Mézeskalács Mikulás és Társai (3. rész)

stapi•  2016. december 27. 17:40

Rudi gyógyulása

 

 

Viktornak hívták a fiút, és nagyon sajnálta a mézeskalács rénszarvast. Azt gondolta, akkor tört el a lába, amikor leejtette az asztal mellé siettében. (Mi persze tudjuk, hogy a mézeskalács csapat éjszakai bolyongása végződött ilyen szerencsétlenül.) Akkor nem gondolt rá, de miután hazatért a Mikulásnapi ünnepségről, eszébe jutott. Alig aludt valamit, mert azon járt az esze, mi lehet szegény rénszarvassal. Most itt az alkalom, hogy segítsen. Ahogy a lába bírta, – és persze ahogy a többi gyerektől tudott – úgy futott az óvó nénihez.

 

–        Rita néni! Rita néni! – kiáltotta már messziről.

–        Tessék, kincsem. Mit szeretnél?

–        Maradt még porcukros tojáshab?

–        Minek az neked, Viktor?

–        A rénszarvasnak eltört a lába, azt szeretném megragasztani. Tetszik tudni tegnap leejtettem…

–        Arany szíved van, angyalom. Sajnos a maradékot már kidobtuk, mert nagyon romlandó, de mivel ilyen nemes célra akarod használni, készítek neked.

 

Néhány perc múlva Viktor és Rita néni a karácsonyfa alatt vizsgálta Rudi fityegő lábát. Egy kis ecset segítségével bekenték a törés helyét, és összeillesztve elhelyezték olyan helyre, ahonnan nem lökheti le senki. Amikor megszáradt, még átkenték a felületét is, hogy tartósabb, erősebb legyen. A teljes száradás után örömmel állapították meg, hogy a ragasztás tartós.

 

–        Jobb, mint új korában! – jegyezte meg vidáman Rita néni, és megsimogatta a fiúcska buksiját. Az pedig örömmel ugrándozott a többiekhez, és megkönnyebbülten mesélte el nekik a történetet.

 

A foglalkozások a szokott módon folytak, azzal a különbséggel, hogy többször felidézték a Mikulás látogatását, és örömmel dicsekedtek, ki mit kapott.

 

Lassan eljött a délután, az óvoda kiürült. A napocska gyorsan csúszott lefelé, és az ablakokon keresztül csodálatos, bíbor fénnyel árasztotta el az óvodát. Szinte egyszerre sóhajtott fel mindenki. A karácsonyfa – mely a karácsonyi díszítést várta – megrezdült. Elsőnek Mézeskalács Mikulás mozdult meg, de nyomban utána a többi megmaradt mézeskalács is hatalmas nyújtózkodásba kezdett. Már alig várták, hogy haza menjenek a gyerekek, hiszen – Viktor kivételével, aki pártfogásba vette Rudit – már senki sem törődött velük. Nem csoda, hogy elunták magukat, és most örültek, hogy megmozgathatják elgémberedett tagjaikat. A gyerekek előtt ezt mégsem tehették, hiszen mit gondoltak volna…

 

Körül néztek, hallgatóztak. Mikor meggyőződtek róla, hogy egyedül vannak, gyorsan lemásztak és elkezdték keresni barátjukat, a rénszarvast. A fa melletti polcon találták meg, ahol védve volt a gyermeki kezektől.

 

–        Szia Rudi! Hogy érzed magad? Láttuk, hogy megint egy óvodás kezében voltál. Nem bántott? – kérdezték aggodalmas hangon.

–        Nem! Sőt, az óvó nénivel együtt meggyógyították a lábam. Már alig fáj. Talán el is mehetnénk egy újabb kirándulásra – mondta, és mindent elmesélt nekik.

–        Újabb kirándulás? Nem lesz az még korai? – kérdezte Mikulás. – Bár… – folytatta némi szünet után – talán megoldható – és gyorsan a szánhoz sietett. Beleült és a számítógépet babrálta. – A súgót böngészem – mondta halkan, szinte csak magának. – Talán van lehetőség rénszarvas nélkül is repülni. De hová ültessük Rudit?

–        A helyemre! – kiáltotta Sarló. – Nekem ki kell pihennem a sok ijedtséget.

 

A kis csapat összenézett, és szeretettel köszönte meg a holdacska önzetlenségét. Rudi is odabicegett hozzá, és egészséges lábával dobbantott hármat, ami nála a köszönet jele volt.

Közben vezetőjük végzett a súgó tanulmányozásával, és sikerült átállítania a szánt „szarvasnélküli-légi” üzemmódra. Besegítették Rudit, majd maguk is elhelyezkedtek, és elindultak. Rudi vonóereje nélkül persze nehezebben indult és lassabban haladt a szán, de „valamit valamiért”, tartja a mondás. Úgy döntöttek, újra körül repülnek mindent, hiszen most, hogy lassabban mennek, jobban meg tudják figyelni a tájat, és könnyebb lesz eldönteni, mit is nézzenek meg. A pince persze mindegyikük fejében ott motoszkált, arra még Mézeskalács Mikulás, a bölcs, megfontolt, de bátor vezető is kíváncsi volt. Vajon sikerül-e?

 

            A sötét ajtó előtt leszálltak. Próbálták kinyitni, de újfent sikertelenül. Már-már tovább indultak, amikor Mikulás a homlokára csapott:

 

–        Próbáljuk húzni! Ne toljuk, hanem húzzuk.

 

Fogást keresett mindenki, aztán vezényszóra: egy, kettő, há-rom! – mindenki húzott rajta egy nagyot. S láss csodát, az ajtó engedett. A lendülettől viszont mindnyájan egy rakásra estek, hogy csak úgy nyekkentek. Nevetésben törtek ki, és egymást porolgatták le. Mikulás megjegyezte: – úgy látszik, éjszakára nem zárják be, hiszen nincsenek gyerekek. Csak ránk nem számítottak.

 

Elindultak lefelé, de a lépcső meredek és sötét volt. Nem volt mit tenni, a szánon kellett leszállniuk, bekapcsolt fényszóróval. Néha-néha megbillentek, mert valahonnan erős légáramlás jött, de végül sikeresen leértek az aljára. Nehéz, dohos levegő fogadta őket, és félelmetes sötétség. A pince nagy volt, a szán reflektora pedig csak egy szűk sávot világított be. Egy kicsit hevesebben vert a szívük, de egyikük sem merte bevallani, hogy fél, mert mit gondolnak róla a többiek?

 

Kiszálltak, de nem mertek szétszóródni. Valahogy úgy érezték, együtt kell maradni, biztos, ami biztos. A fényszóró sugarában elindultak és nézelődtek. A levegőben terjengő szag és por miatt időnként elköhintették magukat.

 

–        Pszt! – suttogta Mikulás. – Nem tudhatjuk, nem hall-e valaki!

 

Amilyen csendben csak tudtak, lopakodtak egyre beljebb. Lassan mentek, hogy Rudi is győzze velük a lépést, hiszen még mindig bicegett, sőt, egyre inkább fájt neki a ragasztott lába. Nem tudta mire vélni a dolgot, egyáltalán nem örült neki. Egy alkalommal, amikor rátört a fájdalom, hátrarúgott, mint egy rakoncátlan kiscsikó, amire éktelen visítás volt a válasz. Megijedtek, hiszen fogalmuk sem volt, mi lehet ez a hang. Végül meglátták: Rudi rúgása egy termetes patkányt talált el, aki meg akarta kóstolni őket. Úgy látszik, a patkányok szeretik a mézeskalácsot, és az illatuk előcsalogatta az odújából, de bizony rajta vesztett! A visításra viszont előugrott rejtekéből még vagy tíz kisebb-nagyobb patkány, vagy pocok, és nekitámadtak a kis csapatnak. De Mézeskalács Mikulás most sem esett pánikba, kiadta a parancsot:

 

–        Mindenki a szánkó mögé! Fogjatok bármit, ami a kezetek ügyében található, és dobáljátok meg őket! – és repkedni kezdett befőttesüveg, konzervdoboz, könyv, sőt még néhány kő is előkerült, meg tégladarab. Úgy kopogott a támadók fején, mint a jégeső. Rudi meg gondolt egyet, a szán elé ment, hátat fordított a patkányseregnek, és úgy rugdalt hátrafelé, mint a géppuska. Akit eltalált a patájával, az nem kért repetát! Egymás után futamodtak meg, és egy idő után cincogva az összes visszavonult a lyukakba, rejtekekbe, púpokkal telt fejjel.

 

Barátaink ettől kezdve sokkal óvatosabbak voltak, és Rudit is mind jobban tisztelték a többiek, amiért megmentette őket, és fájós lába ellenére ilyen hősiesen harcolt. Bizony, ha nincs az a váratlan hátrarúgás, akkor rosszabbul is végződhetett volna a kaland.

 

Körültekintően haladtak egyre tovább. Közben a szánnal már kétszer is arrébb kellett állni, hogy a beljebb lévő szakaszokat is felderíthessék, de elhasznált lomoknál egyebet nem találtak. Már éppen vissza akartak fordulni, amikor megcsillant valami a reflektor fényében. Egy üvegtégely volt az. Rudi volt a legközelebb hozzá, így ő ért oda elsőnek, de valahogy elvétette a lépést és a fájós lábával egyenesen belelépett az üvegbe. Valami ragadós anyag volt benne. (Mint később kiderült, nemrég járt az óvodában egy doktor bácsi, az felejtette ott. Ezzel a kenőccsel kezelte az egyik kisfiú fájós lábát. Az óvó nénik pedig levitték a pincébe, hogy majd egyszer a megsemmisítőbe kerüljön.) Szegény rénszarvas azt se tudta, mit tegyen. Az egész lábszára csupa ragacs lett. Végül valami papírcsomag félét fedeztek fel, abból tépkedtek valamennyit, és úgy-ahogy megtörölgették Rudi lábát.

 

–        Akkor hát igaz, amit olvastam – szólalt meg Névtelen, a kis puttonyocska. – Van itt mindenféle lom, még egy csomó szörnnyel is találkoztunk. De azért én valahogy másként gondoltam ezt a kis pince-kalandot.

–        Talán egy kissé csalódottak vagyunk, de azért a felfedezés élményét nem fogjuk elfelejteni – mondta Mézeskalács Mikulás. – Tanulságos kirándulás lett belőle. Azt is leszűrhetjük tanulságnak, hogy a túlságosan nagy kíváncsiskodás túl veszélyes útra csábíthat. Javaslom is, hogy forduljunk vissza.

–        Kapitány! – szólalt meg Csillagocska, aki elsőnek nevezte Mikulást kapitánynak – Kapitány! Nem folytathatnánk inkább a szánon, hogy lassú tempóban felderítsük a többi részt is? Így legalább Rudi lába is pihen. Majd becsomagoljuk papírokba, hogy ne kenjen össze semmit.

–        Túlságosan elidőztünk, már jócskán elmúlt éjfél is. Reggel lesz, mire végzünk, – válaszolt a kapitány – de ha senki sem fáradt, vagy álmos, én nem bánom, végigjárhatjuk az egészet.

 

Senki nem vállalta sem az álmosság, sem a fáradtság feltételezését, pedig legalább Rudinak jó lett volna a fájós lábát megpihentetni. De valami oknál fogva ő sem panaszkodott. Így hát újra a szánból tekintettek le a pince mélyére. Bár a fényszóró működött, mégsem találtak semmi érdekeset, pedig jó hosszú utat tettek meg így. Azaz… a távolban megláttak valami erősebb fényt, mint az ő reflektoruk. Vöröses-sárgás színben pompázott. Arra vették hát az irányt. Amint közeledtek, egyre erősebben világított a szemükbe. Szinte féltek megközelíteni. – Mi lehet az? – gondolták. Közeledtek. A fényfolt közepét célozták meg. Egyszer csak hopp, eltűnt a pince. Vakító fényesség vette őket körül. Szétnéztek. Egy hatalmas épület előtt haladtak, az ég aljáról pedig egy ragyogó fénykorong ontotta rájuk sugarait.

 

–        Ez az óvoda! Kinn vagyunk az utcán! És már a Nap is felkelt. Jól elidőztünk! – kiáltotta Mikulás, aki már látta az előző kirándulás alkalmával az óvoda épületét a lépcsőházi képeken. – Most aztán hogy jutunk vissza? – kérdezte aggodalmasan, miközben a fejét törte.

–        Én tudom – szólalt meg határozottan Rudi. – Attól a kenőcstől teljesen rendbe jött a lábam, így semmi akadálya, hogy a szán elé fogjatok, és felrepítsem az emelet magasságába. Ott mindig van nyitott ablak, remélem, most is találunk.

 

Épp a tornaterem egyik szellőzőablakán sikerült belibbenniük. Innen már ismerős volt minden. Mielőtt a fához visszatértek volna, még átmentek a nagycsoportosok termébe, hogy nappali fényben is lássák, és egy párszor körbe repülték, aztán óvatosan, nehogy a tegnapi baleset megismétlődjön, lesiklottak a korlát mellett a fához. Útközben újból megnézték az óvodások képeit, most már igazán alaposan. Pontosan az asztalon, a fenyő alatt landoltak. Sarló, a holdacska már aggódva várta őket, így mikor megérkeztek, kitörő örömmel üdvözölte a kis csapatot. Kiszálltak, elhelyezték a szánt, és Rudival együtt felmásztak a helyükre. Sóhajtottak egy nagyot. Egy kérdés járt mindegyikük fejében: vajon lesz-e még folytatás? Hiszen közeledik a karácsony…

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

stapi2020. január 17. 22:10

@AlmodoHold: Köszi szépen, Holdacska! Arany szíved van! :)

AlmodoHold2020. január 17. 20:57

Ez a rész különösen megfogott. Még a mese is szebb lesz, ha az együtt érzés és a bajba jutott megsegítése hangsúlyt kap. Nagyon kedves epizód Rudi meggyógyítása. :)