Mézeskalács Mikulás és Társai (2. rész)

Mézeskalács Mikulásék kalandjai

 

 

Lassan elült a gyerekzsivaj. Egymás után hunytak ki a lámpák, törtek derékba a díszeken csillanó sugarak. Néma csend lett úrrá az óvoda termein. A mézeskalács csillagok vágyakozva tekintettek az ablakon át az égen ragyogó társaik felé; a holdacska csonkán lógott, teljesen olyan volt, mint elfogyó testvére odafenn, de fognyomok éktelenkedtek az oldalán. A szívecskék közül csak egy árválkodott a fán, rajta színes felirat:

 

Piros betűs ünnep lehet,

a Mikulás ha integet.

Szánja siklik, fut a havon,

itt a szívem, neki adom.

 

S mintha egy halk sóhajtás szállt volna a csendben…

 

Mézeskalács Mikulás komoran nézett maga elé. Legszívesebben elkóborolt volna. Könnyeivel küszködve nézett a megtépázott fára, majd a csukott ajtóra.

 

            – Ezt nem lehet kibírni! – törte meg a csendet. – Itt hagytak, el sem búcsúztak!

 

Hangja rekedt volt, keserűség áradt belőle. Tűnődve nézett körül, s egy pillanatra mintha derűsebb képet vágott volna, amint eszébe jutottak születése körülményei, s a közösen átélt pillanatok. Igen, csak néhány pillanatnak tűnt ez a pár napon át tartó boldog időszak, amikor az óvodásokkal közösen készültek a fenyő díszítésére, és együtt várták a nagy napot.

 

Milyen vidámak voltak a gyerekek! Milyen ujjongással fogadták a Mikulást! És… és milyen mohón estek neki a társainak – vele együtt. Vele, az IGAZI Mikulással! – Mintha én nem is léteznék – komorodott el újra. Aztán elhatározta magát. Hintázni kezdett, s ennek eredményeként a cérna, ami a fán tartotta, kioldódott, (bizonyára valamelyik kisebb gyerek csomózta meg) és hősünk lehuppant a fa alá. Szerencsére az asztal tele volt elhasznált papírokkal, amiben előzőleg talán csokoládék, vagy cukorkák – meg persze az eltűnt mézeskalács cimborák – voltak, így nem törte össze magát. Feltápászkodott, és a karácsonyfára nézett. Hirtelen elindult a lehajló ágakon felfelé, és egymás után szabadította ki megmaradt társait. Lassan leeresztették magukat a himbálózó, de már üres cérnákon, és hamarosan együtt indultak útnak. Azaz csak indultak volna, hiszen az asztal számukra borzasztóan magas!

 

Körbe-körbe sétálgattak a szélén, hátha meglátnak valami alkalmatosságot, aminek a segítségével leereszkedhetnek, de nem láttak semmit. Végül Mézeskalács Mikulás lehasalt és merészen az asztal szélére csúszott, úgy, hogy a feje lelógott. (Még szerencse, hogy nem ült a tepsibe a többiek közé sülni, mert akkor a teste rideg lenne, így viszont hajlékony maradt.) Ekkor észrevette, hogy az asztal alatt egy székecske lapul. Egy életem, egy halálom, – gondolta – de valahogy lejutok oda. Megfordult, lassan, óvatosan leeresztette magát úgy, hogy ott lógott az asztal szélén. Megint hintázni kezdett, és sikerült ügyesen a székre pottyannia. Onnan már könnyedén lejutott a földre és kitolta a kis széket az asztal széle alá, hogy abba ugráljanak le a többiek. Persze előbb tele dobálták a fent lévő papírokkal, hogy puhára essenek.

 

–        Ó, de gyönyörű még így is! – sóhajtották, amint kellő távolságból visszanéztek a karácsonyfára.

–        Nem csoda, hogy úgy oda voltak a gyerekek – szólalt meg hangosan valaki az asztal alatt.

Mindnyájan odanéztek, ki lehet a hívatlan vendég. Nos, nem más volt az, mint egy mézeskalács rénszarvas.

–        Leejtett az egyik gyerek – mesélte. – Én meg a szánomba kapaszkodtam és az is leesett velem együtt – mutatott maga mögé.

És valóban, ott lapult az asztal lába mellett. Épek és egészségesek voltak mind a ketten. Vagy legalábbis úgy tűnt. Mikulás a homlokához kapott:

–        Megvan! – mondta majdnem kiabálva – Megvan!

–        Mi van meg? – kérdezték kórusban a többiek.

–        A nagy utazás! Bolyongunk egy kicsit az óvodában! Minden adott hozzá. Itt van Rénszarvas, itt a szánja, és pont annyian vagyunk, hogy beleférünk – közölte kimérten a Mikulás, és úgy látszott, hogy nem tűr ellentmondást.

 

De nem is akart neki ellentmondani senki. Mindenki boldog volt, hogy egy szépnek ígérkező kiránduláson vehet részt. Várakozón néztek Mikulásra, akinek az arcán nyoma sem volt aggodalomnak. A terv pillanatok alatt megszületett a fejében.

 

            ­– Ne vesztegessük a drága időt! Beszállás! – harsogta.

 

Mindenki elfoglalta helyét a szánon, Mikulás befogta elé Rénszarvast, és ő is elhelyezkedett a bakon.

 

–        Gyí! – mondta, és a szán csikorogva elindult. De ez bizony nagy gond…

–        Mi ez a nagy csikorgás? – kérdezte kissé értetlenkedve. Aztán rájött: nincs hó a talpak alatt, és a padló hallatja ezt a hangot. – Ajaj, – gondolta – ez így nem jó. Légi üzemmódra kell váltani – és kereste a fedélzeti számítógépet.

 

De bizony annak baja esett, amikor az óvodások leejtették. Nem működött. Mikulás szétnézett. Meglátott a díszek között egy okos-telefont, ami csak játék volt ugyan, de neki éppen megfelelt. Felhívta a lappföldi központot, és megkérte őket, hogy küldjenek jelt a szánnak a légi üzemmód megkezdéséhez. (Talán attól még a számítógép is megjavul – okoskodott magában.)

 

A jel megjött, és tényleg, ettől még a komputer is helyre állt, és a továbbiakban üzemképes volt. Kezdődhetett hát a “nagy utazás”! Rénszarvas – aki legyen ezentúl Rudi – felfelé vette az irányt, és a szánnal együtt finoman elemelkedett a padlóról. Hej, volt is nagy ámulat, amikor a mennyezet közeléből visszatekintettek a megviselt karácsonyfára és a papírrakásra odalent! Erősen megkapaszkodtak, vissza ne szédüljenek, mert akkor egy csapásra vége a kirándulásnak, és a takarító néni velük együtt töltheti bele a kukába a sok eldobott csomagolóanyagot.

 

            A rénszarvasfogat vidám suhogással szelte a levegőt, alatta elvonult a táj, a karácsonyfa már messze lógatta meggyötört ágait. Új idők új dala köszöntött a vidám társaságra. A távolban feltűntek az öltözőszekrények – némelyik ajtaja sötéten ásított az éjszakába, tanulságos példájául a gyermeki feledékenységnek és kapkodásnak, amit minden bizonnyal hamarosan kinőnek. A fogasokon elszórtan egy-egy ruhácska lógott, himbálózva az elsuhanó szánkó hűvös szelétől. A nyitott ajtón át a folyosóra siklottak, körbe-körbe repültek, és az egymás után feltűnő ajtókon be-belesve keresték a legjobb leszállóhelyet. Végül az egyik teremben megláttak egy nagy szőnyeget, ami hangtalan landolást tett lehetővé. Mézeskalács Mikulás úgy döntött, ennél jobb helyet nem találhat, hát beállította a számítógépen a koordinátákat, és megnyomta az Enter gombot. Rudinak csak ennyit mondott: – Tedd a dolgod, leszállunk. – És csendesen leereszkedtek a szőnyegre.

 

A hosszú út kissé megviselte barátainkat. Fel-felszisszenve nyújtogatták elgémberedett tagjaikat, de a vidámságuk nem hagyott alább. Miután kirázták zsibbadt lábaikból a fáradtság érzését, sietve indultak felfedezőútra. Nem tudták, hol vannak. Persze nem is tudhatták, hiszen még sosem jártak máshol az óvodában, mint az ebédlőben, és az előszobában felállított karácsonyfán. Ja, majd’ elfelejtem, a kettő között még megjárták a hadak útját a sütőben is. Ott volt csak nyári hőség! Nem kívánkoztak vissza soha többé. Itt viszont kellemes a légkör, szinte érezték a gyerekek jelenlétét, pedig azok még csak most fordultak a másik oldalukra otthon, az ágyikójukban.

Mikulás parancsára szétszéledtek, hogy minél hamarább feltárják az ismeretlen tájat. Egyszerre rémült kiabálást hallottak:

 

–        Segítség! Segítség, felfal! Itt van a nyomomban!

 

Mindenki a hang irányába futott, és az utcalámpa lidérces sugarában meglátták, hogy egy macska üldözi Sarlót, azaz Holdacskát, aki a harapás miatt hasonlított egy sarlóra. Kis híján földbe gyökerezett a lábuk az ijedtségtől, de ahogy közelebb értek, harsány kacagásban törtek ki. Felismerték ugyanis, hogy a rémséges macska nem más, mint egy plüsscica, amit a szán okozta légmozgás sodort le a felső polcról, aztán szépen lepattogott a lejjebb  lévő polcokon, és most a földön gurul holdacska után. Szegény Sarló nem tudta mire vélni a dolgot. Miért nevetik ki, amikor életveszélyben van? Futás közben hátra nézett, és hamarosan együtt hahotázott a többiekkel. – Hogy megijedtem! – gondolta, és lassacskán megnyugodott. A nevetés zaja elült, csak egy kis zihálás hallatszott még egy ideig. Kifújták magukat és újra nekiláttak a kutatásnak, de most már kettesével. Így ha az egyik bajba kerül, a másik tud segítséget hozni, vagy akár saját maga is megmentheti a másikat.

 

Nos, ezek után már bizonyára kitaláltátok, hogy hol landoltak a rénszarvasfogattal. Igen, éppen a játszószobában. Sajnos barátaink nem sokat láttak belőle a félhomályban, ezért ki kellett találniuk valamit.

 

–        Hát persze! – mondta Mikulás, és elindult a szánkó felé. Rudival együtt a polcok felé fordították a szánt, aztán szépen kifogta előle, és felkapcsolta a fényszórót. Először halk, csodálkozó moraj hallatszott, aztán kitörő lelkesedéssel kiabált mindenki: – Éljen! Éljen! Éppen jó helyen szálltunk le! – Mikulás dörmögése vetett véget a nagy elragadtatásnak:

–        Kevés időnk van, jól kell kihasználni! Nem akarok vitát, mindenki mindennel játszhat, de felváltva.

 

Azon nyomban hozzáláttak és megosztották egymás között a polcokat, hogy aztán később cseréljenek. Nem tudom, ki mit játszott, mert nem meséltek el nekem mindent, csak néhány dolgot. Azt mondták, ha mindent elmesélnének, életem végéig sem tudnám megírni. Ezért csak egy kis ízelítőt adok, mi játszódott le a játszószobában, ahonnan nemsokára menekülniük kellett…

            Csillagocska például lovagolni akart, de tévedésből a nyuszira mászott fel, arra is fordítva. A farka felé nézett, úgy ült rá. Ezen aztán jót derült mindenki. Sarló a macskával való kalandja után nagyon óvatos volt, mégis újra pórul járt. Most egy pici kutyát szemelt ki magának, annak a fülét rángatta, hogy kiszabadítsa a többi játék közül, amire az lezuhant a polcról barátunkkal együtt, egyenesen a padlóra. Csak úgy nyekkentek mind a ketten. Sarlónak nagy szerencséje volt. Ő esett felülre, így nem ütötte meg magát. Rudi pedig a nagy munka után, hogy ide szállította a kis csapatot, lefeküdt pihenni, és éppen mellette landoltak… Szóval ment itt a móka, a játék, és – bár igyekeztek csendben játszani, mégis – ezzel olyan zaj kerekedett, ami aztán más irányba terelte az eseményeket.

 

A nagy futkározásra, kiabálásra megmoccantak a játékok, és egymás után keltek fel helyükről. Álmosak voltak, hiszen még nem pihenték ki fáradalmaikat a gyerekekkel való játék után. Most meg valami hangoskodó csapat nem hagyja aludni őket…

 

–        Kik vagytok? – kérdezte egyikük. – Ti nem a gyerekek vagytok! Mit kerestek itt? Ki engedett be benneteket?

–        Mi a gyerekek gyerekei vagyunk – mondta csendesen, kaján mosollyal a száján Mikulás. – Most éppen kirándulunk. Meg akarjuk ismerni a birodalmatokat.

–        Na ne nevettess, mert cserepes a szám! – felelte bosszúsan egy morcos babafiú. – Még hogy a gyerekek gyerekei… Ha-ha-ha… Tűnjetek el, mielőtt méregbe gurulok!

 

Mézeskalács Mikulás mindent megpróbált, hogy megbékítse a mérges babát, de az csak egyre dühösebb lett, amiért nem hagyták tovább aludni. Végül elkiáltotta magát:

 

–        Őrség! Riadó! Betolakodók! Kiűzni őket! – és a sok műanyag katona egyszerre, mintegy varázsszóra, felkelt, és nagy tempóban közeledett hőseinkhez, akik szinte megbénultak a félelemtől a hirtelen változás láttán.

 

De Mikulás méltónak találtatott a vezetői státuszra, mert – átlátva a helyzet súlyosságát – azonnal kiadta az utasítást a menekülésre. Pillanatok alatt beugrottak a szánba, Rudit gyorsan befogták és az utolsó pillanatban sikerült kereket… azaz szántalpat oldaniuk. Amikor tisztes távolságban voltak a veszélyzónától, Mikulás csendesen megjegyezte:

 

–        Még csak meg sem várták, hogy elmagyarázzam, hogyan vagyunk a gyerekek gyerekei… Nem tárgyalóképes a vezetőjük. Ez szégyen! Hogy is tudnak játszani velük? – És bánatos képpel nézett Rudi irányába, hogy ellenőrizze, merre tartanak.

 

Épp az ajtón suhantak ki a folyosóra. Még egy pillanatig hallották a zsémbes babát, aztán csak a levegő suhogása vette őket körül. Kérdőn egymásra néztek, majd pedig Mézeskalács Mikulásra, akiről most már teljes biztonsággal tudták, hogy érdemes rá, hogy a vezetőjük legyen, hiszen rögtön tudta, mit kell cselekedni, egy pillanatig sem tétovázott.

A szán meg csak repült, suhant a folyosó mennyezete alatt. Kis időnek el kellett telnie, mire megnyugodtak annyira, hogy újra a tájra összpontosítsanak. Jó néhány kört írtak így le, de végül újra az ajtókon belesve igyekeztek kitalálni, hogy hová érdemes még kitérőt tenni, mielőtt megvirrad. Mert addigra bizony be kell fejezniük a kalandozást, hiszen jönnek a gyerekek, és nem találhatják őket máshol, mint ahol hagyták. Vajon sikerül-e addig megnézni minden érdekeset?

 

A mosdó előtt kettőt is fordultak, de nem találták fontosnak, hogy benézzenek. Valami titokzatosabbra vágytak. A pince ajtaja érdekelte őket. Miért is? Mert nem láttak be. Persze, hiszen csukva volt. Talán azért is piszkálta a fantáziájukat annyira. Mikulás beírogatta a koordinátákat és megnyomta az Entert. A szerkezet lefelé fordult és csikorogva megállt az ajtó előtt. Egykettőre kiugráltak és nekiestek. Nyomták, taszigálták, de meg sem moccant. Mikulás Rudira nézett:

 

–        Te vagy a legnehezebb, ráadásul tudsz repülni. Ugorj rá a kilincsre fentről!

 

Rudi nekilendült, ráesett. Az lenyomódott, de hiába tolták a többiek, bizony nem nyílt ki az ajtó, hiszen zárva volt, épp a hozzájuk hasonlóan kíváncsiskodó gyerekek miatt. Rém csalódottak voltak.

 

            – Pedig biztos nagy titkok rejtőznek odalenn. Olvastam egy mesében, hogy tele vannak az ilyen pincék lomokkal, fél lábú babákkal, elfelejtett könyvekkel, meg miegyébbel. Néha még szörnyek is rejtőznek bennük! – mondta sírós hangon egy kis puttonyocska, aki mindeddig névtelenül és csendben hallgatott. Nevezzük el hát őt Névtelennek! A többiekkel együtt szomorú tehetetlenséggel nézett a keményen ellenálló ajtóra.

 

Mikulás vetett véget a tétlenségnek. Azt javasolta, próbáljanak szerencsét az emeleten, hátha ott több szerencséjük lesz. Újra beszálltak hát a szánba, és nekilendültek. Végig suhantak a folyosón, át az öltözőkön, és hamarosan a lépcsőházi korlát mellett emelkedtek fel, egyre feljebb, annyira, hogy már szédült a fejük.

 

–        Ebben a magasságban nem kellene már oxigén maszkot viselnünk? – kérdezte félősen valaki.

–        Határeset – válaszolta más. – Itt még elviselhető az oxigénellátás, megfelelő a légnyomás.

–        Vajon meddig emelkedünk még, és hová kerülünk? – így aggodalmaskodott a harmadik.

–        Ejnye, fogjátok már be a csőrötöket! – vágott közbe Mikulás. – Elmulasztjátok a legjobb látnivalókat! Észre sem vettétek, mennyi szép kép van felakasztva a falon. Én láttam rajtuk a gyerekeket, az óvó néniket  és a dajkákat. Aggódva néztek vissza ránk. Meg láttam  gyönyörű virágokat a képeken, amit a gyerekek rajzoltak, festettek. Egy ilyen nagyszabású kiránduláson minden részletre oda kell figyelni, hogy később emlékezhessünk rá!

 

Végre felértek az emeletre. Jobbra fordulva a nagycsoportosok termébe jutottak. Körberepülték. Szívesen leszálltak volna, de Mézeskalács Mikulás – jó vezető lévén – azt tanácsolta, hogy a kevés hátralévő idő miatt inkább nézzék meg a másik termet is először, nehogy elkéssenek. Hiszen már nemsokára jönnek a gyerekek és elkezdődnek a foglalkozások. És milyen jól okoskodott! Amint belibbentek a másik terembe, szájtátva bámultak. Hiszen itt kellett volna kezdeni! Itt lenne jó lakni! Mindenféle kütyü lógott a falon és a mennyezeten. Kötelek, gyűrűk, bordásfal, a padlón vastag  szőnyegek… Azonnal kitalálták, hogy ez nem lehet más, csakis egy tornaterem!

 

            A legvastagabb szőnyegen landoltak. Kiugráltak, és vidám kiáltásokkal adtak hangot tetszésüknek. Boldogok voltak. Itt nincs haragos baba és katonaság, aki elűzhetné őket. Azonnal birtokba vették a helyet, és igyekeztek mindent kipróbálni. Egymást túllicitálva mutatták be, ki mit tud. Volt cigánykerekezés, bukfencellés, kötélmászás, gyűrűn-, meg nyújtón lógás, bordásfalon való testgyakorlat, és még ki tudja, mi minden. Egy pillanatnak tűnt csak az egész, pedig már több mint egy óra is eltelt, amikor Mikulás szomorúan, de ellentmondást nem tűrve kiadta az utasítást:

 

–        Sorakozó! Az elmúlt éjszaka tiszteletére: Vigyázz! Tisztelegj! – aztán mosolyogva hozzátette: – Akár katonák is lehetnénk, úgy összeszokott ez a kis csapat. Irány a szán! Visszatérünk a karácsonyfához.

 

Pár pillanat múlva már lefelé ereszkedtek a lépcső fölött, a karfához közel, hogy aki felfelé nem látta, megnézhesse a képeket a falon.

Sajnos a leszállás nem ment zökkenőmentesen. Rudi túl közel ment el egy kiálló ágacskához, a szán megakadt és pörögni kezdett. Végül lezuhant. Nagy szerencséjük, hogy már csak pár centire voltak a földtől, így egyedül Rudi egyik lába tört el. Úgy lógott a teste mellett, mintha csak cérnával lett volna odavarrva. Mindenki sajnálkozva futott oda. Körülállták, de ő így szólt:

 

–        Ne törődjetek velem, majd estére visszajöttök. Addig nem lesz semmi bajom. Igyekezzetek a helyetekre, mert a gyerkőcök mindjárt itt lesznek. – És fülelt, mert már hallotta is messziről a hangjukat. – Jönnek! – kiáltotta. – Menjetek!

 

Nem tehettek mást, gyorsan visszamásztak a helyükre és megpróbáltak minél kényelmesebben elhelyezkedni. Pillanatnyi csend után valaki megjegyezte:

 

–        Ami azt illeti, nem volt a legsikeresebb ez a kirándulás… – és elcsuklott a hangja.

–        Sose arra koncentrálj, hogy sikeres, vagy sikertelen volt, amit csináltál, hanem hogy mit tanultál meg belőle. Mert később ezek a tapasztalatok fogják felépíteni a te sikertörténetedet – válaszolt Mézeskalács Mikulás csendesen, de határozottan. És a következő pillanatban nyílt az ajtó, és vidám csacsogással bevonultak a gyerekek. Az útjuk egyenesen a fához vezetett.

 

Csak egy gyerkőc volt, aki nem a fára, hanem a fa alá bámult szomorúan. Felemelte a rénszarvast a szánnal, és szánakozva, de segítőkészen suttogta:

 

– Ne haragudj a tegnapiért! Ne félj, mindjárt megragasztom a lábacskádat… – és futott az óvó nénihez, hogy porcukros tojáshabot kérjen.