Amikor elment...

Még hópihecsipkék alatt aludtak
a falomb-álmok, és ködök tündérszárnyán
csillant az éjjel, amikor kihunytak
a napkeltefények Apám szembogarán.

Egyszer csak elindult a tejút-tájak felé,
sólyom szárnyára ült a téli szélnek,
- azóta Ő hinti szét csillagok derét,
felhőpásztora lett a tágas égnek.

Ha hóvirágszívvel ébred a tavasz,
Apám földek mag-gyermekét segíti
világra, s belőlük májust sarjaszt,
majd a nyár pipacshaját széjjel teríti.

Ha gyertyafüstpárát lehel szeptember,
Apám csiholja a Nap tűztövis-parazsát,
hogy megláthassa a törődött ember
a remény hajnal-homlokú kis sugarát.

Amikor elment, telet lehelt az Isten,
de fénylő csillagsubát varrtak rá angyalok,
csak én maradtam a halált fázva itt lenn,
míg Apám cinkeszívvel a tájra kacagott.