Gondolattalanságban

Amadil születésekor feszültség keletkezett az univerzum csillagai között, mert egy új, egészen más összetételű, sűrű mágnesességgel teli csillag is született vele, és kezdte meg keringését az univerzumban.

Ez a benne lévő feszültség különös dolgokat idézett elő. Emberalakban megtestesült lelke hatással volt csillaga pályájára és a csillag is hatással volt földi életére.

Gyermekkorában is sokszor egyesült csillagával, bár ő ennek nem volt tudatában, csak egyszerűen megélte, anélkül, hogy nevén akarta volna nevezni, egyszerű és természetes dolog volt, az övé. Minden ilyen alkalommal a benne öntudatlanul is megfogalmazódó  kívánságok apró embriója kezdte meg növekedését a csillag magjában. Amadil mit sem sejtett erről. Ő csak élt egy számára megmagyarázhatatlanul idegen, társadalmi szervezettségben működő bolygón.

Hamarosan szoros barátságot kötött a porral, amelyből vétetett. Ha keze ügyébe került a föld, a por, akkor már biztos, hogy nem unatkozott, elég volt, ha nagy nyári melegben beletúrhatta ujjait a hűs homokba, és boldog volt. Sok időt töltött a fák hegyén is, valamihez közelebb, és a világtól távolabb érezte ilyenkor magát.  A sokak által utált békákat is szerette, pedig nem is tudta, hogy azok elvarázsolt királyfiak!

Csillaga csak keringett a kijelölt pályáján, a belsejében növekvő különböző polaritású 'embriókkal'. Időről időre kipattant burkából egy-egy kifejlett kívánság-magzat, s megkezdte keringését csillaga körül.

Ahogy telt az idő, egyre több ilyen 'embrió' fogant, s a kikelések száma is megnövekedett, ezzel az új kisbolygók elindulása is sok fennakadást okozott földi és égi vonatkozásban is. Egy nap egy újabb 'embrió' kelt életre, s minden útjában állót félresöpörve megkezdte őrült vágtatását csillaga körül.

S ekkor a földön...

Amadil nőiességének teljes birtokában éli 30-as éveit, legszebb korszaka ez életének, de az örömökkel együtt a bajok is szaporodtak életében.

Éppen új otthon után nézett. Két hete égette fel  lakását, nem bírta többé látni, vandálok által megbecstelenített egykor oly kedves otthonát. Csak a legközelibb barátainak adta meg új címét.

Másik város egyik felhőkarcolójában bérelt ki lakást, s mivel nem volt még mivel  berendeznie, egy matracon aludt. Száműzötten, de biztonságban érezte magát. Próbálta kipihenni az elmúlt napok tragédiáját, de már a magány haláláról álmodott.

Fel is kelt, hogy körbenézzen a szomszédainál, csak az ajtókon lévő neveket, díszítéseket nézegette, amikor egy egyedi díszítésű üvegablakra lett figyelmes, és a név is elég szokatlan volt. Bekopogott. Mosolygós 30-as férfi  nyitott ajtót, könnyedén beszélgetésbe elegyedtek. Kiderült, ő is új lakója ennek a háznak. Sütött belőle az érzelmi- és értelmi intelligencia, ez nagyon vonzotta Amadit. Az ajtóban beszélgettek sokáig, mire Noah észbe kapott, hogy beinvitálja a kedves szomszédot. Szobája bensőségességében egyre oldottabban beszélgettek, s hamar olyan mondatok hagyták el ajkaikat, amire egyikük sem számított.

Másnap remegve várták, hogy találkozhassanak. Az ebédidőt is ellopták maguknak, s  szenvedélyük egyre magasabbra hágott, és egyre türelmetlenebbül várták a beteljesedést.

Még aznap este újra találkoztak. Az útján megkergülve száguldó kisbolygó pedig izzott és szikrázott. A többi kisbolygó félelemmel állt el útjából, s amelyik nem kerülte ki, azt felemésztette.

Végre eljött az este. Amadinak már kulcsa volt a fiú lakásához.  Noah a fürdőszobában várta. Illatos mécseseket látott míves üvegben körben a habbal teli kád körül, és az ablakpárkányon. A sárga vadzanót friss, zöld aromája keveredett édes, mézillatú növények simogató illatával.

Ruháikat átszellemülten fejtegették le egymásról, csodálattal nézve meztelenségük tökéletességét. Épp csak a nyakát csókolta meg, de közben a táguló orrcimpáiból áradó meleg levegő Amadi bőrének pórusain át, megrezegtetett minden testében végigfutó idegszálat. Már tapadt volna a vállát csókoló szájra, de Noah ujjait tette a falánk ajkakra, lebiggyesztve a lány alsó ajkát, az állán át végig le a nyakán, s mindezt olyan lassúsággal, hogy mire átért két melle között a hasára, a lány már egész testében remegett. Szemeit se bírta kinyitni, lábai küszködve tartották majd' összecsukló testét.

A fiú egy jéggolyócskát csúsztatott Amadi szájába, amitől az kissé magához tért. Noah már a kádban ült, mikor kinyújtotta karját a lány felé, hogy ő is beszálljon. Háttal a combjai közé ült. A kádban tornyokban álló hab játékosságra invitálta, s kezében egy halom habbal ősz szakállat ragasztott a fiúnak, és huncut mosollyal köszöntötte a télapót,  ovis dalt énekelve. A télapó álmorcossággal rászólt, hogy virgácsot kap cukor helyett, ha rossz kislány lesz! Nemsokára az egész fürdőszoba úszott a habban, csak pár mécses maradt égve az ablakpárkányon. Önfeledt kacagásuk közben megakadt a tekintetük egymás szemében és elhallgattak. Gyengéden határozott mozdulattal újra ölébe ültette, vállát, nyakát gyengéden harapdálni kezdte, két formás melle tenyerébe illeszkedett, mellbimbói keményedni kezdtek a simogató ujjak között.  Ebben a birtokló ölelésben a férfi vezetett. Tenyerével belső combján haladt térdtől felfelé, oldalra nyújtott hüvelykujjával szándékosan érintve a százezernyi idegszállal átszőtt csiklót. Amadi nézte a két erős férfikezet, ahogy magabiztosan vezeti őt az izgalmak tetőfokára. Időnként a fiú visszafogott mozdulataiból, s ebből csak még nagyobb, még türelmetlenebb vágy származott az egyesülésre.

A lány legnagyobb meglepetésére  a fiú kiszállt a vízből és kiment a fürdőszobából. Miközben Amadi kiszállt a kádból, hogy utánamenjen, hallotta, hogy a konyhában matat kedvese. Törölközés nélkül ment utána, Noah már a hálószobában várta. Hideg citromos sört öntött a jéggolyókkal töltött kristálypoharakba. Lassan kortyolgatták, egymáshoz nem is értek, de elvarázsolt szavaik a legforróbb vágyaikról tettek bizonyságot. A lelkük egyesült ezekben a percekben. Olyan mélyen voltak egymásban, hogy megszűnt számukra a világ, de övék volt az egész univerzum.

A lehúzott redőny résein át szikrázó fények szűrődtek be.

Zenét hallgattak, dalokba foglalt érzelmeket, otthon voltak egymás szívében. Összebújni vágytak, csak úgy dorombolni kiscicaként, simogató kezek alatt. Kovácsoltvasból készült ágyára feküdtek, szorosan egymáshoz simulva, s csak hallgatták a dalokat, amik éppen róluk szóltak. A boldogság íze még édesebbé tette ajkukat, lágy csókot váltottak, de ezzel együtt villámként csapott beléjük újra a vágy.

Noah újabb játékot talált ki, Amadi két kezét és lábait az ágyhoz bilincselte. Tejszínhabot hozott, s elindulva a lány nyakától egészen a lábujjáig befújta, hidegen csiklandozó érzést okozva. Ahogy a fiú leszopogatta Amadi lábujjáról a habot, kuncogva konstatálták, hogy jó játékot találtak ki. Ahogy haladt felfelé a lábán, a combján, a klitoriszhoz közelítő nyelv látványa, érzése már vad izgalmakat okozott, de mire éppen odaért volna, elkerülte, aztán újra visszatért.  Amadi már vonaglott a vágytól, amennyire bilincsei engedték, fel-le csúszkált, forgolódott a falánk ajkak nyaldosása alatt.

A behűtött ital mellől jéggolyócskákat vett kezébe és mellei közé szórta, a sikoltás most ennek szólt. Teste annyira perzselt, hogy a felolvadt jég, már vízként csorgott köldökébe, onnan itta fel Noah. Legszívesebben magára rántotta volna már a fiú testét, de nem tudott mozdulni, csak megváltásért könyörögni. Erre szájával tapasztotta be a könyörgő ajkakat, majd csípőjénél fogva húzta ágyékához. A behatolásra hangos "oh!" hagyta el szakadt fel ajkaikról. A hosszú előjáték következményeképpen hamar a csúcsra értek volna, de Noah hihetetlen lélekjelenléttel a végletekig tartotta magát, kínzó gyönyörrel betöltve kedvesét, és önmagát. A robbanástól megremegett a redőny, távoli zaj hallatszott. Noah kéjtől felhörögve hirtelen ránehezedett Amadira, fejét a lány nyakába fúrva.

Amadi zihálása lassan alábbhagyott, lágyan, hálásan csókolgatta szerelme arcát, homlokát, orrát, száját... közben nyugtalanító csend növekedett a szoba falain.

-Nem lélegzik!

Kétségbeesve fújta szájába a levegőt, majd az orrába, s újra a szájába. Rángatta bilincseit, de azok nem engedtek a szabadulni vágyónak.

Újra fújt, bár maga is nehezen kapott levegőt a ránehezedő tehetetlen test alatt. És újra fújt. Teljesen kimerült, s lassan kifolyt belőle az áttetsző élet. A szeretkezés csatakjában feküdt az élőn az élettelen.

Kiabálni kezdett, valaki csak meghallja ebben az óriás felhőkarcolóban! Rekedtségig ordított. Rekedt torkából aztán vinnyogó sírás tört fel. Noah-t nézte, s most vette észre, hogy szemeiből lassan, de folyamatosan könny csorog. Rákiáltott:

-Noah, ébredj! Nem hallhatsz meg!

Noah nem válaszolt, szája széle még mindig mosolygott, s csukott szemeiből csorgott a könny. Mintha élne, de porcikája sem mozdult. Amadil a sokkhatástól végül elaludt. Ösztönei menekültek a zord valóságtól, legalább 12 órát aludt, mozdulatlan. Álmában 150 kilós nő volt, aki lábát is alig bírta vonszolni, de mennie kellett, mert várt rá a szerelme.

Felébredt, már másnap dél is elmúlt. Minden porcikája el volt zsibbadva és fájt ez a zsibbadás. Fázott. Kinyitotta szemét, és meglátta rajta feküdni holtan a szerelmét. Átkozta álmát, mert az sokkal jobb volt, mint a valóság.

Mérhetetlenül szomjas volt. Körülnézett. A tegnap este behűtött citromos sör még ott volt, tőle két méterre. Ránézett a férfira, aki látszólag érdektelenül aludt, nem kínálta meg sörrel szomjazó szerelmét, de a szeméből még mindig folytak a könnyek. Lenyalta arcáról a sós nedvet, aztán újra. A nedvesség jólesett az ajkainak, de szomját nem oltotta.

Egy hét múlva talált rájuk Noah egyik barátja, a lány még alig volt 35 Celsius-fok alatt, nem rég kezdett kihűlni. Mindkettőjüknél kiszáradást diagnosztizált az orvosszakértő, de az ok-okozati összefüggéseket hiába keresték, mert arra valahol, nagyon messze volt a válasz.

Az ámokfutásba kezdett kisbolygó kis híjján összeütközött a csillag legrégebbi és legfontosabb bolygójával, ami hatalmas robbanást idézett volna elő az egész naprendszerben.

A csillag ezért magához vonzotta kedvelt kisbolygóját, és elemésztette. De ezzel saját halálos ítéletét is meghozta, mert közvetlenül avatkozott be Amadil földi életébe.

Az utolsó képet is letörölte fényképezőgépéről. Minél kevesebbet hagyjon örökül az emlékek martalócainak. Épp elégszer lopták meg életében is.
A barátaival töltött csendesen vidám percek lenyomatai egyenként és véglegesen tűntek el.
Már csak az emlékeit kell zárolnia vaspáncéllá merevedett koponyájában. Csak ennyi? Nem. Hiszen földi lényegülései, kiknek jövőjébe születésük óta be van vésve létezésének megmásíthatatlan valósága, nem feledhetik.
S mégis! A vasúti töltés szürke kavicsai rezgőn kínálják a távolba, vagy a legtávolabbra röpítő nehéz fém végtelen karjait, s a féktelenül száguldó monstrum máris elementáris erővel vágja pórusaiba szabadító leheletét, megtelítve mellkasát a kitágult hörgők térigényével.
Ekkor lett végleges az elhatározás, hogy legközelebb nem csak hidrogén és oxigén molekulákat enged be pórusain át a testébe, hanem a mámor magasabb fokán, egy nagyobb ütközetben sejtjeit viszi nászra, táncba fogva az eközben eltolódott fém rácspontjait.
A mezítelenek nyugalmával rúg arrébb egy követ. Nem mintha nem lenne jó helyen, csak úgy, hogy máshol legyen. Gondosan fésült haja zászlót bont a szélben, s a selyemszalag gúzsba kötő hatalma némán elegyedik a porral, mintegy hirnökeképpen gazdája hamaros érkezésének.
Az élet kérdéseinek sikamlós talaját homokkal fújta be a szél, hogy mezítelen lábujjai közé bújva, hűsítve melengesse keblén a minden kétséget kizáró okot: élhetetlenné építette életét. A dimenzióváltás lehetősége most új, rövid távlatokat nyitott meg előtte, mivel már nem volt mást vesztenie, csak az álmait.
Már csak pár földi gondolatokat tettető nap és jöhet a mérhetetlen fizikai fájdalom mámora, ami egyszer s mindenkorra meggyógyít minden evilági kínt.
A következő vonat a mámor ígéretével közeledett felé.
Jegyet váltott…

Most sem integetett.
Már a felszállás pillanatában védelmezőn rejtette el a jelen földrajzi helyzet tudatától a monstrum zárt rendszere. Földrajzilag tapodtat sem mozdult, de lelkében már elmerült a halálsoron állók utolsó vacsorájának élvezetében. Még azelőtt csömörlésig eszi magát! Úgy sem lesz érkezése, hogy gyomorrontást kapjon az élet élvezetétől. Lassan húzott ki a szerelvény az állomásból. Hát megtette.

Lényegtelenné vált az idő porszemcséinek lassú csorgása, hiszen már akkor megérkezettnek volt nyilvánítható, mikor búcsúcsókkal lezárta hovatartozásának fekete dobozát.
Smaragdzöld mosoly közeledett felé, átragyogva a gőzölgő aszfalt fülledt levegőjét. A kilométerek százai is gyorsabban elfogytak, mint a peron hosszúra nyúló léptei. Mozdulatlanságában terv szerinti hirtelenséggel lepte meg az ajkára csókolódó mámor, melynek átlátszatos zöld vizében végtelen nyugalommal merült el. Ujjaira kulcsolódott a jelen édes bizonyossága: megtörtént. E nélkül a megtapasztalás nélkül kár lett volna átadnia magát, nem csak az élet enyészetének, de a halálénak is.
És utazott lélektől lélekig; test a testtel, lélegzet a lélegzettel érintkezve.

Sokszor félelmetesre nőtt egyedüllevőségének árnyéka, mert a körülötte lévő emberek csak a pillanatnak kölcsönözték jelenvalóságukat. Nem is tehettek mást. Köreik az ideiglenesség bizonyosságával érintkeztek, szőhetetlenné téve minden hosszú távú terv fonalát. Hosszú vajúdás árán sem születhetett valóságra egyetlen olyan álombéli valószerűség sem, ami a másik sorsát is hivatott lett volna irányítani. Bár sokszor fenyegetőn vetette magát a partra egy-egy nagyobb hullám, végül mindig visszahúzta cseppjeit medrébe, nem is építve, nem is rombolva sem az ő, sem a más parton álló homokvárát.

Útjaira kalandvágy kísérte, s a félelem nyitott ajtót, mikor hazatért. Bár egyetlen útjára sem kísérte el, mégis mindig bizonyossággal és illedelmesen várta, hogy kifogyjon lába alól az út és visszatérjen eszmerendszerének utált, de biztonságot adó falai közé. Nem ismert mást.
Csak hallomásból értesült más dimenziók létezéséről, de akárhányszor is akart hidat építeni az ismeretlen fölé, sorban zuhant a mélybe minden egyes műgonddal égetett tégla.
Volt hogy gerjesztett lejtőkön a nyolc kerék irányíthatatlan gyorsasággal repült az újabb keresztút felé, ilyenkor játszadozva nézett szembe az oldalirányból támadó orosz rulettel, de még mielőtt valóban bekerült volna a veszélyzónába, a STOP tábla fémes ölelésében újra csak biztonsági játékra váltott át. A felszökő adrenalin pár percre újra kielégítő mértékben éltette, és hazafelé már az önbizalom hajtotta a kerekeket.

De ezek az apróságok nem változtattak a tényen, hogy rövid távú terveit az utolsó vacsora részeként már megvalósította. Csak az idő lusta lábait húzta, hogy kísérje még egy darabig, de így is félő volt, hogy a rációvá váló álmok, egy időegységnyi megtapasztalás után már nem fogják táplálni vágyait, és kár lesz hosszú távú terveire hivatkozva abbéli felfedezését félretenni, hogy a hasonló vonzatú megtapasztalások unalomba torkolva teszik egyre sivatagosabbá életterét, melynek tágítása csak az univerzum tágulásának mértékével lehet arányos, ellenkező esetben ...