Bibliától az irodalomig Oda – Vissza

            

 

                   

 Reisinger János sorozatai a Szabadegyetemi előadásokon, és egy véletlen könyvtárlátogatás, amikor várva a kivételezni kívánt könyv bejegyzésére pillantásom egy szabadpolcos könyvszekrényre esett, ahol költők életműveit tárolták. Vaskos kötetek egy-egy névvel. Néha több kötet is. Padlótól a mennyezetig. Oda visszajárt a tekintetem és lehetetlen volt arra nem gondolnom, hogy mik lehetnek e könyvfedelek mögött. Legelőször is tengernyi munka. Mi pedig, - galád utókor, - semmibe vesszük fáradozásaikat. Pedig ha ennyit küzdöttek, szenvedtek emberek az írással, (akadt volna tán egyéb jobb dolguk is?!), illő lenne elolvasni őket. Így aztán a dologhoz semmi érzékkel nem rendelkezvén, kiválasztottam pár költői munkát csak úgy találomra. Ugyanígy tettem, amikor visszavittem a könyveket, de közben nálam maradtak a még ki nem olvasottak. Ezek a kötetek, hogy mást ne mondjak ráirányították figyelmemet erre az univerzumra. A költők és írók más világára, – amelyben éltek, – vagy égtek, az alkotva szenvedők, avagy a szenvedve alkotók világegyetemére, erre a hatalmas és borzasztó világegyetemre, ahol az emberiség jajjai és lelkendezései, mámorai és üvöltései, hörgései és gúny, vagy kényszerkacajai hangzanak. Végtelen szépségű és irtózatos nagy galaktika ez. Roppant nagy anyagmennyiség, amelynek elolvasása, sőt még áttekintése is borzasztó, szinte elviselhetetlen súlyt jelent a mai ember számára. Ezért is veszi tán félvállról az utca embere.

 

–              Miért írtak a költők, írók? – Ki akartak tűnni valamivel? Miért is alkottak a művészek? Esztétikai hiánypótlásból? Vagy hiú dicsőségvágytól indíttatva? Vagy, mert ezért fizették őket? Materiális korunkban adva van egy ilyen felelet.  Dehogy: Sokukat pont ezért üldözték. Egy kis történelem költői formában. Írók költők tapasztalata korhoz intézett üzenete, pusztába kiáltott szava, zaklatott lihegő botladozása a reménytelen menekülések sorozata között, (mert mindig menekülünk valamiből és mindig menekülünk valahová) és elvakult kiáltozás reménytelen szerelem iránt, mely nélkül nem élhető emberi élet de amelynek számos teljesíthető, és az egyén jó szándékától, vagy jóakaratától függetlenül vagy épp önhibáján kívül nem teljesíthető feltétele van.

–              Ki, vagy mi ihlette a költőket írókat, művészeket, hogy lelkük (mily immateriális kategória) szenvedésével, testük kínjaival, (mert kín - együttszenvedés is az írás - és testi kín a szobrászat, és lélek gyötrelme a kialvatlanság kudarccal versengő szenvedelme /a festőé/, - hogy ismétlem, kínjaikkal megváltsák a nézők, hallók, látók, olvasók seregét. Ez az ihlet, vagy szellem nem belőlük jött, mert mindnyájan vallást tettek arról, hogy mily önzők, buták és vandálok voltak, ostobán tékozolva ifjúságuk idejét és emberi kapcsolataik tőkeerejét, mert felszámolhatatlannak ítélték kezdetben az időt, az erőt, a szépséget, /sajátjukénak vélve/ holott kapott javak, avulásnak kitett dolgok voltak azok, amelyekkel nem mindenha rendelkezik az ember. És amikor kifogytak belőle jött a döbbent ráébredés, a kiüresedés abból a szeretetből, amelynek bőségében nem rendült meg hitük soha. És mi volt azokkal a csonkán született vagy betegség által korán megsarcolt emberekkel, akik szintúgy éhezték és szomjazták a szerelmet, mint egészségükkel kérkedő szerencsésebb társaik, az ünnepelt dandyk és a szerencse hercegei, akik nevetve vetették meg a szeretet bőkezű kincseit. A vak Kölcsey ugyanúgy érzett, mint a… a himlőhelyes… és sorolhatnám a szegény és árva Reviczky, aki sovány kosztját vérhabbal ízesítve kapta és beérte a Perditával is csakhogy legyen társa akire „gondolhasson néha”(Váci Mihály: Végül) - Nem. Nem! Ez az ihlet felülről jött. Nem az ember önző természete adta szájukba a bűn okozta (mily etikailag megfogalmazhatatlan kategória) bú nyöszörgéseit és vinnyogásait, hanem az igazságosság utáni sóvárgás ihlete hozta el számukra a megvilágító Szent Szellemet, A Lelket, amely szeretet által hozta Létre a teremtés egykor még önző, küzdéssel meg nem rontott összhangját, harmóniáját. Az egymás életét óvó, szolgálatra épülő életvitel külső és belső egyensúlyát, amely mint koldus rongyain imitt amott még ma is látható és megcsodálható maradvány.

–              És ugyanez a szent Ihlet hozta létre de szigorúbb, kötöttebb szabállyal azt a Könyvet is, amely rajzok és képek, szobrok és dalok, versek és könyvek ezreit ihlette motívumaival, történeteivel, tanulságaival. Nincs, Nincs az emberiségnek még egy ilyen kincse, melynek segítségével a földi talányok megválaszolhatók, ha értelmünk kitartó, és elfogulatlan hústestünk követelményével, vagy ha belátjuk hogy másikunknak is ugyanolyan hústeste van ugyanazon vagy hasonló , de esetleg testi vagy lelki (önhibáján kívül) szerzett sebekből kifolyólag még különleges figyelmet igénylő szükségletei is lehetnek.

–    De „ki az ki elhomályosítja az Örök-Rendet tudatlan beszéddel”? Mi ez az ócska hangzavar, mely üvölt és csahol, füleimbe hízelgi magát és becsap? Rám dörög síri pillanatban eszelősen? Ember? Vagy Isten szól a Megtévesztés-Szellemében? Mért van a számtalan idegen hang a vérző torkokból? Őőő?- Ő az? Te vagy Lucifer? Akivel a Megkísértés hegyén szembekerült a gyönge emberi testbe burkolt Ige? Aki „emberölő volt kezdettől fogva”? S akire figyelmeztettek mind a próféták, hogy jő… az Antikrisztus maga? Tőle és szolgáitól e buja hangzavar? A mocskos áradat elsöpri vékony hangodat. Dobok lüktetik mellkasod, és akaratod ellenére táncba lendítenének széles utcabálra élethosszodon, míg végre Idegenként jönne el Napod? Vigyázz ráléptél kedvesed fejére, nem is figyeltél, mert új és új csábítások trükkjei kapaszkodnak bőrödbe. Lelkednek szederindái tartanak fogva erősen s egyszerre lehúznak majd hogy rád is rád lépnek. Hogyan emeled fel azt, aki egyszer elesett? Mit tehetsz, hogy el ne ess vele?

 

–              Hogyan lehetne erőt szerezni ahhoz, hogy az elesettekre figyeljünk? hogy különleges igényekre is lehessen rálátásunk, megérzésünk, sőt affinitásunk vagy képességünk, s ne több akár professzionális szakirányú tapasztalat útján szerzett gyakorlatiasságunk is? Na, - Hogyan? Az erőnek amúgy is szűkében vagyunk, de mégis! – Nem filozofikus hangulatomban teszem fel ezt a kérdést. – Nem lehetne jobb ez a világ akkor, ha szánnánk rá egy kicsivel több erőt és gondot, hogy megbecsüljük egymást? Ha ugyanazzal a Lélekkel kerülünk kapcsolatba az irodalmon keresztül és a Biblián keresztül, illetve inkább a Biblia értelmi szintjével hasonlítva össze az irodalom vagy a művészet alkotásait. Maradandóbb lenne az az így már interaktív gondolatritmus, a művészeteknek az a befolyása, amely kizökkenthetné a hús megállapodottságát züllött önkényeztetésének posványából, egészséges vérkeringést adna a szeretet körforgásának, amelynek gyümölcséből bővében részesedhetne minden ember. Az is akinek többre van szüksége mert fogyatékossággal született, vagy mert értelme nem fogadhatja be egyszerre azt a világosságot,amelyet napjainkban láthatunk, mint a barlangi gőte a tengerparti verőfényt.

–              Végül: nem az számít, hogy ki mit fog cselekedni. Hagyjuk az embereket -különbséget tudni-tenni. Ami igazság, azért érdemes szenvedni, s a szenvedés amúgy sem kikerülhető. Többletszenvedést jelent beteg embertársainkkal együtt érezni, hordozva önnön betegségünket is, de csak velük együtt gyógyulhatunk meg és ez nem azonnal fog végbemenni. S ha nem gyógyulunk meg, nem várhatunk másoktól gyógyulást. Ha látják arcodon a boldogság megjelenését, ha rájöttél valamire, másokban kitörölhetetlen benyomást hagysz: ő is el fog indulni, s ha nem, az nem lesz a te hibád. Az a lélek hordoz majd, aki erőt adott a költőknek a kisebb világosságon, melyet a nagyobb világosság, a Biblia fénye nyújtott. Nem gyógyult meg Reviczky a testi bajból, de kigyógyult a Schoppenhauer okozta pesszimizmusból. Ezek az igazi nagy győzelmek. Ez az igazság és a Lélek ereje.

Évekkel ezelőtt munkanélküli lettem, végül felajánlottak egy munkahelyet, vasúti pályamunkások közt. Borzadva gondoltam jövendő vesszőfutásaimra. Végül mégis rászántam magam, s elhatároztam, hogy keménnyé teszem arcomat, mint a kovakő, nem vágok vissza a gúnyra, tréfára, megszégyenítésre. Őszintén szólva, magam sem számítottam arra, hogy mi fog történni. Minden elképzelésemet felülmúlta az, ami következett, de a kitartás gyümölcsei 3 év múlva kezdtek megmutatkozni, Megváltozott a környezetem először csak felém irányuló interakciókban, aztán egymás felé is. Ma úgy ítélem, meg hogy megérte. Testvéreim ugyan eladhattak rabszolgának, de én meg önként vállalom. Már nem is akarok megszabadulni rabláncaimtól. Csak hadd legyek a Krisztus foglya. Legyek Jézus pályamunkása. Egyengetni fogom útját végső leheletemig. Emberszabású bűneim miatt magam ítélem önmagam halálra, de azt hiszem mindenki egyet is ért vele. Szavazás? Egyhangú igen. Tartózkodik valaki? Nincsen ellenszavazat. Nem baj.  Nem lehet semmi baj, Innen kapok erőt, ebből a könyvből, eddig is győztem a futással, nem hagyott ki a jól-tervezett motor. Ameddig élete tart dicséri az örök tervet, …

Állj közénk te is! Állj ide énelém, lásd meg Azt Akit mi gyönyörködve nézünk!, Szívemről mint mellkasomból kitépett tálcáról vedd ami kell! Ízleld meg azt, amivel épp csak megnedvesíthettem számat. Szeress bátran, mert mi is Téged ítélgetés és személyválogatás nélkül mindnyájan szeretünk! Mostanában egyre több sötétséget látok. Gyertek közelebb! Még! Szemünk világítani fog a sűrű sötétben. Legalább haljuk társaink lába dobbanását, szíve lüktetését. Érezd a kihűlő test fáradt sugárzását! Ha némelyikünk le is zuhan „a keskeny út”-ról, a részvét kötelei összetarthatnak a végső hegymenetben. Az a lélek, aki megtervezte életed gyönyörű, végtelen algoritmusát hordoz, az ismeretlen messzi úton!