túloldal

   Tűz sem lobog végtelen,

  parázzsá válik a szén,

  de közelsége égető,

  ez vitathatatlan tény.

  Igy lobban el az élet,

  s a hűséges ragaszkodás,

  az el nem mondott szó,

  már elmaradt vallomás.

  Csak égni mindig hévvel,

  akár rejtett tűz kelyhe,

  mozdulatlan lángokkal,

  örökre megdermedve.

  Úgy vártam a csendre,

  hogy  egy jelt adjon,

  de ő hagyta......

  a sziv csak dobogjon,

  .......és átvette ütemét.

  S akár egy zenész dobja,

  hangja szeliden tompa,

  mint a zárt szobába,

  egy riadt madárka,

  vergődve,csapkodva,

  ha lehetne szállna,

  ki a világba.

  De a csend hangtalan,

  amit hallasz,

  tebenned van,

  a dobbanás zaja,

  amig hallhatod,

  az,az élet szava. 

 Mondd,várod-e az estét,

s a naplementét,ahogyan

beborit mindent a sötétség?

 Mondd,érzed-e a csendet,

 a mozdulatlan percet,

 mely árnyékoddá válik s

 többé el nem enged?

Mert,egy gördülő kerék az elmúló idő,

vagy eldobott,vizbe csapodó kő,

ahogy alámerül,megtalálja helyét,

már nem bukkan fel újra,

őt fogva tartja a mélység.

Néhány buborék fennmarad,

akár egy segélykiáltó lélek,

de az is eltűnőben,mint

egy lassan elhalkuló ének.

Kisimul a felszin,

már nyoma sincs a kőnek,

csak emléke marad meg,

az elmúló időnek.

  Elcsitult a zúgó eső,

  felhők árja megszakadt,

  feketeség tünik messze,

  kibújik a fényes nap.

  Csillogó aranyfonatként,

  feltűnik a szivárvány,

  körbefogja az égboltot,

  mint hajkoszorús hableány.

  Viz tetejére égi kapu,

  mely magasra felvezet,

  szinte hivja a rábámulót,

  csalfa módon hiteget.

  Jöjj közelebb,sugalmazza,

  s minden vágyad teljesül,

  indulnál is már feléje,

  reménykedve,hogy sikerül.

  De nincsen út,mely odavinne,

  az ég csillogó kék  márvány,

  s mig töprengsz,merre indulj,

  elmúlik a szivárvány.

  S vele száll a végtelenbe,

  minden szépség,szin és fény,

  én ott maradok elmerengve,

  a suttogó öböl vizén.

,   Melbourne 2o14 aug.

  

    Te aki maradtál,

    útra sosem indultál,

    megszóltad a távozót.

Nem érthetted a lángot,

mely izzó parázsként rágott,

elrejtve éveken át.

   Megfojtott gondolatok,

   ki nem mondott indulatok,

   önmarcangoló napok.

A döntés nehéz,de kész,

ha az ismeretlentől félsz

reményt kitől kérsz?

   Feláldozod hited

   lelki békességed,

   s elhagyod régi életed.

Választod a bizonytalanságot,

s a hivó távolságot,

cserébe a jővődért.

   S a dédelgetett álmok

   hétköznapivá válók,

   lettek az életedbe.

Még néha megrezdül,

egy-egy emlék,ott belül,

melyet csak te érzel,szüntelenül.

   S ha vége mindennek,

   és már emlékek sem lesznek,

   csupán a néma könyörgések?

Te aki maradtál,

érzed-e hogy hibáztál,

útra sosem indultál?

    2o14,