A merengő nyugtalanság verse

szantoistvan•  2015. augusztus 4. 00:29

 

Babits Mihály: AZ ISTEN ÉS ÖRDÖG

 


AZ ISTEN ÉS ÖRDÖG

                                 6                                  6                                                  megjegyzések

 1     Az Isten ï és ördög ïïkét jó hiïvatalnok.                      a                  

 2     Mennyivel I vadabb lett II és gazabb I a világ,                  b    belső rím vadabb, gazabb

 3     mióta I az  Ember, II  e gyenge I akarnok,                      a     ellentét: gyenge akarnok

 4     viszi mind I kettőnek II ürült h I vatalát!                         b                                                                        5     Mint a gyer I mek, épít II és rombol I is egyben.                                            a     ellentét  

 6     Épít, hogy I legyen mit II rombolni. I Felhőket               b     enjambement,ellentét

 7     karmol há I zaival; majd II fölibük I szökken                   a

 8     És nagy d I iadallal II lebombáz II za őket .                     b     

 

 9     De talán I úgy kell II és már el I végeztetett.               a

10   Én már ösz I szeomlott  II városoïkat látok.                     b

11     Vad paloïták helyén ïï csöndes romïhegyeket,            a     ellentétes jelzők

12     s betonok ï gőgjéből ïï törmelékïsziklákat.                  X

13     Szakadt dróï tok lógnak,ïï mint a taïvalyi gaz              c      enjambement, hasonlat

14    s messze  teïreket fedïïa vasakïselejtje:                      d

15     feledtcéïlú gépekïïhullameïzeje az,                               c

16     ahol a ïrozsdának ïïnyil viráïgoskertje.                        d

 

17     A megma I riadt ember II  kibúvik I tornyából,                  a    Bábel vagy a gőg tornya?

18     Gyilkos ü l ledékek II  foszlanak I a völgyben.                  b    súlyos jelzők

19     Van-e még I friss szellő II eleven I virágból?                    a    költői kérdések

20     Vannak-e I e ép csirák II  a mérge I  zett földben?              b

21     Óh lesz-e I ég jó íz II gyümölcsben, I italban?              c

22     Lesz-e jám I bor állat II a gyilkos I nép helyett?              d

23     S a mege I hült pásztor II fogja-e mint hajdan               c

24     nézni még I óriás II óráját I az eget?                               d    alliteráció,

 

25    Mit mutatsz I minekünk,II te nagy s I íma óra,                 a    óra metafora= sors, végzet

26    magunk gyil I kosává II ítélt em I bereknek?                     b

27    vagy átal I lod sorsunk II jegyezni, I mióta                          a   enjamb. megszemélyesítés

28    gonosz kis I órákat II gyártunk te I helyetted?                   b   pokolgép

29    Közönyö I sen tűz rám II vad arcod. I Itt állok                  c

30    a fa a I latt, mely pár II aszu megy I gyet ad még               d

31   s úgy érzem I hogy ingád II vagyok és I himbálok…         c    inga metafora = ember,                   .                                                                                                                            mint a sorsnak egy kicsi alkatrésze

32    Csak ringass, I míg bambán II végképp el I aludnék!         d   alvás: allusió visszautalás        .                                                                    Babits egy  másik versének a Vers apostoloknak utolsó sorára

 

Jelmagyarázat:  I = a metrum szerinti mellékmetszet és II =  főmetszet helye,

                   ¾ az aláhúzás a magyaros tagolás miatt kívánatos ütemhatárokat jelöli.

 

   

 

Rendesen meglepődtem amikor kezembe vettem irodalom jegyzetünket, hogy a magyar irodalomban mennyi Istennel foglalkozó vers van. Amikor középiskolába jártam (a 70-es évek táján)  a tankönyvekben nem nagyon lehetett ilyeneket találni. A tanáraink sem említették ezeket. Csak annyit tudtam, hogy Balassinak, Adynak, Pilinszkynek és Sík Sándornak vannak ilyen versei.

Ez volt a rádöbbenés részemről, hogy akkor a világirodalomban is valószínűleg sokkal több ilyen verset lehetne találni, csakhogy ezekről mélyen hallgatott az egykori magyar oktatás.

Ismeretlenül esett a választásom tehát Babitsnak erre a versére, mert húszéves koromban egyik fő problémám a „rossz eredetének” kérdése volt.

Sehogyan sem tudtam megérteni, hogy a rossz kapcsolható-e személyhez, amely megtestesíti azt. Azt többek között valahogy értettem, hogy az idő is teremtett valami, de azt hogy egyes mozgások, változások miért vesznek fel kitüntetetten irreverzibilis irányt (mint az idő) s más dolgok pedig miért nem, belegabalyodtam, úgy hogy innen nem jutottam tovább, vakvágányra futottam.

Ismét visszatérve azonban Babitshoz, úgy tudom, hogy ő a nyugati filozófiában jártas költő volt és gondoltam hogy ez majd tükröződni is fog a versben.

Nem csalódtam. Komoly gondolatsorokat indítottak el bennem sorai, a rossz problémájának megoldásában egy kicsit megnyugtatóbb álláspontra jutottam.

 

 

Gondolatait tekintve a vers egyetlen végiggondolt gondolat. Arról van itt szó, és ez tölti el nyugtalansággal a gondolkodó, merengő embert, hogy a felvilágosodott gondolkodó ember miért nem fogja fel puszta eszével az igazságot, vagy inkább jóságot; hogy miért ingadozik álhatatlanul, miért nem tud megmaradni az igazságban vagy jóságban?

Elmegy az esze az emberiségnek? Hát ha nagy nehezen végre megindul az ilyen-olyan kapitalista vagy másmilyen fejlődés akkor mindjárt tönkre kell tenni? Egynemű gondolatmenet, filozofikus, elégikus hangnemben. Hogyan építi fel ezt a gondolatot Babits?

Riasztó ellentéttel lep meg minket a vers felütése: „Az Isten és ördög, két jó hivatalnok”. Mindez kijelentő módban banális közönyösséggel hangzik el, mintha semmilyen újságot nem tartalmazna. Pedig nincs talán egyetlen ember sem aki egyetérthetne ezzel a mondattal. Nem a józan ésszel ellentétes ez a mondat hogy: Isten és ördög két jó hivatalnok. Vannak akik azt állítják hogy Isten jó, akkor nem hagyhatja hogy az ördög „hivatalában lehessen”.  Vannak emberek, akik hisznek abban, hogy létezik ördög, de abban megegyeznek ők is az istenhívőkkel, hogy az Isten és az ördög egy gyékényen nem árulhatnak. Vannak azután olyanok,  akik azt állítják hogy nincs Isten és nincs ördög, és semmiféle hivatal nem képviseli őket. A hivatalnokot azonban gyanús, hogy az orosz realizmus „csinovnyik”-felfogásában kell értenünk, de ekkor azonban összeegyeztethető a valóságképpel. Mindkét személyiség létezik, az egyik hatalom jóra serkenti az embert és ennek gyakran engedünk, a másik hatalom azonban időnként felülkerekedik rajtunk, és olyankor rosszak vagyunk. Egyik hatalom sem tagadja meg magát, mindegyik hűségesen teljesíti eszmei vállalásait, tehát valóban „jó hivatalnok”-ok. Az első sor hangsúlyos, ütemes sorfelező tizenkettes. Ez a vers alapgondolata és egyben alapproblémája is, ebből indul ki a költő gondolat. Ez volt a bevezetés.

 

Jön máris a tárgyalás a 2.3.4. sor gondolatával ami egy megállapítás: „Mennyivel vadabb és gazabb lett a világ, mióta /a verssort enjambement-nal köti a következő sorhoz egy kitérő gondolattal,/ az ember e gyenge akarnok, viszi mindkettőnek ürült hivatalát.” Először foglalkozzunk azzal hogy igaz-e az az ellentétes jelző az emberre, hogy „gyenge akarnok”. Erős-e az emberi akarat? Mire erős? A jóra, vagy a rosszra? Van amikor erős az emberi akarat, de az is igaz hogy nem mindig kitartó. És végképp nem kitartó a jó következetes követésében. Hányan mondják belefáradtan, „Én már annyi jót tettem!” Mintha már eszük ágába sem volna többé hogy jót tegyenek! Mi az üzenete a költőnek azzal hogy „az ember viszi mindkettőnek ürült hivatalát?” Rögtön érezzük, hogy ez nemigen lehetséges. Vinni az ördög hivatalát is meg az Istenét is.

 

Ám tényként megállapíthatjuk, hogy a racionalizmus egyház és valláskritikájára még a buzgóbb hitet mutató protestantizmus sem tudott határozott választ adni. Sőt idővel ki is mondta hogy már a régi hittartalmakban mint például: teremtés, ördögök angyalok, menny, pokol, csodák, ezekben nem hisz, ezeket át kell értelmezni és evilági síkon kell magyarázni[1].  Gyakorlatban már régen nem hitt a világ ezekben a hittartalmakban, mert ha hitte volna hogy létezik Isten, akkor nem követtek volna el olyan sok gonoszságot, ha hittek volna abban hogy létezik ördög, akkor pedig ellenálltak volna kísértéseknek, küzdöttek volna ellene, mint az őskeresztény korban. Harmadszor pedig, mivel nem hittek abban hogy Isten és ördög valóban létezik, azt hitték, hogy az ember helyettesítheti őket, beleélték magukat mindkét hatalom szerepébe, és akként is cselekedtek. Isten helyébe léptek akkor amikor a mások bűneiről úgy vélték, hogy nekik joguk van azt megbüntetni. Az ördög  nevében és helyett pedig öntudatlanul cselekedtek és azt hitték önmagukról hogy az igazságért teszik amit tesznek.

 

Nagyon konkréttá válik ez a „hivatalvezetés” az 5.-8. sor három mondatában: (Kap egy oldalvágást az individualista filozófia, amelyik azt hirdette, hogy az ember már felnőtt.)”Mint a gyermek, épít és rombol is egyben. Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket karmol házaival, majd fölibük szökken és nagy diadallal lebombázza őket.” Ezek a ténymegállapítások is hallatlanul ésszerűtlenek, mert minek építeni, ha egyszer a földdel teszik egyenlővé, de ha meg felépítették, ugyan minek rombolják össze? Ilyent értelmes lény nem cselekszik, lesújtó ítélet ez az emberi felelősségről és emberi értelemről, ugyanakkor kétségbevonhatatlan történelmi tények késztetik a költőt ilyen megállapításra. Ezzel véget is ér az első nyolc soros versszak.

 

Olyan látomásféle veszi kezdetét a második versszakban: Merengőnek indul ennek a gondolatmenetnek a felvezetése: ”De talán úgy kell, és már elvégeztetett.” Ez a hiányos mondat hatalmas feszültséget kelt. „Mi az aminek úgy kell lenni? Mi végeztetett el?  És főleg: Ki által? Hiányzik a költői vagy inkább látnoki homályba vesző tárgy, a végzet. A pusztulás, az emberiség végpusztulásának apokaliptikus képei jönnek elő.

            

                                „Én már összeomlott városokat látok.

                                Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,

                                S betonok gőgjéből törmelék sziklákat.”

 

Sötét jelzőkkel „gyilkos üledékek, mérgezett föld,” kifejezett képek mutatják be a pusztulás teljességét. Nemcsak az emberi tömegek azok amelyek nincsenek, hanem az emberi kultúra minden vívmánya is értelmét veszített kacattá, szemétté, „feledt célúvá”, „rozsdának…virágoskertjé”-vé válik. A harmadik versszak a visszamaradt kevésszámú ember lelkiállapotát rajzolja fel költői kérdésekkel csüggedtségét, primitív létfenntartási,- fajfenntartási gondjait részletezi. Minden a látomásos forma ellenére nagyon konréttá válik semmi jelképiség nem sejlik elő. A versszak végén a kultúra maradványának a „megehült pásztor”-nak lelki igénye is felemlítésre kerül: Az ember feltekint az égre, mint Isten lakhelyére, mint a természet színházára, vagy mint az időjárás előrejelzésének eszközére a természet órájára. Ezeket a tartalmakat tömöríti egyetlen jelképbe ebben az élethelyzetben a költő. A vers csattanója, az utolsó nyolcsoros folytatólagosan de immár filozofikus kérdéseket intéz az olvasóhoz:

 

                                 „Mit mutatsz minekünk te nagy sima óra,                                  magunk gyilkosává ítélt embereknek?”   Szinte következtethetünk az egyszerű jelzőből /sima óra/  az ég semmitmondó válaszára. ­­– Mit mondjon az ég nekünk: „Magunk gyilkosává ítélt embereknek”? – Ha az értelem világa nem tudott világosságot önteni, vagy a lélek a vallásokon keresztül nem tudott hozzánk szólni, akkor vajon a természet hangtalan beszédét megfejthetjük-e. Ez itt a belső nyugtalanság tetőpontja. A költő még békíteni próbálja a megszemélyesített eget, de hiába:                                  „Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok                                  a fa alatt…..                                  Úgy érzem, hogy ingád vagyok és himbálok…”

 

Ismerjük a régi ingaórákat. Álomba ringat a ketyegésük monoton hangja. Akármi történik mindig ezt a ketyegést halljuk. De ebben a képben az ember részévé válik az óra metaforának. Az óra metafora a sorsot, vagy a végzetet jelképezi, és itt az ember részévé válik a beteljesedő végzetnek. Mégpedig azzal, hogy himbál. Viszi az ember az Isten és ördög hivatalát. Nem tud megállapodni a jó oldalon, az Isten oldalán, ezért a végzet elkerülhetetlen pusztulás. A befejezés egy konok, beletörődő de borúlátó biztatás a sors felé:                                  „Csak ringass, míg bambán végképp elaludnék!”   Valamit tenni kellene, de hát elringat a sors, hány vet a történelem tajtékzó tengere és mi bambán elalszunk. Ki látott olyan ingát, amelyik ott marad az egyik oldalon és nem lendül át a másik oldalra? Ehhez valami erőfeszítés kellene, ami hiányzik. Az ember azért hintázik a két végállomás között, mert szeretne jó lenni és kompenzációra törekszik. Egyszer nagyon jó akar lenni, de aztán mindez a visszájára fordul. Nincsen remény. A vers nyugtalansága a befejezésben sem jut megoldáshoz.                         

 

Hogyan szolgálja a stílus a tartalmat? Milyen eszközökkel éri el a költő, hogy a vers olvasása során nőttön nő bennünk a nyugtalanság?

 

A vers formája sorfelező tizenkettes verssorokból álló négy nyolcsoros versszak. Ez a fajta versforma a filozofikus verseknek legalkalmasabb szerkezete. Az első sorban a hangsúly és ütem világosan felismerhető és megegyezik a magyaros verselés kívánalmaival. Középen a főmetszet mindig a helyén van, de a mellékmetszetek a 3. sortól kezdve kettévágják a szavakat olyan módon, ahogy a szavakat már nem szeretjük elválasztani, ezért az ütemek hossza megnyúlik, vagy megrövidül. Ez az ütemhossz változás kifejezetten nyugtalanító a 6.-7. sorokban, ahol inkább szabadversformát találunk. Nem ügyetlenség ez, mert Babits tudatosan vállalja pl. Jónás könyvében az álnaív versbotlásokat, itt is tudatosan vállalja ezt a szerkezetet. A második versszak közepén rím nélküli vaksor van. A keresztrím itt más hangzással folytatódik. Ezek a költői eszközök a megfontolásra késztető gondolatok mellett belső nyugtalansággal töltik meg az olvasót.

 

A világháború után a pesszimizmusra hajló Babits tompább színekkel fest: „Vannak napok, amikor visszaesem a háború monomániájába. Nem tudom megszokni. Nem tudok egyébre gondolni. Minden jelentéktelen esemény, minden szó, minden arc, minden kis atomja az életnek az egész szörnyűséget tükrözi elém. Megpróbálom kicsukni ekkor az életet. Könyvekbe menekülök, eszmékbe, kultúrákba. S egyszerre csak azon kapom magamat, hogy a könyvekben, eszmékben, kultúrában is a háború csíráit keresem. Aki keres, az talál. Ó Legkedvesebb könyveim  is meg vannak fertőzve. Minden gondolat, amit a háború előtt leírtak bölcseink, költőink, jelentőssé válik, mintha mindenkiből oly lelkiállapot, vagy világnézet lesegetne elő, mely a háború  mélységes okainak kifejezése. Mennél fontosabb egy esemény, annál kevésbé tudunk belenyugodni, hogy a világ vak folyása hozta volna létre: a tények ostoba gördülése, mely bár okoktól meghatározott, de előttünk valahogy mégis mindig véletlennek fog feltűnni. ” Így vallott Babits a háborúról, és ebből következően mi is tehetünk valamit. Kell, hogy tegyünk valamit. S ez a tett nem politikai, hanem eszmei. Minden cselekedetünk legyen olyan, hogy nehezen lehessen vele vitába szállni.

 

Végére egy személyes vallomást hagytam: Bevallom őszintén, hogy én sohasem szerettem a verseket nagyon, mert homályosnak, irracionálisnak tartottam azokat. Úgy gondoltam, hogy a filozófia a következetes gondolkodás az az igazi. Most már változik a véleményem, most már többet látok a versekben, mint érzelgős, homályos szép szavakat. A versekben is van mély filozófia, sőt némelyekben ennél több is, igazi életszemlélet. Csak néha nehéz kibogozni.  De be kell vallani, hogy a versek több embert megérintenek, mint a filozófia.

 

 

 

 

 

 Nagyút 2004. Dec.28.                                                         

 

 

 


[1] Az ökumenikus mozgalom Nairobi-i nagygyűlésének határozata. Az ökumenikus mozgalom a protestáns egyházak nemzetközi szervezete.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Mikijozsa2015. augusztus 4. 06:45

Ejha, ez betyáros :)