édes-fájó zuhanás

nem, nem vagyok eszemnél! Hagyj most zuhanni, ha már eddig tétlenül vetted tudomásul tehetetlenséged érzetét. Nem a zuhanástól félek, csak attól, hogy újra és újra meg kell még tennem az utat a szakadékig. És én sem értem, hogy a sors miért nem taszított már bele, és miért fedi be előttem újra és újra a feneketlen mélységet? Minden erőfeszítésem meghiúsul mikor új szenvedéskiváltót keresek, elviselhetetlenül kényelmes életembe. Kudarcaim csak a mindennapoknak adnak kissé kesernyés ízt, de igazán egyik sem okoz akkora kárt, hogy másnap, vagy akár még aznap egy bármilyen kellemes momentum el ne feledtethetné. Csak azt várom, mikor elégeled meg telhetetlen vágyaim és utálsz meg mindörökre, hogy végre ne tartozzak felelősséggel magamért.
Ne az utolsó léptem akadályozd meg! Bár nem teheted, hogy el ne induljak, hiszen vágyaim hívnak, még ha téged nevezlek is bűnbaknak.
Küzdelemre vagyok hívva. Folytonos égigérésre. S ha már nincs létra felfelé, s csak toporzékolok tenyérnyi út mentén, akkor zuhanni vágyok. Csalogat a mélység. Onnan biztosan van felfelé. De még előtte a zuhanás extázisa, azzal a félelemmel kevert érzéssel, hogy odalent már bánni fogom, hogy nem álltam neki inkább létrafokokat faragni ott, fentebb.
..
Most hívnál, de hangod távoli, s legkisebb érintésed is metsző fizikai fájdalom. És rettegek, hogy felébreszthetsz édes- fájó zuhanásomból. Rettegek, hogy felébresztesz védelmező magányomból. Rettegek, hogy újra odaállítasz tenyérnyi sziklaperemre, valahol a csúcs felé tartó úton, és majd újra csak zuhanni vágyom.