Végvári (Reményik Sándor) - Némely pesti poétának

(Küldi egy lantos a végekről)
Szeretnék most a lelketekbe látni, 
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek, 
S ha fületekbe jut a sikoltásunk, 
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet 
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!

Szeretnék most a lelketekbe látni, 
Hogy vajjon mi patakzik rajta át, 
Még nagy betűvel írjátok az "asszony"-t, 
S kis betűvel az Istent s a Hazát?

Szeretnék most a lelketekbe látni, 
Hogy "Übermenschek" vagytok most is még, 
S túl e széttépett nyomorult hazán, 
Még kell nektek a nagy "testvériség"?

Szeretnék most a lelketekbe látni, 
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e, 
Mikor mi már csak hörögni tudunk, 
Mert fojtogat az ellenség keze?

Szeretnék most a lelketekbe látni: 
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma! 
Sok mindenről kell, mindenről lehet, 
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!

Szeretnék most a lelketekbe látni, 
S szeretném, ha látnátok: hogy' vagyunk, 
Öletekbe tenném holt gyermekünk, 
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!

Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok. 
És látnátok a véres rongyokat, 
Amikbe koldus-testünket takartuk, 
S a gaz kezet, mely fészket bontogat 
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyart 
Hogy' búcsúzik a határszéli fától... 
S a szivetekbe perzselném a képét... 
Aztán - ha tudtok - daloljatok - másról.

1919 szeptember