A hajdan lapjain

Még bennem élnek a régi pirkadat-kékek,
ahogy naptrillák zengtek pattanó rügyeken,
míg kibontották selymük a sziromfehérek,
és szerte a táj virágszületést ünnepelt.

Ma fakóbb a kép, viaszcsipke csak talán,
- mert a kislányt nem találom a szívhangok közt,
elment, mikor jó Anyámért jött a halál,
hazája lett neki is a temetőföld.

De fel-feldereng bennem az egykor szépe,
az őszi felhősejtelem, míg égre úszott,
s a tinta-alkonyok delej hűvössége,
- menekültek tőle aludni mind a tyúkok.

Kis zúzmaracsipkék voltak a csillagok,
- azt hittem hómanók szórták őket kacajukkal,
míg dunnává szövődtek a páraillatok.
Később hópelyhek táncoltak angyalhajukkal,

körös-körül víg gyermek-keringőt jártak,
majd hajnalidőn a tejútszekérre ültek,
és a Hold-madárral hegycsúcsokra szálltak,
aztán a falun fehér gyolccsá terültek.

Látom még a fák homlokán a csönd-koszorút,
mintha maga az Isten fonta volna oda.
Ma valahogy mindez egy kicsit szomorúbb,
mert szülém emlékké írta az élet tolla.