Gondolattalanságban

Ó Ada, ó Ada, te szűz madonna!
szíved oly tiszta
Akár a megjelölt hó,
sárga Nap apró csillagok közt,
s mi illat körbeleng, bódító.

Ó Ada, ó Ada, te szűz madonna!
tintád szelídségbe mártod újra,
s isszuk jámbor szavaid,
mi gyomrod mélyéről édesepés
felfakadó forrásvíz.

Ó, Ada, ó Ada, te szűz madonna!
önmegtartóztatásod párját ritkítja.
Hogy karod vágod, szemed vájod,
kísértő szemébe bátran kiáltod:
Nem vagyok játékod!

Ó, Ada, ó Ada, te szűz madonna!
csak ámulok miként csavarod ujjaidra
mindazt ki erős szívében
s miként lesz védtelen,
varázslatos erőddel szemben.

Ó, Ada, ó Ada! Te szűz madonna!
Te vagy, kinek leírhatatlan jósága,
hisz néha nyomdafestéket sem bír
őszinte, mélyről fakadó szava.
S ez erény oly ritka.

Ó, Ada, ó Ada, te szűz madonna!
Kiért lovagok harcolnak naponta,
hőseid véres kardjától
Sárkányok pusztulnak halomra,
vitézvér literszám,mind érted onta!

Ó, Ada, ó Ada, te szűz madonna!
érted zeng ajkam dicshimnusza.
Legyen ki pengeti neked a lantot,
ha lelkedben elmosódnak a hangok,
mert itt vagyok, Te vagyok!

csak vágyaimnak kellesz,
nem tovább és nem előbb,
csak hogy vágyad ne legyen több,
mint kívánom, én legyek nőd!
Vagy még én sem...
Vonulj ki a világból értem!
Csábhang hozzád el ne érjen,
maradj enyém, mégsem enyém, egészen.
Az érzést gyűlölve rejtem el benned,
pedig minden sejtem ettől szenved,
mert már gyűlöllek, hogy gyűlölet nélkül szeretsz,
s gyűlöllek azért, mert az enyém sosem lehetsz,
gyűlöllek, mert sosem akarnálak,
gyűlöllek, mert neked nem fáj,hogy nekem fájhat
gyűlölve áldom, imádom az együtt töltött éjszakákat.
Gyűlölöm,hogy már csak azért szeretlek,
hogy gyűlölhesselek.

Tudat-alattomban latrinát ásva
lajtorján lépdel alant a Lator.
Létével törve le tervezett
tüntető tartásom, mikor
tehetetlennek titulálja őserőm,
de rest még se lőn, létráz lelkem
légies testben, míg nem lesz hegy sem,
mert tengerbe vetetten hever mellettem,
míg fellelhetetlen....
De kárhozott testem eseng a kereszten,
követ rá ne vessen, ki láthat még esetten,
"szabad" szellemben szárnyalni szertelen,
örömkönnymámorba veszett végtelen életben.

az úgy volt... hogy egy másik lököttel spontán kivágtuk ezt a csudát egy közösségi chaten:

szereplők:
Ada: úrhölgy
Titus: ... bús lovag

Szia titus! Visszajöttél?
Értem záporkönnyeket ejtettél?

..Ada, Érted bárhová visszamegyek,
..ha letörölöd a könnyeimet!

Letörlöm én bús lovag,
Ne nyomja már szíved bánat!

..szívem hölgye, csak ne feledd,
..kulcsait az erényövnek!

Nem tudom én azt feledni,
Csak szívem zárját tudd kinyitni!
Ott rejtőzik idők óta,
Nem sok volt ki megtalálta!
S mert szép az élet párosan,
Meg is mondom számosan,
Páros számból legkisebb,
Ennyin voltak legények.

..Szívem csücske, édes párom,
..A kulcsot már alig várom!

Jól figyelj hát, dicső lovag,
Tanuld ki a miként-hogyant!

..Szívedhez mely ösvény vezet?
..Mert tüskéken én nem lépkedek!
..De ha bársony szőnyeg fedi,
..Nekivágok bíz én, neki!

Mitől olvad szép szerelmed?
Tudni nem másnak kell, hanem neked!
Kitanultad mesterséged,
Írjál nekem szép verseket!

..Kezed édes hajlatától,
..Arcod rózsás mosolyától!
..Versem írom, szívem dobog,
..Én egy bolond költő vagyok!

Uram, ön félreértett,
Hármas számban én beszélek!

..A kardomat fenem éppen,
..Érted sárkányt ölni készen!

De mindegy is már, kár a szóér’
Olvadozva visz a hóhér.

..Drága hölgyem a szám most dadog!
..Tényleg ilyen bolond vagyok?

..Hiába a kardélezés?
..Nem kell néked sárkányölés?
..Jó paripám felnyergelem,
..A hóhért majd én jól leverem!
..Vágtatok én mint a szélvész,
..Szívem hölgye mindjárt elvész!

(Óh, már megint félreért!)
Élezzed csak a kard élét!
Mártsad pennád tintába
Nem szállok én vitába!
(Olvasom sorait szemérmesen,
Mit ír nekem szerelmesem?)
Hóhér pedig a Szerelem,
Eszemtől az választja fejem.

..Ha pennámat belemártom,
.. Ember legyen az a Márton,
..Aki engem visszatart,
.. Aratok szép diadalt!
..Az a hóhér, mint egy álom,
..Az ilyen hóhért én komálom!
..Ha ilyen fejtől az ész elválik,
..Az én szívem biz szétmállik!

..A lányregénynek itt a vége,
..De Balázsnak majd elmesélve,
..Újra éljük szép románcunk,
..Röhög is majd minden ráncunk!

Óh, mennyi Lélek, de tán mind egy,
ki képzeletemmel játszódni vágyik.
Szivárvány lelkem szalagjaiból választ szemfedőt,
s én perdülök, szédülök széllebbentett fodraim közt,
ahogy a pillangószárnyon kacarászó lét önmagába merül
a végtelen kék egen. Valaki velem.
Míg a lebukó nap a perzselő útra nem ejt,
porból levén porral elegyítve vágyaim.
Gyönyörű földi kín!
S a tudat tiszta, míg a Hold,
el nem zavarja végleg a Napot.
Leoldja szemfedőm, hogy lássam:
mezítelen és egyedül
vagyok.