészteni, akinek mondták, akiről mondták, akit méltánytalanul minősítették önmagukból is kivetkőzve. Hát persze hogy elfogják felejteni. …– Ezt, én mondtam? És meresztenek nagy szemeket? – Mikor? – /Hátha valaki nem hallotta, vagy nem ismerte fel őket./ a dolgok gyorsabban változnak, mintsem hogy helyesen reagálni tudnánk rájuk. Úgy rázódik a rosta,hogy nincs idő a másikra, elég, ha önmagunk meg tudunk kapaszkodni. Mindezeknek ellenére néhány tanulságot nem szeretnék elmulasztani.

1./ Bármennyire is megváltoztak volna a nemzetközi hajózási megállapodások, az írott és íratlan törvények változásai ellenére az alapok ugyanazok maradtak, ráadásul katasztrófahelyzet esetén minden hajóskapitány a legjobb lelkiismerete és személyes felelőssége alapján dönti el hajója mozgásának irányát.

2./ A mi döntésünk volt, hogy ezt a hajót választottuk annak idején, és ez a döntés helyes volt, tudtuk, hogy az út nem mindig lesz kéjutazás. A hajóskapitánynak az emlékiratait, és a hajónk házirendjét, ha titkoktól nem is, de ellentmondásoktól menteseknek találtam. Akiknek, ennek ellenére a döntésük megváltozott, bármikor átszállhattak más hajóra, vagy szabadon kiszállhatnak a szárazföldre, és voltak, akik a mentőcsónakjainkat igénybe véve csoportosan távoztak, szeretettel, de bánatosan bocsátottuk el őket. Csak önmagukat korlátozták a velünk való találkozás lehetőségétől, mert ugye minket lekötött ennek a hajónak a kiszolgálása.

3./ A kapitány leirata, és a kormányos révkapitány által közvetített intézkedései között nyilvánvalóan szoros belső koherencia fedezhető fel. Márpedig tekintélyes mennyiségű feljegyzés maradt fenn, amelyek lefordíttattak a hajó utasainak és legénységének különböző nyelvére; a közmondás azt tartja „sok beszédnek sok az alja”, mennél többet ír valaki annál könnyebben lelepleződik a hazugság, nagyzolás, öndicséret, vagy az önös érdek kifejeződése, de ezekben az iratokban ezeknek nyomait sem fedezhetjük fel. Sőt inkább azt kell mondanunk, hogy a leírásokban minden emberi bölcsességnél magasabb színvonalú rendezettséget, ellentmondás mentességet, és erkölcsi értéket találtunk. Ez utóbbi eleve kizárhatná, hogy rosszindulatból vagy rossz szándékból származó megtévesztés rendszerével állunk szemben. A kapitány a saját életét tette letétbe a hajónk biztonságáért, és ennél magasabb biztosítékot soha senki nem tudott felajánlani.

Szemlélődésem további eredménye, hogy noha számos és magabiztos önjelölt próbálta forgatni a kormánykereket, és próbálkozott a hajó általa vélhetően helyes irányba fordításával, és ezek mindegyikének adhatta a kapitány a megbízást, ám a tapasztalat mégis azt mutatta, hogy gyakran nem volt elégséges pusztán az a tudás, amellyel a hajó kezelőszerveinek a működtetését elsajátították, mert az igazi jó kormányos

4./ csak az lehet, aki együtt tud működni az ellenségnek látszó vízzel is , és a széllel is, miközben nem csak elméletben, de a gyakorlatban is megtanulta használni a hajó berendezéseit és intézményrendszerét, beleértve az informatikai és előrelátó védelmi rendszereket, a kapitány utasításait és ezeket a révkalauz által közvetített jelekkel együtt hozza meg döntéseit. Ehhez a legritkább esetben elégséges néhány ifjonti év tapasztalata.

5./ Engem a sokszoros biztonsági rendszer mellett, a hajó biztonságos továbbhaladására nézve még viharos körülmények esetében is egyáltalán nem zavar, hogy a révkalauz nem élő személy. /Legalább nem érhetik támadások személyét,és nincs kitéve annak a veszélynek, hogy valamely csoportérdeknek engedve megfogja változtatni a jelzéseit./ és nincsen nagyobb bizonyíték arra nézve, hogy a hajó megmaradásának alapelve a kormányos és a kapitánynak bensőséges egyetértése, amelyet a révkalauz jelmagyarázataival lehet a hétköznapi nyelvre, a gyakorlati élet síkjára alkalmazni. Ha a kapitány ilyen pontosan és ennyi évvel előre látta a reánk leselkedő veszélyeket, hogy a révkalauz már nincs is az élők sorában, feljegyzései azonban máig eredményesek, akkor minden bizonnyal egy minden igényt kimerítően pontos utasításkészletünk van, és ez önmagában is egy nagyszerű élmény.

6./ Amiben a jelen eseményeket látva mindennél biztosabb meggyőződésem van az, hogy ha egy ma élő révkalauzt talált volna a hajóorrában a hőzöngő és létérdekeinek teljesedését féltő csapat, akkor a szakavatott hibakereső programjaik alapján bizonyosan olyan kritikát alkalmaztak volna vele szemben, amely megakadályozhatta volna vagy alkalmatlanná tehette volna a további munkájában való hősies helytállásában. A közügyekkel foglalkozó információ szolgáltató szakreferens pedig gondoskodott volna arról, hogy a Pletykaügyi központ kellő hatékonysággal szivárogtassa ki a révkalauz korlátozott képességeiről hírt adó bizonyítékokat .

7./ Következésképp a hajó legénysége és az idegenek könnyen felismerhető két táborra oszlanak majd: Olyanokra, akiket nem zavar az, hogy a kapitányt eddig még nem látták feltűnni a fedélzeten, és az sem, hogy a révkalauz, mint ahogy egész életében hűséges volt, holtában is hűséges őrálló a hajó elején funkcionalitását teljesen tölti be ma is mint régente. Hogy mi lesz a rendkívül vegyes összetételű másik csoporttal? Valószínűleg lélekkufárok kezeibe kerülnek idegen hajókon, vagy akár ellenséges martalócok a saját hajónkon, vagy a kikötők kalózaival enyelgők… Mert hiába volt minden figyelmeztetés: Ők csak a kapitány utasításaira hivatkozva cselekedtek ugyan, de figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a kapitány küldte a ma ugyan már nem élő de ma is minden kikötőben hatékony révkalauzt, amilyennel egyetlen más hajó sem rendelkezik. Kapitányunkhoz való hűségükre hivatkozással okoztak felháborodást és megoszlást a hajón, elbizonytalanítva és munkájuktól elvonva sokakat.

Mindezen közfelháborító és önfelszámoló tevékenység okául valószínűleg a Laodíceában/4/ eltöltött hosszú időt tudom csak mentségünkre felhozni, de az Etroit Sentier már soha nem lesz az a lelkes összetartó csapat, mint volt azelőtt, hanem olyanokká lettek mint akik sírva énekelnek szívük végtelen fájdalmában.

/1/ Etroit Sentier: ejtsd: etroá szentié. Jelentése "keskeny ösvény"
/2/ Philadelphia: város É-Amerikában amely egy közel keleti városról kapta a nevét, ami az ókori keleti postaút utolsó előtti állomása volt Laodícea előtt, a szó jelentése "testvéri szeretet". Jelenések 3,7.
/3/ Naval Komplex: Haditengerészeti komplexum Lásd: Google Map

/4/ Laodícea: Az ókori keleti postaút utolsó végállomása, itt csatlakozott bele egy másik postaút. A Biblia jelkép rendszerében az utolsó keresztény gyülekezet egyháztörténeti korszaka A korszakhatára 1844, de inkább 1856 után következő időszak. a szomszédos Pamukkaléből ahol melegvzű források törnek a felszínre  ez a folyam elindul, de mire Laodíceába érve heve lecsillapofik, gyógytó hatása elkeveredik a környezetéből származó egyéb vízforrásokkal, a név jelentése "ítélet népe", vagy  "megítélt nép".

István Szántó, 2013. szeptember 29., 16:25

 

szantoistvan•  2015. március 5. 17:41

Bibliától az irodalomig Oda – Vissza

            

 

                   

 Reisinger János sorozatai a Szabadegyetemi előadásokon, és egy véletlen könyvtárlátogatás, amikor várva a kivételezni kívánt könyv bejegyzésére pillantásom egy szabadpolcos könyvszekrényre esett, ahol költők életműveit tárolták. Vaskos kötetek egy-egy névvel. Néha több kötet is. Padlótól a mennyezetig. Oda visszajárt a tekintetem és lehetetlen volt arra nem gondolnom, hogy mik lehetnek e könyvfedelek mögött. Legelőször is tengernyi munka. Mi pedig, - galád utókor, - semmibe vesszük fáradozásaikat. Pedig ha ennyit küzdöttek, szenvedtek emberek az írással, (akadt volna tán egyéb jobb dolguk is?!), illő lenne elolvasni őket. Így aztán a dologhoz semmi érzékkel nem rendelkezvén, kiválasztottam pár költői munkát csak úgy találomra. Ugyanígy tettem, amikor visszavittem a könyveket, de közben nálam maradtak a még ki nem olvasottak. Ezek a kötetek, hogy mást ne mondjak ráirányították figyelmemet erre az univerzumra. A költők és írók más világára, – amelyben éltek, – vagy égtek, az alkotva szenvedők, avagy a szenvedve alkotók világegyetemére, erre a hatalmas és borzasztó világegyetemre, ahol az emberiség jajjai és lelkendezései, mámorai és üvöltései, hörgései és gúny, vagy kényszerkacajai hangzanak. Végtelen szépségű és irtózatos nagy galaktika ez. Roppant nagy anyagmennyiség, amelynek elolvasása, sőt még áttekintése is borzasztó, szinte elviselhetetlen súlyt jelent a mai ember számára. Ezért is veszi tán félvállról az utca embere.

 

–              Miért írtak a költők, írók? – Ki akartak tűnni valamivel? Miért is alkottak a művészek? Esztétikai hiánypótlásból? Vagy hiú dicsőségvágytól indíttatva? Vagy, mert ezért fizették őket? Materiális korunkban adva van egy ilyen felelet.  Dehogy: Sokukat pont ezért üldözték. Egy kis történelem költői formában. Írók költők tapasztalata korhoz intézett üzenete, pusztába kiáltott szava, zaklatott lihegő botladozása a reménytelen menekülések sorozata között, (mert mindig menekülünk valamiből és mindig menekülünk valahová) és elvakult kiáltozás reménytelen szerelem iránt, mely nélkül nem élhető emberi élet de amelynek számos teljesíthető, és az egyén jó szándékától, vagy jóakaratától függetlenül vagy épp önhibáján kívül nem teljesíthető feltétele van.

–              Ki, vagy mi ihlette a költőket írókat, művészeket, hogy lelkük (mily immateriális kategória) szenvedésével, testük kínjaival, (mert kín - együttszenvedés is az írás - és testi kín a szobrászat, és lélek gyötrelme a kialvatlanság kudarccal versengő szenvedelme /a festőé/, - hogy ismétlem, kínjaikkal megváltsák a nézők, hallók, látók, olvasók seregét. Ez az ihlet, vagy szellem nem belőlük jött, mert mindnyájan vallást tettek arról, hogy mily önzők, buták és vandálok voltak, ostobán tékozolva ifjúságuk idejét és emberi kapcsolataik tőkeerejét, mert felszámolhatatlannak ítélték kezdetben az időt, az erőt, a szépséget, /sajátjukénak vélve/ holott kapott javak, avulásnak kitett dolgok voltak azok, amelyekkel nem mindenha rendelkezik az ember. És amikor kifogytak belőle jött a döbbent ráébredés, a kiüresedés abból a szeretetből, amelynek bőségében nem rendült meg hitük soha. És mi volt azokkal a csonkán született vagy betegség által korán megsarcolt emberekkel, akik szintúgy éhezték és szomjazták a szerelmet, mint egészségükkel kérkedő szerencsésebb társaik, az ünnepelt dandyk és a szerencse hercegei, akik nevetve vetették meg a szeretet bőkezű kincseit. A vak Kölcsey ugyanúgy érzett, mint a… a himlőhelyes… és sorolhatnám a szegény és árva Reviczky, aki sovány kosztját vérhabbal ízesítve kapta és beérte a Perditával is csakhogy legyen társa akire „gondolhasson néha”(Váci Mihály: Végül) - Nem. Nem! Ez az ihlet felülről jött. Nem az ember önző természete adta szájukba a bűn okozta (mily etikailag megfogalmazhatatlan kategória) bú nyöszörgéseit és vinnyogásait, hanem az igazságosság utáni sóvárgás ihlete hozta el számukra a megvilágító Szent Szellemet, A Lelket, amely szeretet által hozta Létre a teremtés egykor még önző, küzdéssel meg nem rontott összhangját, harmóniáját. Az egymás életét óvó, szolgálatra épülő életvitel külső és belső egyensúlyát, amely mint koldus rongyain imitt amott még ma is látható és megcsodálható maradvány.

–              És ugyanez a szent Ihlet hozta létre de szigorúbb, kötöttebb szabállyal azt a Könyvet is, amely rajzok és képek, szobrok és dalok, versek és könyvek ezreit ihlette motívumaival, történeteivel, tanulságaival. Nincs, Nincs az emberiségnek még egy ilyen kincse, melynek segítségével a földi talányok megválaszolhatók, ha értelmünk kitartó, és elfogulatlan hústestünk követelményével, vagy ha belátjuk hogy másikunknak is ugyanolyan hústeste van ugyanazon vagy hasonló , de esetleg testi vagy lelki (önhibáján kívül) szerzett sebekből kifolyólag még különleges figyelmet igénylő szükségletei is lehetnek.

–    De „ki az ki elhomályosítja az Örök-Rendet tudatlan beszéddel”? Mi ez az ócska hangzavar, mely üvölt és csahol, füleimbe hízelgi magát és becsap? Rám dörög síri pillanatban eszelősen? Ember? Vagy Isten szól a Megtévesztés-Szellemében? Mért van a számtalan idegen hang a vérző torkokból? Őőő?- Ő az? Te vagy Lucifer? Akivel a Megkísértés hegyén szembekerült a gyönge emberi testbe burkolt Ige? Aki „emberölő volt kezdettől fogva”? S akire figyelmeztettek mind a próféták, hogy jő… az Antikrisztus maga? Tőle és szolgáitól e buja hangzavar? A mocskos áradat elsöpri vékony hangodat. Dobok lüktetik mellkasod, és akaratod ellenére táncba lendítenének széles utcabálra élethosszodon, míg végre Idegenként jönne el Napod? Vigyázz ráléptél kedvesed fejére, nem is figyeltél, mert új és új csábítások trükkjei kapaszkodnak bőrödbe. Lelkednek szederindái tartanak fogva erősen s egyszerre lehúznak majd hogy rád is rád lépnek. Hogyan emeled fel azt, aki egyszer elesett? Mit tehetsz, hogy el ne ess vele?

 

–              Hogyan lehetne erőt szerezni ahhoz, hogy az elesettekre figyeljünk? hogy különleges igényekre is lehessen rálátásunk, megérzésünk, sőt affinitásunk vagy képességünk, s ne több akár professzionális szakirányú tapasztalat útján szerzett gyakorlatiasságunk is? Na, - Hogyan? Az erőnek amúgy is szűkében vagyunk, de mégis! – Nem filozofikus hangulatomban teszem fel ezt a kérdést. – Nem lehetne jobb ez a világ akkor, ha szánnánk rá egy kicsivel több erőt és gondot, hogy megbecsüljük egymást? Ha ugyanazzal a Lélekkel kerülünk kapcsolatba az irodalmon keresztül és a Biblián keresztül, illetve inkább a Biblia értelmi szintjével hasonlítva össze az irodalom vagy a művészet alkotásait. Maradandóbb lenne az az így már interaktív gondolatritmus, a művészeteknek az a befolyása, amely kizökkenthetné a hús megállapodottságát züllött önkényeztetésének posványából, egészséges vérkeringést adna a szeretet körforgásának, amelynek gyümölcséből bővében részesedhetne minden ember. Az is akinek többre van szüksége mert fogyatékossággal született, vagy mert értelme nem fogadhatja be egyszerre azt a világosságot,amelyet napjainkban láthatunk, mint a barlangi gőte a tengerparti verőfényt.

–              Végül: nem az számít, hogy ki mit fog cselekedni. Hagyjuk az embereket -különbséget tudni-tenni. Ami igazság, azért érdemes szenvedni, s a szenvedés amúgy sem kikerülhető. Többletszenvedést jelent beteg embertársainkkal együtt érezni, hordozva önnön betegségünket is, de csak velük együtt gyógyulhatunk meg és ez nem azonnal fog végbemenni. S ha nem gyógyulunk meg, nem várhatunk másoktól gyógyulást. Ha látják arcodon a boldogság megjelenését, ha rájöttél valamire, másokban kitörölhetetlen benyomást hagysz: ő is el fog indulni, s ha nem, az nem lesz a te hibád. Az a lélek hordoz majd, aki erőt adott a költőknek a kisebb világosságon, melyet a nagyobb világosság, a Biblia fénye nyújtott. Nem gyógyult meg Reviczky a testi bajból, de kigyógyult a Schoppenhauer okozta pesszimizmusból. Ezek az igazi nagy győzelmek. Ez az igazság és a Lélek ereje.

Évekkel ezelőtt munkanélküli lettem, végül felajánlottak egy munkahelyet, vasúti pályamunkások közt. Borzadva gondoltam jövendő vesszőfutásaimra. Végül mégis rászántam magam, s elhatároztam, hogy keménnyé teszem arcomat, mint a kovakő, nem vágok vissza a gúnyra, tréfára, megszégyenítésre. Őszintén szólva, magam sem számítottam arra, hogy mi fog történni. Minden elképzelésemet felülmúlta az, ami következett, de a kitartás gyümölcsei 3 év múlva kezdtek megmutatkozni, Megváltozott a környezetem először csak felém irányuló interakciókban, aztán egymás felé is. Ma úgy ítélem, meg hogy megérte. Testvéreim ugyan eladhattak rabszolgának, de én meg önként vállalom. Már nem is akarok megszabadulni rabláncaimtól. Csak hadd legyek a Krisztus foglya. Legyek Jézus pályamunkása. Egyengetni fogom útját végső leheletemig. Emberszabású bűneim miatt magam ítélem önmagam halálra, de azt hiszem mindenki egyet is ért vele. Szavazás? Egyhangú igen. Tartózkodik valaki? Nincsen ellenszavazat. Nem baj.  Nem lehet semmi baj, Innen kapok erőt, ebből a könyvből, eddig is győztem a futással, nem hagyott ki a jól-tervezett motor. Ameddig élete tart dicséri az örök tervet, …

Állj közénk te is! Állj ide énelém, lásd meg Azt Akit mi gyönyörködve nézünk!, Szívemről mint mellkasomból kitépett tálcáról vedd ami kell! Ízleld meg azt, amivel épp csak megnedvesíthettem számat. Szeress bátran, mert mi is Téged ítélgetés és személyválogatás nélkül mindnyájan szeretünk! Mostanában egyre több sötétséget látok. Gyertek közelebb! Még! Szemünk világítani fog a sűrű sötétben. Legalább haljuk társaink lába dobbanását, szíve lüktetését. Érezd a kihűlő test fáradt sugárzását! Ha némelyikünk le is zuhan „a keskeny út”-ról, a részvét kötelei összetarthatnak a végső hegymenetben. Az a lélek, aki megtervezte életed gyönyörű, végtelen algoritmusát hordoz, az ismeretlen messzi úton!

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom