Gondolattalanságban

az úgy volt... hogy egy másik lököttel spontán kivágtuk ezt a csudát egy közösségi chaten:

szereplők:
Ada: úrhölgy
Titus: ... bús lovag

Szia titus! Visszajöttél?
Értem záporkönnyeket ejtettél?

..Ada, Érted bárhová visszamegyek,
..ha letörölöd a könnyeimet!

Letörlöm én bús lovag,
Ne nyomja már szíved bánat!

..szívem hölgye, csak ne feledd,
..kulcsait az erényövnek!

Nem tudom én azt feledni,
Csak szívem zárját tudd kinyitni!
Ott rejtőzik idők óta,
Nem sok volt ki megtalálta!
S mert szép az élet párosan,
Meg is mondom számosan,
Páros számból legkisebb,
Ennyin voltak legények.

..Szívem csücske, édes párom,
..A kulcsot már alig várom!

Jól figyelj hát, dicső lovag,
Tanuld ki a miként-hogyant!

..Szívedhez mely ösvény vezet?
..Mert tüskéken én nem lépkedek!
..De ha bársony szőnyeg fedi,
..Nekivágok bíz én, neki!

Mitől olvad szép szerelmed?
Tudni nem másnak kell, hanem neked!
Kitanultad mesterséged,
Írjál nekem szép verseket!

..Kezed édes hajlatától,
..Arcod rózsás mosolyától!
..Versem írom, szívem dobog,
..Én egy bolond költő vagyok!

Uram, ön félreértett,
Hármas számban én beszélek!

..A kardomat fenem éppen,
..Érted sárkányt ölni készen!

De mindegy is már, kár a szóér’
Olvadozva visz a hóhér.

..Drága hölgyem a szám most dadog!
..Tényleg ilyen bolond vagyok?

..Hiába a kardélezés?
..Nem kell néked sárkányölés?
..Jó paripám felnyergelem,
..A hóhért majd én jól leverem!
..Vágtatok én mint a szélvész,
..Szívem hölgye mindjárt elvész!

(Óh, már megint félreért!)
Élezzed csak a kard élét!
Mártsad pennád tintába
Nem szállok én vitába!
(Olvasom sorait szemérmesen,
Mit ír nekem szerelmesem?)
Hóhér pedig a Szerelem,
Eszemtől az választja fejem.

..Ha pennámat belemártom,
.. Ember legyen az a Márton,
..Aki engem visszatart,
.. Aratok szép diadalt!
..Az a hóhér, mint egy álom,
..Az ilyen hóhért én komálom!
..Ha ilyen fejtől az ész elválik,
..Az én szívem biz szétmállik!

..A lányregénynek itt a vége,
..De Balázsnak majd elmesélve,
..Újra éljük szép románcunk,
..Röhög is majd minden ráncunk!

Óh, mennyi Lélek, de tán mind egy,
ki képzeletemmel játszódni vágyik.
Szivárvány lelkem szalagjaiból választ szemfedőt,
s én perdülök, szédülök széllebbentett fodraim közt,
ahogy a pillangószárnyon kacarászó lét önmagába merül
a végtelen kék egen. Valaki velem.
Míg a lebukó nap a perzselő útra nem ejt,
porból levén porral elegyítve vágyaim.
Gyönyörű földi kín!
S a tudat tiszta, míg a Hold,
el nem zavarja végleg a Napot.
Leoldja szemfedőm, hogy lássam:
mezítelen és egyedül
vagyok.

(ezt most átírtam)

Uralkodik a gondolat,
alattvalóm már az érzék.
Józan ész, te el ne hagyj,
ne szennyezze lelkem vétség!

Majd járomba fogva repítsz,
ösztönödnek erejével,
ámde birokra nem hevít,
szavam erőddel nem érvel!

Igazságom mért kell győzzön?
Hogy enyém, többet nem ér!
Egy csak az Úr égen-földön
s igazat szól, ha Ő beszél.

Még játszom izmusaiddal,
mohó világi bölcselet,
de nem kábítsz a sok szóval,
csak világom tágul veled!

Szolgálatomra készen áll
megannyi mihaszna tétel,
keresem vajh mely tudomány
mi építhet bölcsességgel?

Óh, mire vagy hát oly kevély,
balga játéka világnak?
Megragadsz, ha jő a kéj,
de meg nem tarthatsz magadnak!

Szívemben úgy gyúlj, Szenvedély
mint a mező arannyá vál',
ahogy simogat a hűs szél
s hajladoz' tenger búzaszál!

Fogalmi tünetegyüttesben
sem meghatározható,
hogy a 'jó', megfelel-e,
sőt?! S nem is azért,
mert amúgy is,
de hazugság is, hogy vonzó
lenne, mikor rezdülésemet
alig sem észrevéve
halálos nyugalommal veszel
tudomásul... Zihálok,
de lelked
ódon bástyákkal őrzöd
nem látva, hogy
tán tehetnél mégis
valamit,
de te hagyod, hogy elveszítsd
s látod, már nincs
ami nem is
volt,
mert a múltadat
birtoklod,
de a jelen meztelen
bőrét utcasarkon
hagyod.

Welcome home! az ajtód nyitva,
csak a belsőszobád van bezárva.

Kíváncsi szemekkel
szép arcodba nézek,
nyomban elkapom
libbenő szoknyámra
vadászó tekinteted.

Játékos mosoly röppen
zsúfoltan rúzsfoltos lelkedre,
semmi komoly,
még nálam az ostor,
s te hódolsz, mint riadt egérke.

Véred testedben
ereket feszít,
majd a végszóban,
kiszáradt torkomon a halál
bársonyfolyóként
édesen szétfolyik.

Ölsz, vagy ölelsz,
ítélet nincs bennem,
hisz magamat látom
reménnyel tagadó
csillagszemedben.

2011. nyara