túloldal

    Gondoktól gyötörve ébredt  a nap,

  nehezen telt el,neki a tegnap,

  mire hosszú útját végigjárta,

  holtfáradtan esett ágyba.

    Az éjszaka csak néhány óra volt,

    s már a hajnalcsillag is beszólt,

    nincs helye a lustaságnak,

    fényre van szüksége a világnak.

  Igy hát lassan,de elindult,

  morcos arccal a földre rábámult,

  látván a nyüzsgő embereket,

  bosszúsága megengedett.

     S ahogy kúszott fenn az égen,

     Úgy érezte magát mint régen,

     Sugarait vidáman szórta,

     Meleg mosolyát is megmutatta.

  Aztán a delet maga mögött hagyta,

  már nem is gondolt a tegnapra,

  a rövid éjre s a fáradtságra,

  amit csinált már nem bánta.

     S miként haladt az est felé,

     szólt a holdnak:jöjj elé,

     világitsd az útam végét,

     lássuk együtt a csillagok fényét.

  Aztán végül ágyba bújva,

  eltette magát újabb napra,

  amikor a hajnal megébreszti,

  a napját megint kezdi s végzi.

     2o14

  

  Kérdezném az ezüstös holdat,

  mi keresgél az égen,

  amikor esténként végigsiet,

  a fényes csillagösvényen.

  Kérdezném,miért,

  oly fehér és vértelen az arca,

  mikor a felhők között,

  magát megmutatja.

  Miért olyan magányos,

  rejtelmesen csillogó,

  néma éjjeli útakon,

  egymagában koborló.

  Lehet jobb lenne neki,

  egütt járni a nappal,

  feledni az éjszakát,

  az összes csillagokkal.

  De a nap fényében,

  a hold semmivé válna,

  ragyogó fényétől,

  örökre megválna.

  Hadd maradjon a hold,

  az éjszakák lovagja,

  sejtelmes varázzsal,

  az égbolt vándora.

     2o14

  ,

  

  Ködben járok,

  ha nem vagy velem,

  nem látom a szépet,

  hiába nézem.

  A nap nem fényes,

  a virág nem illatos,

  a fellegek borúsak,

  világom bánatos.

  Szerettem a szelet,

  mely arcod simogatta,

  játszott teveled,

  hajadat borzolva.

  Előtted járt az úton,

  néha mögéd került,

  szeliden csókolt,

  ha válladra ült.

  Most hiányzik suttogásod,

  hangodnak bársonya,

  selymes hajad fénye,

  bőrödnek lágy illata.

  A szél most is itt jár,

  emléked keresi,

  miért járok ködben nélküled,

  ő azt meg nem értheti.

    Hulló virágszirmok,

  késő tavaszi éjjel,

  emlékek térnek vissza,

  csillogva,régi fénnyel.

 

  Oly mozdulatlan az éjszaka,

  és szótlan a hallgatás,

  a hold szórta ránk fényét,

  csak ültünk és öleltük egymást.

  Ó,azok a májusi csodák,

  az illatozó bokros rózsák,

  a halkan suttogó lombok

  hol sokszor vártam terád.

  S a lopott édes csókok,

  izére emlékszel-e még,

  titkolt vágyak,igéretek,

  oly régen volt,nagyon rég.

  Hulló virágszirmok,

  felejthetetlen éjek,

  hulló virágszirmokban,

  őrizlek most is  Téged.