már nincs korán, csak későn...

Mint ahogy fénygyufákat fúj 

árnyfüstté az este, illan
a most, a nap alatt sincs új,
szinte cicifixként villan
a kor üvegtekintete.

 

 

Mily üres a szivasztal is!
figyelemkezek legyintenek,
két ujjhegy összeérése kincs
ma, hiszen már rég nincs korán,
csak későn...
luciferségünk úgy vág pofán,
gerincbe tépőn...

 

 

Sziporkázik az öldöklés,
vér serken csak a hatalom
lábnyomán, nincs belső gyötrődés.
Függelékek vagyunk, szabadon
itt nem adatik lélegzés,
zsinórjainkon szakadunk

  

szét, szinte várón, hogy véget ér 
az út, melyen kétrét haladunk.
S már nincsen többé korán,
csak későn,
sár lettünk a múlt dicső porán,
eleink sirjára lépőn.