Gondolattalanságban

nem, nem vagyok eszemnél! Hagyj most zuhanni, ha már eddig tétlenül vetted tudomásul tehetetlenséged érzetét. Nem a zuhanástól félek, csak attól, hogy újra és újra meg kell még tennem az utat a szakadékig. És én sem értem, hogy a sors miért nem taszított már bele, és miért fedi be előttem újra és újra a feneketlen mélységet? Minden erőfeszítésem meghiúsul mikor új szenvedéskiváltót keresek, elviselhetetlenül kényelmes életembe. Kudarcaim csak a mindennapoknak adnak kissé kesernyés ízt, de igazán egyik sem okoz akkora kárt, hogy másnap, vagy akár még aznap egy bármilyen kellemes momentum el ne feledtethetné. Csak azt várom, mikor elégeled meg telhetetlen vágyaim és utálsz meg mindörökre, hogy végre ne tartozzak felelősséggel magamért.
Ne az utolsó léptem akadályozd meg! Bár nem teheted, hogy el ne induljak, hiszen vágyaim hívnak, még ha téged nevezlek is bűnbaknak.
Küzdelemre vagyok hívva. Folytonos égigérésre. S ha már nincs létra felfelé, s csak toporzékolok tenyérnyi út mentén, akkor zuhanni vágyok. Csalogat a mélység. Onnan biztosan van felfelé. De még előtte a zuhanás extázisa, azzal a félelemmel kevert érzéssel, hogy odalent már bánni fogom, hogy nem álltam neki inkább létrafokokat faragni ott, fentebb.
..
Most hívnál, de hangod távoli, s legkisebb érintésed is metsző fizikai fájdalom. És rettegek, hogy felébreszthetsz édes- fájó zuhanásomból. Rettegek, hogy felébresztesz védelmező magányomból. Rettegek, hogy újra odaállítasz tenyérnyi sziklaperemre, valahol a csúcs felé tartó úton, és majd újra csak zuhanni vágyom.

Nagy a csend felőled. Tudhatom mi van veled? Bújj ide hozzám és mesélj ha van kedved, de ha csendre vágysz úgyis jó.
Én csendbe burkolózva várom, míg magam is lecsendesedem. Kifejezéstelen arcomon néha szökésnek indul egy könnycsepp, s már ajkaimat nedvesíti. Az emlékek szépségének foglya lesz, s már játszva húzódik mosolyra, hisz épp annyit adott a pillanat, amennyit el nem vehet az idő. Tudod, hogy a nemlétező feltételezett meghasonlik önmagával, nem nyer életteret? S nem mert nem lehet, hanem mert a létező hódít, anyaggá válik, és a lehetetlenségek átadják helyüket a látható részeknek. Törvényszerű, hogy így legyen. Hisz megismételhetetlen az egységbe rendeződő tér-idő és a spontán belé csöppenő lélekvér elegye. Tudod, emberi kéz nem képes ilyen alkotásra, csak a természetfölötti alkot természetes elixírt, mi csupán izzadtságos fáradtsággal utánzatokat készítünk, aztán csalódunk, hogy újra az igazi Teremtő alkotásaiban leljük örömünket.
 

Kedves Alkotás!

Gyere bújj hozzám, csodáljuk együtt, ami éppen most adatott!