Gondolattalanságban

Nem a vágy
csak a dal,
az akar.
Nem a hév,
csak a szív
szava hív,
az akar,

ám nem is hív,
és nem akar.
Csendes a szív,
némul a dal,
száraz a könny,
megvigasztal

aki akar.

Játszi könnyűséggel siklik belém
közönyöd hímtelen tőre,
míg alant vérem a porral keveredik
s gúnyt szór szemembe:
Magam teremtettelek!
Lelkemből ruháztalak, hogy ne fázzak,
Ajkaid közé mámort rágva kívántalak,
hogy ne éhezzek, csak érezzem édes ízedet.
De soraidból kihullott nevem,
és kellene szégyellnem, hogy sem büszkeség
sem dac erőt nem vesz a szívemen
csak pillanatig, csak addig!
Majd tőröd egy laza mozdulattal
újra megfordul bennem.

Eszem vesztve eSeMeSed velem szemezget
leheveredve eszperente verselek neked,
mert testemmel elegy elevened
szemtelen hergel,legyek veled.
Szégyen szeme szememre ne vesse
gyenge testem, ne lessen, mert
szerelmesen levetkeztem,
s leplezetlen enyelegtem!
Nem veszett eredbe lelkem,
de elememben eme verset
neked remekeltem.

Már négy hete semmire sem gondolok
az agyam van totál leállva
Imaginárium nélkül a lelkem sem nyikorog,
képzeletem boldog tudattalanságba zárva.
Szellemes pasikkal improvizativ polyetolok,
minden percben rabul ejt a pillanat bája,
de benne csak élek, nem félek, nem kérlek.
Mit hozhat az élet? Magam teremtette mátrix képet!
Én választom, hogy miben élek.