sz_zsoka blogja

sz_zsoka•  2020. január 19. 12:48

A gondolat szabadsága 1

Ez egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus érzés, igazából mindezt csak az értheti meg igazán, aki maga is rendelkezik ezzel a képességgel!

Verseket már 9 éves korom óta írok, amikor először találkoztam azzal az érzéssel, amely úgy gondolom minden ember számára a legfontosabb és véleményem szerint ez az élet legszebb ajándéka!

Ez pedig nem más, mint az őszinte önzetlen barátság.

Évekkel később írtam is erről egy verset ami a következőképpen hangzik:

 

Az élet legszebb ajándéka

 

Az élet legszebb ajándéka,

mely manapság nagyon ritka,

találni egy igaz barátot,

kinek lelked kitárhatod.

Elmondhatod szíved titkát,

minek örülsz, s mi az mi fáj.

Veled örül, mindig segít,

ha kell magányodon enyhít.

Veled van ő mindig ne félj,

Csak bízz benne, Higgy és Remélj!

 

 

A kapcsolatok fontossága

 

Nekünk sérülteknek különös fontossággal bírnak a különböző emberi kapcsolatok!

Legyen szó akár:

- A családdal való kapcsolatról

- Barátságról

- Szerelemről

Mindegyik esetében két dolog igazán a legfontosabb:

- Kölcsönös bizalom

- Őszinteség

A családdal való kapcsolatról és a barátság fontosságáról már tettem említést, a szerelemről azonban még nem.

Véleményem szerint a sérült emberek is ugyanúgy vágyik a szerelemre és az ennek kapcsán a testi kapcsolatra is, hiszen állapottól függetlenül a hormonjaik és vágyaik a társ után éppen úgy léteznek, mint bárki másnak!

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy irreális vágyként kezelik ezt a dolgot, ami úgy gondolom egyáltalán nem helyes hozzáállás a környezet és elsősorban a család részéről!

Szerintem  a családnak szükséges biztosítani a sérült ember számára az ismerkedés lehetőségét, annak érdekében, hogy megtalálhassa azt akivel boldog lehet!

Természetesen ez magában hordozza a nagy csalódás lehetőségét, ami az ilyen embereknél jóval gyakoribb alapvetően ragaszkodásuk és szeretetük túlzott kimutatásának köszönhetően, ami sokak számára zavaró

Emiatt azonban nem szabad elítélnünk őket, hiszen mint már korábban említettem az ő esetükben mindenfajta érzelem fokozottabb!

Igyekezzünk ilyen esetekben megértéssel viszonyulni hozzájuk és segítsük őket abban, hogy képesek legyenek megtalálni az arany középutat!

Ennek érdekében fontos, hogy mindkét fél feltétlen bizalommal őszinteséggel viszonyuljon egymáshoz, és ne legyenek köztük tabu témák!

Amikor a csalódás bekövetkezik a családnak jelentős szerepe van ennek feldolgozásában!

Nagy jelentősége van ilyenkor, hogy őszinte megértéssel forduljanak ilyenkor felé és szeretettel, kedves szavakkal vigasztalják őt!

Engedni kell, hogy kisírhassa bánatát, mert csak így könnyebbülhet meg igazán a lelke!

Ezzel elkerülhető lelki kiborulása és befelé fordulása melynek jelentős  szerepe van a depressziós tünetek kialakulásában melynek végén már elkerülhetetlen az orvosi segítség!

Ez az orvosi segítség azonban csak akkor érheti el a kívánt célt, ha:

- Orvos és páciense között teljes a bizalom

- A páciens teljes mértékben együttműködik

- Őszinte

- Hisz a gyógyulásban

- A család együttműködő magatartását tanúsít a kezelés során

Esetemben sok orvosi kezelésre került már sor de a fent említett összes feltétel a legutóbbi esetben teljesült igazán, melyről az Egy fájdalmas beszélgetés című fejezetben már részletesen beszámoltam!

 

 

A munka fontossága

 

Feltétlenül fontosnak tartom megemlíteni még a sérült emberek életében a munka fontosságát, hiszen ez által még inkább teljes életet élhetnek, és hasznos tagjaivá válhatnak az társadalomnak!

Úgy vélem minden olyan sorstársam számára akiknek állapota ezt lehetővé teszi képességeihez mérten munkát biztosítsanak, ezzel elősegítve önértékelésük javítását és önbizalmuk növelését!

Az ilyen emberek számára fontos, hogy elmondhassa:

- Ezt a saját fizetésemből vettem.

- Egy közösséghez tartozom

- Elismerik munkámat

- Ne érezzem unaloműzésnek a munkámat

- Sikerüljön a munkahelyemre teljes mértékben beilleszkednem

- Jó legyen a kapcsolatom a munkatársaimmal

- Önmagamért fogadjanak el

- Ne érjenek sorozatos megaláztatások azzal, hogy kétségbe vonják szakértelmemet

Ezen feltételek teljesüléséhez nagyban hozzájárul a munkáltató hozzáállása!

Személy szerint voltak ezzel kapcsolatban jó és rossz tapasztalataim is, melyeket megosztok kedves olvasóimmal!

 

 

Első munkahelyem

 

Nyolcadikos koromban eljött az idő mikor döntenem kellett hol tanuljak tovább és később mivel foglalkozzam!

Ez állapotomból adódóan kevesebb választási lehetőségem volt, mint egészséges társaimnak!

Végül is Budapesten a Mozgássérültek Állami Intézetében elvégeztem egy 10 hónapos szakmunkás képző tanfolyamot, ami szőnyegszövő és javító szakmát adott a kezembe!

Annak ellenére, hogy bizonyos dolgok elsajátítása nehézséget okozott és a kollégiumba való beilleszkedés sem ment könnyen, családom odaadó segítsége bíztatása mellett, sikerült túljutnom a nehézségeken és közepes eredménnyel végeztem el a tanfolyamot és ezzel egy időben az iskola munkát is biztosított számomra bedolgozóként ahol 12 éven át a cég megszűnéséig alkalmaztak is!

A cég megszűnése érzékenyen érintett, mert szerettem azt a munkát!

Sok szóbeli elismerést kaptam, amire büszke is voltam!

Azokat az éveket soha nem felejtem el!

 

Az új hely

 

Miután megszűnt bedolgozói munkahelyem eléggé elkeseredtem, de aztán elkezdtem új munkát keresni, mert semmiképpen sem akartam tétlenül ülni!

Először találtam egy hirdetést számítógépes munkakörre, de nem vettek fel!

Ezután otthon végezhető munkát szerettem volna két cégnek is beadtam a jelentkezést, de egyikre nem reagáltak semmit a másik pedig nem érte volna meg anyagilag!

Ekkora már nagyon elkeseredtem, de tovább kerestem.

Végül aztán rátaláltam arra a helyre ahol jelenleg is dolgozom!

Ez a hely sok mindenben különbözik előző munkahelyemtől csak a munkaköröm maradt változatlan!

- Oda mindennap bejárok

- Kötött a munkaidőm

- A munkatársaim mind idősebbek nálam

- Mindennaposak a viták a munkatársak között

- Hiányolom az összetartása

- A főnök hozzáállását is furcsállom a dolgokhoz

Ezen okok miatt mind a mai napig nem sikerült igazán beilleszkednem az új helyen és egyáltalán nem szeretek köztük lenni!

Az első adandó alkalommal szívesen változtatnék, mert az ottani légkör eléggé megvisel idegileg és borzasztóan fárasztó számomra fizikailag is!

A változtatásra semmi esélyt nem látok, így hát maradok!

Ahogy mondani szokták:

Ez van, ezt kell szeretni és a muszáj az nagy úr!

Azóta már kétszer váltottam munkahelyet.

Ahol jelenleg dolgozom, jól érzem magam és több barátot is szereztem.

 

Utószó

 

Írásommal szerettem volna rávilágítani a sérült emberek problémáira az élet minden területén!

Abban a reményben, hogy környezetük elgondolkozik az olvasottakon és ez által jobban megértik, elfogadják, segítik, megszabadulnak előítéleteiktől és nem néznek többé úgy sérült embertársaikra, mint egy csodabogárra!

Köszönöm családomnak, hogy mindig mellettem álltak és kitartottak, szeretek, még akkor is ha megbántottam, kegyetlen dolgokat vágtak a fejükhöz, szörnyű lelki fájdalmat okozva számukra!

Mára már belátom tévedtem velük kapcsolatban, hiszen ők mindvégig csak jót akartak és akarnak, mert szeretnek, bármi rosszat is tegyek!

Örökké hálás leszek nekik azért amit értem tettek! 

Szeretnék tőlük bocsánatot kérni minden bánatért, fájdalomért, amit számukra okoztam és már százszor megbántam, mert nagyon szeretem őket!

Szakács Zsóka

 

sz_zsoka•  2020. január 19. 12:37

A gondolat szabadsága

Bevezetés

 

E könyv megírását egy nagyon jó barátom, sőt túlzás nélkül állíthatom igazi lelki társam Sárhegyi Csaba: A szabadság útja című írása motivált.

Ez a mű nagyon tanulságos elgondolkodtató volt számomra és sok gondolatot ébresztett bennem, amelyeket szeretnék megosztani másokkal annak érdekében, hogy a sérült emberek könnyebben el tudják fogadni saját korlátaikat és ezáltal hasznos tagjai lehessenek társadalmunknak.

Segítse ez az írás beilleszkedésüket az egészségesek világába. Az egészségeseket pedig a másság elfogadásában, hogy megszabadulhassanak a félelmeiktől és előítéleteiktől a sérült emberkel kapcsolatosan.

Könyvemmel saját tapasztalataim alapján szeretnék segítene ebben különböző élethelyzeteken keresztül, melyek megoldásához igyekszem hasznos tanácsokkal is szolgálni!

Szakács Zsóka

 

 

Bemutatkozás

 

Én egy 28 éves mozgássérült lány vagyok. 1977. május 19.- én születtem Székesfehérváron. Sárbogárdon élek Szüleimmel és a 14 évvel fiatalabb öcsémmel. 

Egy bátyám is van még, aki 1 évvel idősebb nálam, de ő már nem velünk él. Neki már van egy kisiskolás fia és most várnak a barátnőjével egy újabb kisbabát.

Elvégeztem a 8 általánost elég jó eredménnyel. Egy évvel ezután elvégeztem egy szőnyegszövő és javító szakmunkásképző iskolát közepes eredménnyel és rögtön ezt követően dolgozni kezdtem.

16 éve rendszeresen sportolok is úszom, amit nagyon szeretek! Évek óta verseket is írok.

Mindezekről később részletesebben írok.

 

 

Megpróbáltatásaim kezdete

 

Koraszülöttként kis súllyal születtem. Szülésközben kaptam egy enyhe agyvérzést, melynek következtében megsérült agyam mozgáskoordinációs központja ezért nincs egyensúly érzékem és csupán tudatos mozgásokra vagyok képes. Minden hirtelen zajra, hangosabb zörejre, váratlan érintésre összerezzenek. Mindez akkor is bekövetkezik, ha nagyon koncentrálok valamire és úgy szólnak hozzám.

Mindezzel azonban a születésem után egy évvel szembesült a családom miután észrevették, hogy egy évesen csak székbe kapaszkodva tudok megállni, járni pedig egyáltalán nem vagyok képes.

Ezután vittek engem először orvoshoz és így kezdődtek el hosszú éveken át tartó fájdalmas megpróbáltatásaim, amelyeket olyan türelemmel, kitartással és akaraterővel viseltem, amire kevés ember képes. Máig sem tudom, hogy voltam képes erre, de egyszerűen talán, csak azért mert számomra akkor az volt a természetes.

 

 

Hit, kitartás, ön elfogadás, nyitottság, szeretet

 

A továbbiakban nem kívánok további részleteket közölni, a saját vagy másfajta betegségekkel kapcsolatban, mert úgy gondolom, nem ez segít igazán abban, hogy elfogadjuk és ez által másokkal is elfogadtassuk magunkat.

Hiszen ez többnyire csak sajnálatot válthat ki embertársainkból és ez egyáltalán nem tesz jót a sérült emberek amúgy is érzékeny lelkivilágának, mert ettől csak zárkózottabbak, frusztráltabbak és ennek következményekét depresszió is kialakulhat.( Ami, sajnos velem is megtörtént)

Ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy a sérült embereket korlátihoz képest persze, de környezete igyekezzék úgy kezelni, mintha egészséges lenne és ne legyenek tabuk semmilyen kérdésben, mert csak így alakulhat ki a sérült ember és egészséges környezete között.

Kezdetben a kapcsolatteremtésben a két világ között nagy szerepe van a családnak.

Fontos, hogy minél kisebb korban önellátásra kényszerítsék sérült családtagjukat, megteremtve annak lehetőségét, hogy saját, önálló döntéseket hozzon és ha téved ebből okulva tanuljon!

Amennyiben ez a tévedés bekövetkezik, véleményem szerint nem szerencsés, ha szülök szájából a következő mondat hangzik el a vigasztaló bíztató szavak helyett:

- Kislányom (kisfiam) ugye én megmondtam!

Ehelyett megértéssel, szeretettel, segítőkészen forduljanak gyermekük felé, ezzel növelve önbizalmát és kitartását  abban hogy folytassa a harcot az élet megpróbáltatásaival szemben.

Ezzel kapcsolatosan a következő történet jut eszembe a saját életemből.

 

 

Hová járjak iskolába?

 

Mikor iskolás korba léptem, döntenünk kellett, hogyan végezzem el a tanulmányaimat?

Többféle variáció közül választhattam.

- A nagyhírű Pető intézetbe járok.

- Magántanuló leszek.

- Bejárok a helyi általános iskolába egészséges kortársaim közé.

Miután megnéztem a Pető intézeti iskolát,(ami egyáltalán nem tetszett!).

Megbeszéltük a helyi iskola akkori vezetésével, vállalják- e hogy bejárjak?

Ennek akkor szívből örültem, de ugyanakkor féltem is, hogy mint szólnak majd az osztálytársaim.

Eleinte nem is volt semmi gond, de pár év múlva minden megváltozott mai napig nem értem miért, de erről majd később.

Így történt, hogy egészségesek között kezdtem a tanulmányaimat.

 

 

 

 

 

 

 

Sok múlik a környezet hozzáállásán

 

Annak érdekében, hogy a sérült ember teljes mértékben képes legyen elfogadni önmagát és korlátait ebben nagy szerepe van környezete hozzáállásán és itt igazából nem a közvetlen családtagokat értem, hiszen ők kezdettől fogva együtt élnek a mássággal és ez számukra természetessé válik a mindennapok nehézségeivel való küzdelem, és lehetőségeikhez képest igyekeznek minél teljesebb életet biztosítani számukra.

Az egyetlen probléma tapasztalataim szerint ezzel kapcsolatban csupán az, hogy a szülök már felnőtt korban is hajlamosak még gyermekként kezelni és túlságosan szeretni, ami már- már időnként terhes is lehet a sérült ember számára. Ez aztán később egyre több vitához vezet, melynek során-akaratukon kívül is megbántják, fájdalmat okoznak azoknak, akiket őszintén szeretnek, és akik viszont szeretik, csak esetleg féltik és óvni szeretnének a világ  kellemetlenségeivel szemben.

Ezért azonban úgy gondolom nem szabad hibáztatnunk őket és nem szabad elutasítanunk a segítő szándékot!

Nagyon jó megoldásnak tartom, ilyen helyzetben megpróbáljuk megosztani bizonyos szükségleteinket szüleinkkel és együtt megoldást találni a kialakult helyzetre esetleg külső segítséget is igénybe véve, aki külső szemlélőként más aspektusból reálisabban képes látni mindkét fél helyzetét és tanácsokkal tud szolgálni!

Ez esetemben a következő képpen történt:

 

 

Egy fájdalmas beszélgetés

 

28 évesen, mikor hirtelen sok dolog megváltozott körülöttem, a bátyám elköltözött az öcsém pedig nyolcadikos lévén pályaválasztás előtt állt és ez azzal járt, hogy kollégista lesz.

Ekkor befelé forduló lettem, nem lehetett velem beszélni egyre csak sírtam, mert úgy éreztem körülöttem mindenki élete nagymértékben változik, csak az én életem marad ugyanolyan céltalan!

Vágytam társra önállóbb életre, mert azt hittem mindez a változás azt jelenti, hogy magamra maradok. Eszembe jutott az is mi lesz velem, ha a szüleim már nem lesznek és sok olyan dolog van, ami egy sérült ember számára talán elérhetetlen.

Mindez nagyon kiborított és képtelen voltam bárkivel is megosztani mindezt. A vége az lett hogy bekerültem a Pszichiátriára, immár nem először. Itt aztán volt időm gondolkodni a dolgokon és egy idő után már képes voltam szavakba önteni az érzéseimet először versek formájában, ami akkor már számomra hosszú idő óta a gondolat szabadságát jelentette számomra.

Arról, hogy miként kezdtem verseket írni később részletesebben írok!

Szóval miután már erre képes voltam volt erőm ahhoz is, hogy erről a doktornővel nyíltan tudjak, beszélni.!

Többszöri beszélgetés után a doktornő úgy gondolta, hogy igazán az segíthet rajtam, ha a szüleimmel hármasban természetesen az ő jelenlétében próbálunk meg beszélgetni.

Ez a beszélgetés  fájdalmas volt és sokáig úgy éreztem, semmi értelme nem volt, de később rájöttem, hogy ez nem így van ugyanis ezáltal a szüleimmel, sokkal jobb lett a viszonyom és ma már mindenben kikérem a tanácsukat, ha szükséges!

Azt gondolom ahhoz, hogy segíteni lehessen a problémákon mindkét fél nyitottságára szükség van.

Ahogy a mondás is tartja: „Ha mosolyogsz, a világ is visszamosolyog rád.”

Ezt én nagy igazságnak tartom és ajánlom minden hozzám hasonló gondokkal küszködő sorstársamnak gondolkozzanak el ezen.

Tapasztalatból mondom lelki nyugalmat, békét hoz a felismerés és így boldogabban élhetünk Ezután már nem voltam ezek miatt kórházban.)

 

 

Mit tegyek a csúfolódás, gúnyos megjegyzésekkel szemben?

 

Azt hiszem ez a kérdés minden sérült emberben felvetődik élete során, amikor olyan egészséges emberekkel találkozik, akik addig még nem szembesültek a mássággal.

Ilyenkor gyakori reakció az egészségesek részéről, ami úgy gondolom valahol érthető, sőt bátran merem állítani, hogy természetes is részükről, hogy megbámulják, csúfolják és gyakran illetten megjegyzéseket tesznek a sérült emberre!

Ezt a dolgot leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a  kisgyermek lassan fokozatosan rácsodálkozik a világra és eleinte bizonyos fokú félelemérzettel fogad minden újdonságot, de miután megismerte, megértette nincs mitől félnie attól fogva hihetetlen toleranciával képes kezelni dolgokat!

Ennél fogva úgy gondolom, hogy minél fiatalabb korban találkozik a mássággal, annál könnyebben megy annak elfogadása és természetes lesz számára.

Saját tapasztalataim is ezt igazolják, melyet a következő történetekkel alátámasztani,

 

 

Eleinte szerettem iskolába járni 

 

Mikor iskolába kerültem, akkor találkoztam először számomra teljesen idegen velem hasonló korú gyerekekkel.

Először igen csodálkozva néztek rám, aztán úgy tűnt, hogy  a tanítónőnk magyarázatának hatására oldódott bennük a távolságtartás.

Ennek köszönhetően problémamentesen telt az első négy évem az iskolában.

Ritka az ilyen gyerek, de én túlzás nélkül állíthatom, hogy abban az időszakban szerettem iskolába járni, annak ellenére, hogy sokkal több erőfeszítésembe került az írás és a matematika alapjainak elsajátítása, mint a többeknek.

Sőt negyedikes koromban egy két egymás utáni műtétet kővetően az elhúzódott gyógyulási folyamat miatt fél év alatt behoztam, sőt utol is értem a többieket a tananyagban.

Ez azzal járt, hogy mikor a többieknek olyan óráik voltak amelyekből én felmentést kaptam különóráim voltak, kétszer annyit tanultam mint ők, csak azért, hogy ne keljen osztályt ismételnem!

Ez az időszak nagyon megterhelő volt számomra, de végül is elértem a célom és talán kicsit nagyképűen hangzik, de mikor abban az évben amikor kézbe kaptam a bizonyítványomat nagyon büszke voltam a teljesítményemre! Valószínűleg a tanárom és a családom tagjai is büszkék voltak rám, de ennyi év távlatából, már nem igazán emlékszem, hogy mondták volna ezt akkor nekem!

Hasonló kitartást, akaraterőt igényeltek részemről az osztálykirándulások is, mert miután megengedték, hogy szülői kísérettel elmehessek sokat kellett gyalogolnom mert apu kijelentette:

- Én csak akkor viszlek, ha már nem bírod, tessék gyalogolni!

Ezt minden zokszó nélkül tudomásul vettem és bár nehéz megerőltető napok voltak ezek számomra, de végigcsináltam.

Nagy szerepe volt ebben annak, a nagyfokú bizonyítási vágynak, hogy igen is ,képes vagyok rá!

Véleményem szerint minden sérült embernek szüksége van olyan helyzetekre, amelyek megoldásával bizonyíthat önmagának és környezetének, hogy bizonyos korlátokkal persze, de elérhető számára a normális életvitel.

Ezek az kisebb- nagyobb sikerélmények, amelyek egy egészséges ember számára nem nagy kihívást jelentenek egy sérültnek nagyfokú önbizalmat, sikerélményt adhat, ami szerintem nagyon fontos, mert így érezheti, hogy ő is egy értékes ember és nem teher az őt körülvevő, szerető emberek számára!

Nekem sokáig tartott, míg ezt megértettem, de azóta boldogabb lelkileg kiegyensúlyozottabb vagyok.

 

 

Valami megváltozott

 

Mikor felsősök lettük valami megváltozott az osztálytársaim viselkedésében velem szemben!

Elkezdtek csúfolódni, gúnyolódni velem!

Akkoriban még nem értettem, mi ez a hirtelen változás csak annyit éreztem, hogy kitaszítottak maguk közül! Onnantól kezdve minden nap sírva mentem iskolába és már egyáltalán nem szerettem bejárni!

A bátyám és az unokatestvéreim persze megvédtek, ha kellett, emlékszem egyszer még verekedtek is miattam, ami persze újabb csúfolódásokra adott okot mondván:

- Te még magadat sem vagy képes megvédeni!

Ez annyira megviselt lelkileg, hogy osztályt kellet váltanom, ahol végül is hamar befogadtak és újra szívesen iskolába!

- Felnőtt fejjel most már valahogy jobban látom az okát a hirtelen támadt elutasításnak, melyek meglátásom szerint a következők:

- A kamaszkor

- Olyan frissen diplomázott új osztályfőnök, aki nehezen tudott bánni a kamaszokkal.

Úgy hiszem, ezért nem hibáztathatom, ami történt megtörtént, ebből is tanultam és lelkileg is erősebbé tett.

 

 

 

 

A kisgyermekek toleranciája maga a csoda

 

Minden sérült ember életében eljön a pillanat, hogy először találkozik kisgyermekkel a környezetében, akit óvni, és akire vigyázni kell még!

Ilyenkor az ember megtelik félelemmel!

- Jaj nehogy elejtsem és miattam, legyen valami baja!

Felvetődnek bizonyos alapvető kérdések is!

- Nem fog félni tőlem?

- Szeret majd?

Tudok vele én is játszani úgy, Jól érezze magát velem?

Mindezek a gondolatok elutasítóvá tehetik a sérült embert a kisgyerekkel szemben, mindaddig míg rá nem jön, hogy ő is képes ugyanúgy játszani, foglalkozni vele, mint egészséges társai és nem tapasztalja meg, mennyire toleránsak, odafigyelők  és segítőkészek tudnak lenni a kisgyermekek, akiknek ártatlan lelkét még nem rontották meg mások előítéletei a sérült emberekről.

Vonnak olyanok, akik nem képesek megérteni ezeket a lelki dolgokat és úgy gondolják féltékeny a kisgyerekre és úgy érzik ezért nem szereti, A legszomorúbb és számomra ebben az, hogy az ember hiába próbálja megmagyarázni mi van a dolog hátterében, egyszerűen képtelenek felfogni és újra meg újra az ember fejéhez vágja éveken át ezt, nem törődve azzal milyen lelki fájdalmat okoz ezzel!

Sajnos ez velem is megtörtént és ahogy mondani szokták:

Azóta is iszom a levét!

Sokáig nagyon bántott a dolog, de mára már megszoktam és nem törődöm vele.

A következőképen történt ez.

 

 

 

Új jövevény a családban

 

1989. szeptember 11.- én megszületett az első unokatestvérem, aki kisebb volt nálam.

Ez év nyarán estem túl két komoly műtéten és mire a kicsi megérkezett én éppen lábadozni kezdtem.

Még éppen, hogy a falnak támaszkodva ülni tudtam, mikor mellém tették a picit és én még csak rá se néztem, hozzányúlni pedig végképp nem mertem nehogy valami baja essék!

Ez így ment három hónapig

Karácsonyeste aztán nem volt menekvés a kezembe nyomták, a kisfiú rám mosolygott, onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

Az ahogy a kisfiú viselkedett ha velem volt az maga volt a csoda!

Ha más valaki meséli nekem és nem velem történik, el sem hiszem!

Elmesélni nem könnyű, ha rágondolok, erre az egészre még mindig meghatódom!

Azért megpróbálom megosztani ezt mindazokkal, akik soraimat olvassák, hogy tanulhassanak belőle!

Az egészséges emberek azt, hogy jobban megértsék félelmeinket, sorstársaim pedig rádöbbenjenek, hogy alaptalanok ezzel kapcsolatos félelmeik, bár tudom ezt nehéz elhinni addig míg saját maguk nem tapasztalják

mindezt!

 

 

 

Apró csodák

 

Az első meglepetés a kisfiúval kapcsolatban akkor ért mikor már tudott a kiságy rácsaiba kapaszkodva sétálni.

Éppen nagyszüleimnél töltöttem a délutánt és játszottam vele.

Egyszer csak elkezdte dobálni a játékait a kiságyból.

Nagy érdeklődéssel figyelte, hogy veszem fel neki a játékot és  mikor visszaadtam neki mosolygott átment a kiságy másik oldalára és újra ledobta.

Aztán türelmesen megvárta míg ismét felvettem neki!

Sokáig játszotta ezt a játékot, a végén már mindketten kacagtunk!

Az persze nem tetszett neki ha más adta fel a játékát, akkor sírni kezdett megint ledobta és érdeklődéssel figyelt, hogy én adom e vissza neki!

A második meglepetés az volt mikor sokat játszottam vele a földön és ő mindig a közelemben maradt nem mászott el olyan volt mintha érezte volna, hogy én nem tudok utána szaladni!

Sokat építettünk és birkóztunk egymással!

A Legnagyobb legmeghatóbb dolog akkor történt kettőnk között. Amikor egyszer nálunk volt és én ép az udvaron sétálgattam.

Egy ideig figyelt engem, majd odajött hozzám, megfogta a keretem oldalát, megvárta, míg előre teszem a járókát, majd ő és lépett aztán újra várt míg én lépek. Így sétáltunk végig az udvarunkon oda és vissza.

Mindenkit meghatott a látvány!

Akkor tudatosult bennem igazán mennyi tolerancia van az ártatlan gyermeki lelkekben a másság iránt!

Ettől kedve már nem féltem közeledni a gyerekekhez és a mai napig szeretem őket!

 

 

 

 

 

 

Nem kell, a sajnálat csak fogadjanak

 

Minden sérült ember arra vágyik egész életében, hogy az egészségesek ne sajnálják őket állapotuk miatt, csak fogadják el olyannak amilyen!

Ennek érdekében próbálnak minden tőlük telhetőt megtenni és minél természetesebben viselkedni az egészséges emberek között!

Próbálják úgy alakítani a dolgokat, hogy minél kevesebbet keljen beszélniük betegségükről!

Hiszen nem azon múlik, ki milyen ember, hogy külsőleg milyen adottságai vannak, hanem sokkal fontosabbak a belső értékek!

Fontos lenne, hogy ez alapján ítéljük meg embertársainkat!

Akadnak azonban az életben olyan helyzetek, amikor elkerülhetetlen, hogy őszintén, nyíltan, tabuk nélkül beszéljenek állapotukról, elkerülve azt, hogy környezete úgy érezze kivételezett helyzetben van és elkerülje ezzel az esetleges sértő megjegyzéseket!

Persze ezt sem tudjuk minden esetben elkerülni, de nem szabad túlságosan a szívünkre venni, mert ezzel újabb támadási felületet adunk környezetünk számára! 

Tudom ez nem egyszerű, de erősnek kell lennünk!

Tapasztalatból tudom, hogy nem lehetetlen!

Szolgáljon tanulságul a következő kis történet.

 

 

Egy dolgozat

 

Nyolcadik osztályos voltam, eljött a nap mikor magyarból önéletrajzot kellett írnunk házi dolgozatként.

Nagy fejtörést okozott számomra, hogy mit is írjak, hiszen nekem nem volt olyan örömteli, gondtalan gyermekkorom, mint a többieknek!

Tele volt fájdalmakkal, küzdelmekkel és arra gondoltam, ha leírom a teljes igazságot, csak szánalmat és sajnálatot váltok ki mindazokból, akik olvassák vagy hallják, ezt pedig semmiképpen nem szerettem volna!

Kibúvót mégsem kerestem a feladat alól, nehogy azt higgyék a társaim, hogy a kelleténél több kiváltságban van részem!

Elhatároztam hát, leírom a teljes igazságot aztán pedig lesz, ami lesz, hiszen ez vagyok én és nem tagadhattam meg a múltamat, mert ettől már semmi nem változott volna, sem negatív sem pozitív irányba!

Így hát én is leadtam a dolgozatomat.

Mikor a tanárunk kijavította a dolgozatokat, a következő órán felolvasta a legjobban sikerülteket és az enyém is köztük volt.

Mielőtt azonban felolvasta volna az enyémet is rám nézett és megkérdezte, hogy felolvashatja-e?

Habozás nélkül igennel feleltem, hiszen addigra már túl voltam a megpróbáltatásokon és már nem okozott különösebb lelki megpróbáltatást a múlt béli dolgok emlékének felidézése, hiszen ha ez így lett volna a dolgozat megírására sem lett volna elég erőm! 

A felolvasást a társaim döbbent csendben hallgatták végig!

Miután a dolgozatokat kézhez kaptuk az egyik osztálytársam teljesen váratlanul, halkan a következő megjegyzést tette:

- Te biztos azért kaptál ötöst, mert „ilyen” vagy?

Erre én szinte minden gondolkozás nélkül, rezzenéstelen arccal feleltem:

- Akarsz cserélni velem!

Ő a döbbenettől szóhoz sem jutott és én úgy éreztem újabb csatát nyertem és büszke voltam magamra! 

Ezek után ez többé nem került szóba.

Minden sorstársamnak, aki valaha is ilyen helyzetbe kerül, viselkedjen határozottan és ő is csatát nyer!

 

 

 

 

A sérült ember és a sport

 

Minden ember életében fontos szerepe van a sportnak egészségük megőrzése érdekében!

Úgy gondolom, hogy ez egy sérült ember életében sokkal nagyobb jelentőséggel bír több szempontból is!

- Egészségük megőrzése

- Állapotuk romlásának megakadályozása

- Annak esetleges javítása

- Korlátaik tágítása

- Önértékelésük javítása

- Önbizalmuk növelése

- Sikerélmény biztosítása

- Mások elismerésének kivívása

- A bizonyítási vágy

Mindezen szempontokat figyelembe véve javaslom minden sorstársamnak, hogy lehetőségeikhez képest sportoljanak!

Tudom, hogy ez sok kitartást, erőfeszítést és elsősorban önmagunk félelmeinek leküzdését jelenti, de saját tapasztalatból mondhatom, ez nem elérhetetlen cél, csak bíznunk kell önmagunkban és szükségük van mások bíztatására valamit arra, hogy bízzanak bennünk, hogy képesek vagyunk elérni a kitűzött célt!

Amikor mindezt sikerül elérnünk ezt az akarat győzelmének nevezhetjük.

Őszintén hiszek abban, hogy a végső siker feledtet minden fájdalmat és küzdelmet, úgyhogy hajrá mindenkinek!

Íme biztatásul az én történetem:

 

 

Az akarat győzelme  

 

12 éves voltam, mikor sportolni, úszni kezdtem.

Eleinte nagyon féltem a vízben, de az egymást követő kisebb győzelmek, egyre bátrabbá, elszántabbá, kitartóbbá tettek!

Ebben nagy szerepe volt edzőmnek( Marika néninek), akinek azóta is nagyon hálás vagyok, azért amit végigcsinált velem és mindenért, amit értem tett!

Azt hiszem, nélküle ma más ember lennék!

Ő megtanított kitartónak lenni és arra, hogy soha ne adjam fel!

Tőle megtanultam, hogy elfelejtsem a nem tudom… kezdetű mondatokat, helyette azt mondani:

- Próbáljuk meg!

Ő egy percre sem hagyta és nem hagyja még ma sem, hogy elhagyjam magam, bármiről legyen is szó!

Amennyiben ezt mégis megteszem, keményen megmondja a véleményét még akkor is ha ezzel fájdalmat is okoz.

A kívülállók számára ez néha kegyetlenségnek tűnik, de én a lelkem mélyén tudom, hogy az olykor kemény szavak mögött csupa jó szándék rejtőzik, ezért aztán soha nem tudok igazából haragudni rá!

Sőt be kell látnom sokszor igaza is van, miután elgondolkozom a szavain.

Végül is egy év leforgása alatt sok küzdelem után meg tanultam úszni és nagyon szeretek is!

Mikor a vízben vagyok és úszom, felszabadultnak boldognak érzem magam és a betegségemről is teljesen megfeledkezem, olyankor olyan vagyok mint bárki más!

Természetesen a kihívások sem kerültek el, ezután sok versenyen részt vettem már kisebb nagyobb sikerrel! Sok helyen jártam és sok felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb!

Sok jó barátra tettem szert a versenyeken és a edzőnk által szervezett nyaralások során!

Általa sok helyre eljuthattam és sok olyan dolgot kipróbálhattam, amik ha nem tanulok meg úszni örökre elérhetetlenek maradnak számomra!

Ezt sok dolgot leírni hosszadalmas lenne ezért csak a legfelejthetetlenebb élményeket a repülést és a Tunéziában töltött hetet említem meg!

Azt jelenti számomra a sport! ( Azóta sajnos abbahagytam az úszást)

 

 

 

 

 

Nekünk is kell szórakozás

 

Ugyanúgy, mint egészsége társai, a sérült emberek számára is fontos a szórakozás mindenféle formája!

Sokan persze azt gondolják, a sérült ember nem tudja élvezni a zenét vagy a táncot, mert számukra a tánc látványa keserűséget lelki fájdalmat okozhat, hiszen nem mindegyikük képes rá!

Tapasztalatból mondom, hogy ez téves meggyőződés, a sérült emberek igen is megoldják ezt a maguk talán kissé különös módján és őszinte szívből képesek élvezni azt, talán még jobban, is mint egészséges társaik, mert az ő számukra ez nem mindennapi és természetes dolog!

Nem egy mozgássérültet láttam, aki nem tudott járni, de ha meghallotta a zenét felderült az arca és a kezeivel és a felsőtestével elkezdett mozogni a zene ritmusára és énekelt nevetett! Teljesen felszabadult volt és percekre feledni tudta minden gondját és fájdalmát, életének mindennapos megpróbáltatásait.

Megható, szívbe markoló egy ilyen önfeledten szórakozni tudó sérült látványa!

Ez talán teljesen elképzelhetetlen azon egészségesek számára, akik nem tapasztalták ezt és ezért eleinte kissé feszélyezve is érzik magukat, ha ilyen szituációba kerülnek!

Ezt a feszélyezettséget úgy tudja hangsúlyozottan a sérült ember feloldani, ha minél természetesebben viselkedik és megmutatja, hogy korlátai ellenére is képes ugyanúgy élvezni az élet szépségeit, mint mások! Természetesen ez az élet minden területére igaz.

Ezzel kapcsolatosan is van egy történetem olvasóim számára.

 

 

 

 

 

 

Egy furcsa találkozás

 

2002. augusztus 20.- án találkoztam egy egészséges fiúval, akivel akkor már 8 hónapja Sms- rezettünk és nagyon jó barátok lettük!

Sokáig ockodtam a találkozástól, mert tudtam, hogy neki még soha nem volt semmiféle kapcsolata sérült emberekkel és nagyon féltem, hogy fog reagálni!

Sokáig húztam, halasztottam a találkozást, de 8 hónap után kijelentette:

- Akkor is elmegyek hozzád, ha azt mondod, ne menjek!

Így aztán végül is találkoztunk.

Eléggé érdekes találkozás volt, mert miután meglátott elkezdett tartózkodóan viselkedni.

Láttam rajta, hogy nagyon feszélyezve érzi magát és sok kérdése lenne az állapotommal kapcsolatban, de fél feltenni azokat!

Zavarát úgy próbáltam feloldani, hogy teljesen hétköznapi dolgokról kezdtünk el beszélgetni, sokat mosolyogtam és együtt játszottunk a bátyám akkor már öt éves kisfiával!

Nagyon jól éreztük magunkat egymással, azóta is jó barátok vagyunk, számíthatunk egymásra bármiben és évente legalább egyszer az óta is találkozunk!

Remélem ez még sokáig így marad! (Azóta neki családja, nekem barátom lett így a találkozások elmaradtak, de barátságunk töretlen)

 

 

 

 

 

Az érzések ugyanolyanok

 

A sérült embereknek ugyanúgy és ugyanolyan érzéseik vannak, mint másoknak! 

Ilyen téren olyanok, mint az átlagemberek.

Képesek:

- Odaadóan szeretni

- Ragaszkodni 

- Megítélni az embereket

- Örülni

- Szomorkodni

- Gyűlölni

- Megbocsátani

Három dolog van csupán, amely úgy érzem valamelyest különlegessebbé és ezáltal talán sokkal értékesebbé teszi őket az, hogy:

- Minden érzelmüket fokozottabban nyilvánítják ki

- Nem képesek sokáig haragot tartani

- Sokkal toleránsabbak másokkal szemben

Ez valószínűleg azért lehet így, mert soha nem tudhatják, kinek a segítségére szorulnak a későbbiekben!

Úgy is fogalmazhatnék, hogy bizonyos fokig kiszolgáltatottak embertársaiknak, ami gyakran már zavaró és terhes is tud lenni!

Úgy vélem, semmiképp sem szabad túlzásba vinni a védő gondoskodást!

Szabad teret kell engedni, hiszen a sérült embereknek is szükségük van arra, hogy saját hibájukból tanulhassanak, mert így lelkiekben csak így erősödhetnek annak érdekében, hogy meg tudják védeni magukat.

Mindezekkel kapcsolatban sok-sok történetet írhatnék, de én csupán egyetlen dologgal kapcsolatban szeretnék példát mutatni, ez pedig nem más mint a nagyfokú tolerancia mások iránt.

Azt gondolom, ez sok egészséges ember számára követendő pozitív például szolgálhat!

 

 

A tolerancia képessége tanulható

 

Amikor gyerek fejjel 12 évesen úszni kezdtem és bekerültem egy új közösségbe, olyasmit tapasztaltam, amit addig ilyen fokú intenzitással még soha sem.

Ez pedig nem volt más, hogy a különböző sorsú sérült emberek mennyire toleránsak, segítőkészek, mennyire összetartóbbak és a közöttük szövődő barátságok sok esetben egy életre szólnak, és bármikor számíthatnak egymásra, még akkor is ha idővel elsodorja őket egymástól az élet. Az együtt töltött időt örökre szívekben őrzik és az esetleges sérelmek idővel elhalványulnak, és ha újra találkoznak már csak a szép dolgokra emlékeznek!

Emlékszem, az edzőnk egyszer azt mondta:

- Tarcsatok össze, hogy mindig számíthassatok egymásra!

Soha nem is engedi hogy bántsuk a társunkat, épp ellenkezőleg, arra tanított, hogy:

- Segítsük, biztassuk egymást, hiszen egymástól tanulhatunk a legtöbbet!

Teljesen igazat adok neki ebben, mert úgy érzem, hogy a társaim bíztatása, kitartása, pozitív példamutatása nélkül se úszni, se lovagolni nem tanultam volna meg!

Hamarabb feladtam volna, de így munkált bennem a már említett bizonyítási vágy:

- Ha ők meg tudják csinálni, én is képes vagyok rá!

 Ez mindig új és nagyobb lelkierőt ad a folytatáshoz.

 Én büszkén mondhatom, hogy sok ilyen barátom van és egész életemben hálás leszek nekik támogatásukért és őszinte szeretetükért, még ha olykor nem is szolgáltam rá!   

 

 

 

 

Mérhetetlen tudásszomj és szorgalom

 

A sérült emberek nagy többsége mérhetetlen tudásszomjjal és ehhez párosuló szorgalommal rendelkezik!

Ez fokozottabban igaz az olyanokra, akik állapotukból kifolyólag sokat töltenek a négy fal között!

Számukra a könyvekből megtanult ismeretek, manapság egyre inkább elterjedt Internet valamint a telefon jelenti az igazi kapcsolatot a külvilággal!

Idővel azonban ezek az emberek is megtalálják a módját annak, hogy kitörjenek ebből a világból és ez által szabadabbnak, önállóbbnak érezhessék magukat.

Fantasztikus az ilyen emberek találékonysága és bizonyítási vágya még közvetlen környezete féltése ellenére is!

Legjobb példa erre Sárhegyi Csaba a Szabadság útja szerzőjének küzdelme a szabadságért!

Igazából ezt csak az értheti meg igazán, aki ismeri őt, töretlen optimizmusát és jó kedvét vagy az aki olvasta a könyvét. 

Röviden bemutatnám őt és küzdelmének fontosabb állomásit, biztatást nyújtva ezzel a hozzá hasonló sorsú emberek számára hogy van remény csak az fontos, hogy legyen elég kitartásunk, akaraterőnk és az esetleges kudarcok ne tántorítsak el célunktól elérésétől!

A lényeg:

Soha ne adjuk fel, bármit mondanak is a körülöttünk élő emberek, mindig bízzunk önmagukban!

 

 

 

 

Csaba küzdelme

 

Csaba egy túlmozgásos fiú, aki ennek következtében az élet alapvető dolgainak elvégzésében mások segítségére szorul!

Ellátását nyugdíjas édesanyja végzi, emberfeletti erővel és soha nem múló szeretettel.

Könyvének olvasásakor úgy éreztem, hogy mindent megtett és még tesz a mai napig is annak érdekében, hogy fiát boldognak és mosolyogni  lássa

Csaba 17 éves koráig élete nagy részét a négy fal között töltötte sokat olvasott és csak szülei kíséretében ment mindenhová, mert féltették!

Egy idő után unatkozni kezdett és szeretett volna kitörni a négy fal közül egyedül jönni menni az emberek között ismeretségeket kötni, felfedezni a világot!

Ennek érdekében minden lehetőséget megragadott, időről időre újabb ötletekkel állt elő, még akkor sem adta fel, mikor mások nem hittek benne, hogy elérheti célját!

Kitartásának és makacsságának köszönhetően midig sikerült elérni a maga elé kitűzött célt, bizonyítva környezetének, hogy számára nincs lehetetlen!

Ez végül is megvalósult ma már autót vezet és betegsége ellenére teljes és boldog életet él!

Véleményem szerint élete mottója ez lehetne:

Elérhetetlen dolog nincsen, csak tehetetlen ember!

Nagyon kivételes, bölcs embernek tartom őt és büszke vagyok rá, hogy egy ilyen embert a barátomnak mondhatok!

Annál is inkább, mert úgy érzem személyében egy igazi lelki társra találtam, ami számomra értékes kincs, melyet életem végéig féltve őrzök!

Minden sorstársamnak kívánom, hogy találjon magának egy ilyen önzetlen jó barátot, aki átsegítheti a nehézségeken!

 

 

 

 

 

 

A művészetek felszabadító ereje

 

 

A legtöbb sérült embernek szüksége van olyasfajta kifejező eszközre, amelyen keresztül kifejezheti azt amit lelke legmélyén érez és nehezen beszél ezekről, ha szemtől szembe kérdezik, mert zavarban van fél attól, hogy  nem értik meg, kinevetik, melynek következtében zárkózottá válnak másokkal szemben!

Ennek feloldására a különböző művészetek tökéletesen alkalmasak.

Van aki:

- Verseket, könyveket ír

- Rajzol 

- Fest 

- Zenét szerez

- Énekel

Ezek közül mindenki azt választja, amelyiket legjobban szereti. Élvezi és tehetséget  érez hozzá magában!

Én ezek közül a versírást választottam, mert az áll hozzám a legközelebb.

Miként kezdtem verseket írni a következőképpen történt:

 

 

 

A gondolat szabadsága

 

 

Kiskorom óta szeretek olvasni és a verseket is!

Az iskolában az irodalom volt a kedvenc tantárgyam szívesen és könnyen tanultam a verseket!

A könyvek által képzeletben átélhetek olyan dolgokat, melyek máskülönben elérhetetlenek számomra!

A mai napig, ha olvasok filmként peregnek előttem az olvasott gondolatok és az általuk közvetített érzéseket sajátomként élem meg!

Ilyenkor megszűnnek a korlátaim, szabadnak érzem magam, mint a madár! Mindezt együtt véve nevezem a gondolat szabadságának.

Már kisiskolás koromban kiderült, hogy írásban jól meg tudom fogalmazni a legbelsőbb gondolataimat érzéseimet, még azokat is melyek fájdalmasak!

Miután mindezeket kiírom magamból nagy megkönnyebbülést és lelki békét érzek!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom