Mézeskalács Mikulás és Társai (5. rész)

A nagy meglepetés

 

 

Megvirradt, és az óvodások serege csacsogva készült a foglalkozásokra, de valahogy senki sem akart figyelni az óvó nénik magyarázatára. Rita néni észrevette, hogy valami nincs rendjén, hát feltette a kérdést:

 

–   Hol jár ma az eszetek? Mért nem figyeltek rám?

–   Az ünnepi kalácssütésen gondolkodunk – felelték csendesen.

 

Nem volt mit tenni, áttértek a nagy ünnepi készülődésre, bevásárlásra, és megbeszélésre. A Coop üzletbe ismét a kis Kópé vezetésével mentek el, most többen, mint a múltkor, így Ani néni, Jutka néni, sőt Erzsike néni (a három dajka) is elkísérte őket, hiszen ma a vásárolt mennyiség is több lesz, elkél a sok felnőtt segítsége. Hogy mennyi időbe telt megjárni a boltot, nem tudom, de megint csak másnapra kellett halasztani magát a sütést. Lassan eljött a késő délután, és mindenki hazatért, hogy otthon elmesélhessék, mi minden történt az oviban, és hogy mit terveznek holnapra.

 

            Miközben az óvodások otthon pihenni készültek, barátaink felébredtek a fán, és kupaktanácsot tartottak. Aztán felderítették, mi mindent készítettek a pedagógusok és a szülők segítségével a kis lurkók, és gyorsan átszánkóztak a játszószobába, hogy megbeszéljék a részleteket. Sokféle ötlet hangzott el, de csak egy volt, ami mindenkinek egyformán tetszett, hát arra szavaztak. Ez a következő volt: mindenki megalkotja a saját képmását a mézeskalács tésztájából. Akinek nem megy, annak segítenek a többiek. Hajaj, micsoda izgalom lett úrrá a nagyra nőtt csapaton! Azon mód neki akartak látni, de a kapitány egy kis türelmet kért. Átlátta ugyanis a helyzetet, hogy a megvásárolt liszt és egyéb hozzávaló nem lesz elég az ő meglepetésükre és a gyerekek terveinek a megvalósítására is. Igen ám, de mit lehet tenni, ha csak ennyi van? Meg kellene duplázni, de hogyan? Ők nem mehetnek a boltba, hiszen megrémülnének az eladók, ráadásul el se bírnák, meg aztán pénzük sincs rá. Pár percig csendben gondolkodtak, és akkor Csillagocska egy érdekes ötlettel állt elő:

 

–    Ahol én voltam a fán, mellettem volt egy varázspálca. Az még a helyén van, hiszen az nem ehető. Nem tudnánk valahogy azt használni?

–    Remek ötlet! – kiáltotta Mikulás. – Egyszer olvastam egy varázsigét egy mesében, megpróbáljuk. Hátha működik itt is…

 

Mivel Mézeskalács Mikulás volt a leghajlékonyabb, magára vállalta a feladatot, hogy visszamegy Rudival és a szánnal, és valahogy levadássza a fáról. Nyomban útnak is indultak. Az út eseménytelen volt, de a fán akadt egy kis gond. Kicsi? Nagy gond volt! Ahová ugyanis a varázspálca fel volt kötözve, alatta hiányzott egy ág, így nem tudták megközelíteni. Akárhogy gebeszkedett a kapitány, nem tudta megfogni, hogy leakassza. Rudi sietett a segítségére, ágról ágra ugrándozott, végül talált egy megfelelő helyet, ahol megvethette a lábát. A kapitány a hátára állt, de így sem érte el. Végül az agancsára mászott, Rudi pedig megemelte a fejét és egy kicsit ágaskodott, így végül legyőzték a szédítő magasságot. Kezében a pálcával aztán már könnyebb dolga volt, hiszen csak meg kellett ráznia, és azt mondani:

 

–   Abrakadabra, legyünk a földön egykettőre, de vigyázz a kézre, lábra, főre! – és már lenn is voltak.

 

Mivel így elég soká elidőztek, a társaság a játszószobában már kezdett aggódni, de mindjárt megnyugodtak, amikor becsusszantak az ajtón, és leszálltak a nagy, puha szőnyegen. A kapitány ekkor átvezette őket az ebédlőbe, de gyalog, hiszen a szánba nem fértek volna be annyian. Így elég soká tartott az út, de végül ott tolongtak az asztalok körül.

 

            Hozzáláttak hát a tésztának való megduplázásához. Mézeskalács Mikulás mormogott valami varázsige félét, de nem működött. – Mi lesz, ha nem sikerül? – kérdezte csak úgy magában, és mást próbált. Az sem volt jó, hát harmadjára már kissé indulatosabban mondta:

 

–    Abrakadabra, nézz a Napra, kétszereződj meg néhanapra! – és nagyot csapott a varázspálcával az asztalra.

 

Nagy csattanás volt a válasz, és hirtelen kétszer akkorára nőttek a csomagok. Hej, nagy volt az öröm! Tüstént neki is láttak, hogy meggyúrják a tésztát, kiszaggassák, és elkezdjék megformázni önmagukat. Nem mindenkinek sikerült, de olyan jól együttműködtek, hogy kisegítve egymást, hamarosan az asztalon sorakoztak a matchbox-ok, versenyautók, kamionok, különböző babák meg katonák, és még ki tudja, mennyiféle egyéb játék másolatai. Persze a nagyméretű játékok, babák csak kicsinyített változatban készültek el, hiszen különben talán a világ összes lisztje sem lett volna elég. Ráadásul ítéletnapig sem készültek volna el, nemhogy reggelig!

 

Amikor végeztek, Mikulás bekapcsolta a sütőt, és egymás után tette be a tepsiket, amelyeken szép glédában sorakoztak az alkotások. Gyönyörű barnára sütötte mindegyiket, majd rendszerezve, hogy tetszetős legyen, az asztalra rakosgatták. Azok meg olyan illatozást csaptak, hogy barátainknak csakúgy csorgott a nyáluk – de nem kóstolták meg, hiszen csak nem eszik meg saját képmásukat?!

 

Elégedetten dörzsölgették a kezüket, büszkék voltak, hogy ilyen jól sikerült minden. Kíváncsian várták a másnapot, vajon a gyerkőcök hogy reagálnak a meglepetésükre? De nem sok idejük maradt ezen morfondírozni, hiszen már derengett, mindjárt megvirrad. Szépen visszameneteltek a játszószobába, és elköszöntek. Búcsúzás közben a mérges baba, aki már nem is mérges, mindenki előtt kijelentette:

 

–  Büszke vagyok, hogy ilyen barátokra tehettem szert, köszönöm szépen a múltkori leckét! Köszönöm a katonáim nevében is!

 

Kis barátaink pedig beugrottak a szánba, és visszautaztak a karácsonyfára, nehogy lebukjanak az óvodások előtt. Nemsokára édesen aludtak, elégedetten a sikeres akció után.

 

            Ez a reggel is ragyogó napsütéssel indult, így a gyerekek vidáman érkeztek az óvodába. Már az előszobában nagy volt a hangzavar, úgy kellett lecsillapítani őket, hogy tegyenek hangfogót a szájukra, mert nem érteni, miről beszélnek, az óvó néni meg a saját hangját sem hallja. Szóval nagy volt az izgalom. Gyorsan átöltözködtek és várták, hogy elkezdhessék megvalósítani tervüket. Már megbeszélték, ki miben a legügyesebb, azt fogja tenni. A türelmük igen-igen elfogyóban volt, mire Angyalka néni – összefogva kicsiket és nagyokat – átvezette őket az ebédlőbe, hogy nekiláthassanak a munkának. Hej, de bizony szemük, szájuk eltátották, amikor az asztalokat meglátták! Egy ideig nagy-nagy csend volt, de aztán olyan hangzavar lett, hogy óvó nénik, dajkák, de talán még a szomszéd házakban lakók is befogták a fülüket.

 

–   Nézzétek, milyen szépek!

–   De rengeteg van!

–   Ki csinálta?

–   Hogy kerültek ide?

–   Nézzétek, ezek a mi játékaink!

–   Olyanok, mit az igaziak!

 

És talán még most is zúgna tőlük az óvoda, ha Angyalka- és Rita néni – akik maguk sem értették a dolgot – le nem csendesítik őket.

 

–   Úgy látszik, az idén korábban érkezett a Jézuska – sietett a segítségükre Erzsike néni, aki a legidősebb dajka. Így a nyugdíj közelében már sok mindent megért, hát valamit sejthetett, mert titokzatos mosoly bujkált az arcán, és időnként eltűnt, hogy a fenyőfa közelében bukkanjon fel újra, és ügyes mozdulatokkal eltüntesse a meggyötört fenyőfán esett sérüléseket, megigazítsa a még használható díszeket, hogy a gyerekeknek könnyebb dolguk legyen. És talán azért is, hogy így még titokzatosabb és emlékezetesebb legyen számukra ez a gyönyörű ünnep.

 

Nos, ez a váratlan fordulat bizony átszerkesztette az előre megírt forgatókönyvet, hiszen így nem kezdhettek hozzá a sütéshez. Először valamit tenni kellett a váratlan ajándékokkal. Elővették hát a szebbnél szebb csomagolópapírokat, és gyönyörű borítást kapott minden játék másolata, rögtön cérnaszálra erősítve, hogy majd a karácsonyfára helyezhetők legyenek. A sütésnek csak azután láthattak neki.

 

            Nagyon szépre sikerültek a Jézuska, karácsonyfa, szív, meg ki tudja, miféle formák. A sütéskor nagyon figyeltek, hogy épp a megfelelő hőfok legyen beállítva, nehogy nyersek maradjanak, vagy éppenséggel kiszáradjanak. Így hetekkel az ünnep után is fogyaszthatók lesznek a gyönyörűen és légmentesen becsomagolt mézeskalácsok. Közben a valódi hősök huncut mosollyal az arcukon úgy tettek, mintha aludnának. Nem mozdultak.

 

A fenyő díszítése már rutinszerűen ment. Mindenki tudta a dolgát, tette, ami a feladata volt. Felkerültek a díszek, az ezüst- és aranyszalagok, az édességek, szaloncukrok, végül pedig a mézeskalácsok, vegyesen a gyerekek és a kis csapat által készítettek, így, együtt. És… és lekerültek az elöregedett, megharapdált, vagy törött mézeskalácsok. És lekerült az egyetlen mikulásforma is, amely valahogy kimaradt a sütőből. Ők egy sarokba kerültek, egy kis gyűjtő dobozba. Innen viszont nagyon jó kilátás nyílt a karácsonyfára. – De gyönyörű! – sóhajtották.

 

            Az ünnepi műsor telt ház előtt zajlott. Angyalka néni bevezetője és köszöntője után a hangszórókból és a gyermekek ajkáról felhangzott az örökzöld dallam:

 

Csendes éj! Szentséges éj!

Mindenek álma mély.

Nincs fent más, csak a szent szüle pár

Drága kisdedük álmainál.

Szent Fiú, aludjál,

Szent Fiú, aludjál!

 

Csendes éj! Szentséges éj!

Angyalok hangja kél;

Halld a mennyei halleluját,

Szerte zengi e drága szavát,

Krisztus megszabadít,

Krisztus megszabadít!

 

Csendes éj! Szentséges éj!

Szív örülj, higgy, remélj!

Isten Szent Fia hinti reád,

Ajka vigaszt adó mosolyát,

Krisztus megszületett,

Krisztus megszületett!

 

Az ének után a meghatottságtól el-elcsukló hangon, de különösebb bakik nélkül adták elő a gyerekek a betanult műsort, melyre óriási tapsvihar volt a válasz.

 

Ahogy beállt a csend, Angyalka néni szólította a kis Kópét, és – miután bemutatta a közönségnek – átadott neki egy borítékot. Megilletődve bontotta fel, az óvó néni pedig felolvasta. Mit gondoltok, mi volt benne? Ne találgassatok, megmondom: Egy értesítés arról, hogy a meséje első díjat nyert a Tisza Coop Zrt. által meghirdetett mesepályázaton, melyhez szeretettel gratuláltak, és közölték, hogy az érte járó jutalmat hamarosan kézbesítik számára. Erre persze megint kitört a tapsorkán, mely szűnni sem akart.

 

Ezek után már csak a megjelent szülők, nagyszülők és testvérek megvendégelése maradt, akik jó étvággyal és nagy-nagy elismeréssel kóstolgatták az éjjel kisült játékmásolatokat. A sarokban nyugvó kis dobozban pedig csendes mosollyal, szeretettel egymásba ölelkezve, mozdulatlanul feküdt a hős csapat.

 

Csabacsűd, 2015. október 28.