Hosszú mese

stapi•  2016. december 27. 17:43

Mézeskalács Mikulás és Társai (1. rész)

Kis István Mihály:

Hársligeti Kópé

 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, de az Üveg-hegyen innen – valahol a Nagy Magyar Alföldön – volt egy kis falu.

 

Nos, ennek a kis falunak egy kis utcáján, annak is a sarkán, volt egy hársliget, a szomszédságában pedig egy nem túl régen épült óvoda. Ennek apropóján el is nevezték Hársliget Óvodának. Furcsa története van, de az majd egy másik mesében kap helyet, most inkább szólok arról, hogy milyen mesés dolgok történtek itt mostanában.

 

Az egyik fiúcska például annyira szeretett a Coop üzletbe járni, hogy anyukája egyszer azt mondta: „… ez a gyerek már a Coop-é…“. Emiatt elnevezték kis Kópénak. Anyukája (kénytelen-kelletlen) mindig magával cipelte, mert unta a szörnyű zenebonát, amit a torkával művelt, ha otthon akarta hagyni. Bár sok gondot okozott az állandó ide-oda futkosással a boltban, azért egy kis haszna ennek is lett – talán…

Talált ugyanis egy csomó szórólapot, amit – nevükhöz illően – szét is szórt a gondolák között, édesanyja és a boltos nénik legnagyobb „örömére“. Ezen a sok lapon viszont egy pályázati felhívás leledzett, amit az anyuka rögtön megpróbált a javára fordítani: találjon ki a fiacskája egy mesét, és induljanak vele a Coop pályázatán, hátha valamiképpen visszanyernék a kis Kópé által okozott „kár“ összegét.

 

A fiúcska kissé megriadt a feladattól, az óvodában szepegve mesélte a történteket Angyalka néninek – aki viszont már ismerte a Coop pályázatát és biztatni kezdte:

 

              – Fogj neki, majd segítünk! – mondta.

 

Midőn úrrá lett kezdeti riadalmán, hozzálátott:

 

              – Először is ki kell találni, miről szóljon! – harsogta, mire Angyalka néni mosolygott, a csoport pedig harsány nevetésben tört ki. A lassan beálló csendben aztán hirtelen felszínre törtek a gondolatok. Egymás szavába vágva mondta el ki-ki a magáét. Végül megállapodtak, hogy a fenyőfadíszítésről és az ahhoz sütendő mézeskalácsokról írnak, mégpedig közösen. Szerzőként pedig a kis Kópét tüntetik fel, méghozzá a neve kiegészítésével, így:

 

Hársligeti Kópé

 

A mese címe pedig:

 

Mézeskalács Mikulás

 

Hogy a mézeskalácsok előtt mit sütöttek ki, nem tudom, de a mese – a felnőttek primitív nyelvére lefordítva – valahogy így hangzott:

 

***
Hársligeti Kópé:

Mézeskalács Mikulás

 

Hol volt, hol nem volt, a fele, ha igaz volt, volt egy ovi, ahol nagyon várták a Mikulást. A nagyobb ajándék reményében találgatták, mivel kedveskedjenek neki, ha eljön. Gondolták, fenyőt állítanak (legalább előre lesznek, nem kell külön fát állítani karácsonyra...) és feldíszítik, a díszek közé pedig mézeskalácsot sütnek, azt biztosan szereti a Mikulás, hiszen olyan finom, különösen cukros tojáshabbal a tetején!

 

Igen ám, de miből süssék? Mit és hol vásároljanak?... Hogy hol? Naná, hogy a Coop üzletében! (Tudjátok, ahol a szórólapos baki történt…). És mit? Hááát… Talán Kópé anyukája segíthetne…

 

Amiről biztosan tudták, hogy kell hozzá, azt mindjárt le is íratták az óvó nénivel, vagy aki épp arra járt – legyen az dajka, vagy a másik csoport „írástudója“. Amit meg nem tudtak, (mondjuk majdnem mindent), azt másnapra megkérdezték a szülőktől, akik roppant mód örültek, hogy imígyen megnövekszik a csöppet sem kevés munkájuk. (Talán nem is illik megemlíteni, hogy közben mennyi minden szükségtelen szükséges került szóba: pl. homok, padlizsán, kapor, de a liszt mellé némelyek még grízt is szükségesnek tartottak, meg persze tejet. A formázókról nem is beszélve, amit a homokozóból szándékoztak behozni…)

 

Végül Kópé anyukája és a többi szülő segítségével pont került a lista végére, és elmentek bevásárolni. Erre persze külön bizottságot kellett felállítani, mely tagságra mindenki igényt tartott, már-már veszekedve. Angyalka néni döntésére aztán kis Kópé elnökletével egy háromtagú bizottság ment el Szilvi néni kíséretében a Coop „áruházba“, mely a falu legnagyobb áruértékesítő létesítménye.

 

Talán egy külön mesét megérdemelne eme bolt alkalmazottainak élete, de most legyen elég annyi, hogy két-három nevet kiemelünk: Böbe néni; Zsuzsika néni, aki a létesítmény főnökasszonya; valamint Erzsike néni. Mosolygó, gyerekszerető asszonyok, maguk is anyukák. Mikor megtudták, mi járatban van a „küldöttség“, kitörő örömmel mutattak meg mindent, amit csak kértek, sőt! A mesés dolgok csak most kezdődtek!

 

Amint a gyerekek a polcok, gondolák közelébe értek, halk pusmogás kezdődött, mely folyton erősödött, végül pedig már kiáltások is hangzottak:

 

– Engem tegyetek a kosárba! – mondta egy nagy tábla csoki. – Én vagyok a legfinomabb a boltban!

– Én meg a legropogósabb ropi vagyok!

– Én vagyok a csipszek gyöngye, tőlem sosem leszel gyönge! – verselte egy csipszes zacskó.

 

És még ki tudja, hány ajánlat érkezett. A gyerkőcök csak ámultak és bámultak, mert a kosaruk hogy, hogy nem, hamarosan megtelt, pedig a mézeskalács hozzávalóiból még semmi sem volt benne… Böbe néni vetett véget a tolongásnak, és szépen visszatessékelte a „hívatlan“ vendégeket a helyükre. Aztán megtöltötte a kosarat a szükséges dolgokkal és a pénztárhoz kísérte a kínálatnak „hősiesen ellenálló“ lurkókat, ahol Erzsike néni széles mosollyal fogadta őket. Hogy mennyi idő ment el a nagy bevásárlással, nem tudni, de a sütést bizony kénytelenek voltak másnapra halasztani. Ám az oviban már lappangott valami a levegőben, valami különös vibrálás érződött az ebédlőben, ahol a következő napon a mézeskalácsoknak kívántak valami „rendes“ állagot és formát adni…

 

Miután éjszakai álmukban már egyszer megsütötték a Mikulásnak szánt díszeket, a megszokottnál fáradtabban érkeztek az oviba, de ez nem akadályozta a gyereksereget semmiben. Amint a foglalkozásnak vége lett, eljött az ideje, hogy megmutassák, mit tudnak! Rita néni vezetésével és a két Ági néni segédletével nekiláttak a gyúrásnak… ajaj, hogy mi volt ott! Orra, füle, haja tele volt már minden gyerkőcnek liszttel, vajjal, mézzel, meg miegyébbel, kis köténykéjük pedig úgy porzott, hogy a dajka nénik azonnal szaladtak a poroltókat megvizsgálni, nem eresztenek-e.

 

Ekkor különös dolog történt. Egy kis darab levált a tésztáról és kis gombóccá alakult. Erre odaugrott a nyújtófa és vékony, kerek lepénnyé formálta. Majd jött egy szaggató és kivágott belőle egy… Egy mikulásformát! S lássatok csodát, a forma megelevenedett és szépen sorban megfogta a különböző szaggatókat, és egyiket a másik után használva, kiszaggatta a társait. Kit ilyennek, kit olyannak készített. Voltak rénszarvasok, szánok, puttonyok, de akadtak csillagok és holdak is köztük, sőt, kisebb és nagyobb szívecskék is, a mikulásokon kívül! Aztán újabb darabokat vágott ki a tésztacsomagból és folytatta a dolgot. Amikor minden tésztadarab formát kapott, előbb tepsire, aztán a sütőbe tette őket. Épp csak ő maga nem ült közéjük, hiszen akkor ki kapcsolta volna be a sütőt? És sütés után ki mázolta volna be a tetejüket porcukros tojáshabbal? Képzelhetitek, milyen ámulat lett úrrá a gyerekeken! Ilyet még sosem láttak, és talán nem is fognak többé, ha csak maguk vagy leendő társuk nem lesznek Mikulások egyszer!

 

Mikor aztán minden elkészült, elégedetten mosolyogva szépen rendbe raktak mindent. Csakúgy csillogott a sok tisztára mosott edény, katonás rendben sorakoztak a mézeskalácsok, s a tavalyról megmaradt karácsonyfadíszek is előmásztak valahogy a polcokról, fiókokból, na meg az otthoni dobozokból. Fegyelmezetten várták, hogy sor kerüljön rájuk és felmászhassanak a nekik kijelölt helyekre, hogy a fenyő teljes pompájában gyönyörködtesse a csillogó szemeket, és persze a Mikulás bácsit! A gyerekek észre sem vették, hogy időnként összekacsintanak, s titokzatosan mosolyognak egymásra.

 

            Eljött az éjszaka, minden gyerkőc az igazak almát aludta, s minden bizonnyal a mézeskalácsokkal álmodtak. Ám az óvodában egy teljesen új élet kezdődött… Egymás után mozdultak meg a csillagok, holdacskák, mikulásformák, és költögették társaikat. Ébredjetek! Főpróbát kell tartani! És csillogó porcukros-tojáshab ruhácskájukban egymás után előmásztak. Ki más lehetett volna a vezérük, mint az elsőnek elkészült Mikulás, aki az egész sütési folyamatot levezényelte! Most is az élükre állt, és kiadta a parancsot:

 

            – Sorakozó! Mindenki fogjon egy díszt és irány a fenyőfa! Csúcsdísz szállítók előre! Csillagok, holdacskák, kövessétek őket!

 

Mi sem természetesebb, mint hogy éjfélre gyönyörűen fel volt „öltöztetve“, díszítve a fenyőfa, így várták, hogy az óra elüsse a tizenkettőt. Ekkor a Mézeskalács Mikulás felkattintotta a kapcsolót és teljes pompájában ragyogni kezdett a karácsonyfa. A fehérruhás kalácsdíszek pedig büszkén néztek egymásra. De azért egy pici szomorúság is ott csücsült az arcukon: milyen kár, hogy nem látják őket a gyerekek… no, de sebaj, hiszen ez csak a főpróba volt. Most viszont:

 

            – Mindenkinek visszavonuló, irány a helyünk! Rendrakás! – harsogta a fővezér. – És mindenki visszatért a helyére, nehogy a gyerekek megsejtsenek valamit… Hamarosan el is szunnyadtak, csak a Mézeskalács Mikulás nem tudott aludni. Valami turpisságon járt az esze. Vajon mit eszelt ki?

 

 

            Végre megvirradt, eljött a fenyődíszítés ideje, amire azért kellett várni, mert a kisült mézeskalácsoknak ki kellett hűlniük, különben a kezüknek (és talán a nyelvüknek is) meleg fogadtatásban lett volna részük! Az éjszaka történtekről persze sejtelmük sem volt, így aztán nagy meglepetésben volt részük, mert amikor a díszek közé aggatták a kalácskákat, valami érdekeset találtak a szívecskéken. Valami furcsa ákombákom díszítette némelyiket. Mint Edit néni elárulta, írás volt rajtuk, méghozzá versikék! Néhány ezek közül így szólt:

 

 

Itt a szíved, látod, Bazsi?

Ebből lesz a legjobb nasi.

 

Mézeskalács a szívem,

csak úgy dobog, ha viszem!

A tiédre leteszem,

mielőtt még megeszem.

 

Mézeskalács Mikulás!

Csuda vicces, figurás.

 

Tündéri vagy, Emese,

rólad szól ma e mese.

 

Szabinának minden vágya:

mellé üljön a kis Nágya!

 

 

És még sok hasonló „költői“ eszmefuttatást olvasott fel nekik Edit néni, hála a Mézeskalács Mikulásnak, akiről kiderült, hogy időről-időre házi költőként is remekel…

De volt egy kislány, aki eddig nemigen nyitotta szólásra csodás ajkait. Most Rita nénire emelte ártatlan, nyílt tekintetét és megkérdezte:

 

            – Nem énekelhetnénk el a Mikulásnak a Papa dalát? Amelyik a karácsonyról szól…

 

…és néhány másodperc múlva már fel is csendült:

 

Lángja, ha villan, két szeme csillan,

arca a fény fele fordul a mennyér’;

lágy haja libben, buksija billen,

gondtalan arca az ághoz elér.

 

Vad lobogásban, isteni árban

fürdeti ünnepi ágait immár;

gyanta szagában, gyertyavilágban

hála szavát szövi most a gitár.

 

Ünnepi jászol: jöjj be, ha fázol!

Itt van a béke, a mennyei rég-várt!

Csillaga fénylő, lelket igéző,

hirdeti, lobban az ünnepi láng.

 

Még ki se hamvadt, cseppje, az alvadt,

gyöngyteli harmata gördül a gallyon –

Tűlevelek közt ül, s vele szemközt

arctalan arca is ég a falon.

 

Gyermeki rajzon reszket a garzon,

két szeme pilled az esteli hangon;

gyertya, ha koppan, könnye se pottyan,

hisz’ maga nagypapa tartja karon.

 

(Kis István Mihály: Gyertyavilágban)

 

Végre mindennel elkészültek, és csodálattal nézték mesterművüket, a feldíszített fenyőfát. Így már jöhet a valódi Mikulás, aki bizonyára elégedett lesz alkotásukkal, és a szokásosnál nagyobb és finomabb csomagokat oszt szét köztük.

 

Csak már itt lenne!

 

***

 

Nos, hogy a várakozásuk beteljesült-e, nem tudni, mert Mikulás napja még odébb van, a pályázati mesét viszont idejében le kellett adni. Így hát megint összeállítottak egy küldöttséget, amelynek a „feje“ újfent a kis Kópé, akarom mondani: Hársligeti Kópé lett, hiszen ő okozta a galibát és ő is vállalta a nagy feladatot, a mese megírását. Illik tehát személyesen benyújtania az áruház illetékeseinél – akiket fentebb már említettünk. Nagy örömmel fogadták a kis csapatot, és megígérték nekik, hogy néhány nap múlva értesítik őket az eredményről.

 

Elbúcsúztak és egy-egy vágyakozó pillantással a polcok felé – ahonnan megint csábos suttogások hallatszottak – visszatértek az óvodába. Útközben egyre biztatták egymást: biztosan első díjasok leszünk! És büszkén felvetették buksijukat.

stapi•  2016. december 27. 17:42

Mézeskalács Mikulás és Társai (2. rész)

Mézeskalács Mikulásék kalandjai

 

 

Lassan elült a gyerekzsivaj. Egymás után hunytak ki a lámpák, törtek derékba a díszeken csillanó sugarak. Néma csend lett úrrá az óvoda termein. A mézeskalács csillagok vágyakozva tekintettek az ablakon át az égen ragyogó társaik felé; a holdacska csonkán lógott, teljesen olyan volt, mint elfogyó testvére odafenn, de fognyomok éktelenkedtek az oldalán. A szívecskék közül csak egy árválkodott a fán, rajta színes felirat:

 

Piros betűs ünnep lehet,

a Mikulás ha integet.

Szánja siklik, fut a havon,

itt a szívem, neki adom.

 

S mintha egy halk sóhajtás szállt volna a csendben…

 

Mézeskalács Mikulás komoran nézett maga elé. Legszívesebben elkóborolt volna. Könnyeivel küszködve nézett a megtépázott fára, majd a csukott ajtóra.

 

            – Ezt nem lehet kibírni! – törte meg a csendet. – Itt hagytak, el sem búcsúztak!

 

Hangja rekedt volt, keserűség áradt belőle. Tűnődve nézett körül, s egy pillanatra mintha derűsebb képet vágott volna, amint eszébe jutottak születése körülményei, s a közösen átélt pillanatok. Igen, csak néhány pillanatnak tűnt ez a pár napon át tartó boldog időszak, amikor az óvodásokkal közösen készültek a fenyő díszítésére, és együtt várták a nagy napot.

 

Milyen vidámak voltak a gyerekek! Milyen ujjongással fogadták a Mikulást! És… és milyen mohón estek neki a társainak – vele együtt. Vele, az IGAZI Mikulással! – Mintha én nem is léteznék – komorodott el újra. Aztán elhatározta magát. Hintázni kezdett, s ennek eredményeként a cérna, ami a fán tartotta, kioldódott, (bizonyára valamelyik kisebb gyerek csomózta meg) és hősünk lehuppant a fa alá. Szerencsére az asztal tele volt elhasznált papírokkal, amiben előzőleg talán csokoládék, vagy cukorkák – meg persze az eltűnt mézeskalács cimborák – voltak, így nem törte össze magát. Feltápászkodott, és a karácsonyfára nézett. Hirtelen elindult a lehajló ágakon felfelé, és egymás után szabadította ki megmaradt társait. Lassan leeresztették magukat a himbálózó, de már üres cérnákon, és hamarosan együtt indultak útnak. Azaz csak indultak volna, hiszen az asztal számukra borzasztóan magas!

 

Körbe-körbe sétálgattak a szélén, hátha meglátnak valami alkalmatosságot, aminek a segítségével leereszkedhetnek, de nem láttak semmit. Végül Mézeskalács Mikulás lehasalt és merészen az asztal szélére csúszott, úgy, hogy a feje lelógott. (Még szerencse, hogy nem ült a tepsibe a többiek közé sülni, mert akkor a teste rideg lenne, így viszont hajlékony maradt.) Ekkor észrevette, hogy az asztal alatt egy székecske lapul. Egy életem, egy halálom, – gondolta – de valahogy lejutok oda. Megfordult, lassan, óvatosan leeresztette magát úgy, hogy ott lógott az asztal szélén. Megint hintázni kezdett, és sikerült ügyesen a székre pottyannia. Onnan már könnyedén lejutott a földre és kitolta a kis széket az asztal széle alá, hogy abba ugráljanak le a többiek. Persze előbb tele dobálták a fent lévő papírokkal, hogy puhára essenek.

 

–        Ó, de gyönyörű még így is! – sóhajtották, amint kellő távolságból visszanéztek a karácsonyfára.

–        Nem csoda, hogy úgy oda voltak a gyerekek – szólalt meg hangosan valaki az asztal alatt.

Mindnyájan odanéztek, ki lehet a hívatlan vendég. Nos, nem más volt az, mint egy mézeskalács rénszarvas.

–        Leejtett az egyik gyerek – mesélte. – Én meg a szánomba kapaszkodtam és az is leesett velem együtt – mutatott maga mögé.

És valóban, ott lapult az asztal lába mellett. Épek és egészségesek voltak mind a ketten. Vagy legalábbis úgy tűnt. Mikulás a homlokához kapott:

–        Megvan! – mondta majdnem kiabálva – Megvan!

–        Mi van meg? – kérdezték kórusban a többiek.

–        A nagy utazás! Bolyongunk egy kicsit az óvodában! Minden adott hozzá. Itt van Rénszarvas, itt a szánja, és pont annyian vagyunk, hogy beleférünk – közölte kimérten a Mikulás, és úgy látszott, hogy nem tűr ellentmondást.

 

De nem is akart neki ellentmondani senki. Mindenki boldog volt, hogy egy szépnek ígérkező kiránduláson vehet részt. Várakozón néztek Mikulásra, akinek az arcán nyoma sem volt aggodalomnak. A terv pillanatok alatt megszületett a fejében.

 

            ­– Ne vesztegessük a drága időt! Beszállás! – harsogta.

 

Mindenki elfoglalta helyét a szánon, Mikulás befogta elé Rénszarvast, és ő is elhelyezkedett a bakon.

 

–        Gyí! – mondta, és a szán csikorogva elindult. De ez bizony nagy gond…

–        Mi ez a nagy csikorgás? – kérdezte kissé értetlenkedve. Aztán rájött: nincs hó a talpak alatt, és a padló hallatja ezt a hangot. – Ajaj, – gondolta – ez így nem jó. Légi üzemmódra kell váltani – és kereste a fedélzeti számítógépet.

 

De bizony annak baja esett, amikor az óvodások leejtették. Nem működött. Mikulás szétnézett. Meglátott a díszek között egy okos-telefont, ami csak játék volt ugyan, de neki éppen megfelelt. Felhívta a lappföldi központot, és megkérte őket, hogy küldjenek jelt a szánnak a légi üzemmód megkezdéséhez. (Talán attól még a számítógép is megjavul – okoskodott magában.)

 

A jel megjött, és tényleg, ettől még a komputer is helyre állt, és a továbbiakban üzemképes volt. Kezdődhetett hát a “nagy utazás”! Rénszarvas – aki legyen ezentúl Rudi – felfelé vette az irányt, és a szánnal együtt finoman elemelkedett a padlóról. Hej, volt is nagy ámulat, amikor a mennyezet közeléből visszatekintettek a megviselt karácsonyfára és a papírrakásra odalent! Erősen megkapaszkodtak, vissza ne szédüljenek, mert akkor egy csapásra vége a kirándulásnak, és a takarító néni velük együtt töltheti bele a kukába a sok eldobott csomagolóanyagot.

 

            A rénszarvasfogat vidám suhogással szelte a levegőt, alatta elvonult a táj, a karácsonyfa már messze lógatta meggyötört ágait. Új idők új dala köszöntött a vidám társaságra. A távolban feltűntek az öltözőszekrények – némelyik ajtaja sötéten ásított az éjszakába, tanulságos példájául a gyermeki feledékenységnek és kapkodásnak, amit minden bizonnyal hamarosan kinőnek. A fogasokon elszórtan egy-egy ruhácska lógott, himbálózva az elsuhanó szánkó hűvös szelétől. A nyitott ajtón át a folyosóra siklottak, körbe-körbe repültek, és az egymás után feltűnő ajtókon be-belesve keresték a legjobb leszállóhelyet. Végül az egyik teremben megláttak egy nagy szőnyeget, ami hangtalan landolást tett lehetővé. Mézeskalács Mikulás úgy döntött, ennél jobb helyet nem találhat, hát beállította a számítógépen a koordinátákat, és megnyomta az Enter gombot. Rudinak csak ennyit mondott: – Tedd a dolgod, leszállunk. – És csendesen leereszkedtek a szőnyegre.

 

A hosszú út kissé megviselte barátainkat. Fel-felszisszenve nyújtogatták elgémberedett tagjaikat, de a vidámságuk nem hagyott alább. Miután kirázták zsibbadt lábaikból a fáradtság érzését, sietve indultak felfedezőútra. Nem tudták, hol vannak. Persze nem is tudhatták, hiszen még sosem jártak máshol az óvodában, mint az ebédlőben, és az előszobában felállított karácsonyfán. Ja, majd’ elfelejtem, a kettő között még megjárták a hadak útját a sütőben is. Ott volt csak nyári hőség! Nem kívánkoztak vissza soha többé. Itt viszont kellemes a légkör, szinte érezték a gyerekek jelenlétét, pedig azok még csak most fordultak a másik oldalukra otthon, az ágyikójukban.

Mikulás parancsára szétszéledtek, hogy minél hamarább feltárják az ismeretlen tájat. Egyszerre rémült kiabálást hallottak:

 

–        Segítség! Segítség, felfal! Itt van a nyomomban!

 

Mindenki a hang irányába futott, és az utcalámpa lidérces sugarában meglátták, hogy egy macska üldözi Sarlót, azaz Holdacskát, aki a harapás miatt hasonlított egy sarlóra. Kis híján földbe gyökerezett a lábuk az ijedtségtől, de ahogy közelebb értek, harsány kacagásban törtek ki. Felismerték ugyanis, hogy a rémséges macska nem más, mint egy plüsscica, amit a szán okozta légmozgás sodort le a felső polcról, aztán szépen lepattogott a lejjebb  lévő polcokon, és most a földön gurul holdacska után. Szegény Sarló nem tudta mire vélni a dolgot. Miért nevetik ki, amikor életveszélyben van? Futás közben hátra nézett, és hamarosan együtt hahotázott a többiekkel. – Hogy megijedtem! – gondolta, és lassacskán megnyugodott. A nevetés zaja elült, csak egy kis zihálás hallatszott még egy ideig. Kifújták magukat és újra nekiláttak a kutatásnak, de most már kettesével. Így ha az egyik bajba kerül, a másik tud segítséget hozni, vagy akár saját maga is megmentheti a másikat.

 

Nos, ezek után már bizonyára kitaláltátok, hogy hol landoltak a rénszarvasfogattal. Igen, éppen a játszószobában. Sajnos barátaink nem sokat láttak belőle a félhomályban, ezért ki kellett találniuk valamit.

 

–        Hát persze! – mondta Mikulás, és elindult a szánkó felé. Rudival együtt a polcok felé fordították a szánt, aztán szépen kifogta előle, és felkapcsolta a fényszórót. Először halk, csodálkozó moraj hallatszott, aztán kitörő lelkesedéssel kiabált mindenki: – Éljen! Éljen! Éppen jó helyen szálltunk le! – Mikulás dörmögése vetett véget a nagy elragadtatásnak:

–        Kevés időnk van, jól kell kihasználni! Nem akarok vitát, mindenki mindennel játszhat, de felváltva.

 

Azon nyomban hozzáláttak és megosztották egymás között a polcokat, hogy aztán később cseréljenek. Nem tudom, ki mit játszott, mert nem meséltek el nekem mindent, csak néhány dolgot. Azt mondták, ha mindent elmesélnének, életem végéig sem tudnám megírni. Ezért csak egy kis ízelítőt adok, mi játszódott le a játszószobában, ahonnan nemsokára menekülniük kellett…

            Csillagocska például lovagolni akart, de tévedésből a nyuszira mászott fel, arra is fordítva. A farka felé nézett, úgy ült rá. Ezen aztán jót derült mindenki. Sarló a macskával való kalandja után nagyon óvatos volt, mégis újra pórul járt. Most egy pici kutyát szemelt ki magának, annak a fülét rángatta, hogy kiszabadítsa a többi játék közül, amire az lezuhant a polcról barátunkkal együtt, egyenesen a padlóra. Csak úgy nyekkentek mind a ketten. Sarlónak nagy szerencséje volt. Ő esett felülre, így nem ütötte meg magát. Rudi pedig a nagy munka után, hogy ide szállította a kis csapatot, lefeküdt pihenni, és éppen mellette landoltak… Szóval ment itt a móka, a játék, és – bár igyekeztek csendben játszani, mégis – ezzel olyan zaj kerekedett, ami aztán más irányba terelte az eseményeket.

 

A nagy futkározásra, kiabálásra megmoccantak a játékok, és egymás után keltek fel helyükről. Álmosak voltak, hiszen még nem pihenték ki fáradalmaikat a gyerekekkel való játék után. Most meg valami hangoskodó csapat nem hagyja aludni őket…

 

–        Kik vagytok? – kérdezte egyikük. – Ti nem a gyerekek vagytok! Mit kerestek itt? Ki engedett be benneteket?

–        Mi a gyerekek gyerekei vagyunk – mondta csendesen, kaján mosollyal a száján Mikulás. – Most éppen kirándulunk. Meg akarjuk ismerni a birodalmatokat.

–        Na ne nevettess, mert cserepes a szám! – felelte bosszúsan egy morcos babafiú. – Még hogy a gyerekek gyerekei… Ha-ha-ha… Tűnjetek el, mielőtt méregbe gurulok!

 

Mézeskalács Mikulás mindent megpróbált, hogy megbékítse a mérges babát, de az csak egyre dühösebb lett, amiért nem hagyták tovább aludni. Végül elkiáltotta magát:

 

–        Őrség! Riadó! Betolakodók! Kiűzni őket! – és a sok műanyag katona egyszerre, mintegy varázsszóra, felkelt, és nagy tempóban közeledett hőseinkhez, akik szinte megbénultak a félelemtől a hirtelen változás láttán.

 

De Mikulás méltónak találtatott a vezetői státuszra, mert – átlátva a helyzet súlyosságát – azonnal kiadta az utasítást a menekülésre. Pillanatok alatt beugrottak a szánba, Rudit gyorsan befogták és az utolsó pillanatban sikerült kereket… azaz szántalpat oldaniuk. Amikor tisztes távolságban voltak a veszélyzónától, Mikulás csendesen megjegyezte:

 

–        Még csak meg sem várták, hogy elmagyarázzam, hogyan vagyunk a gyerekek gyerekei… Nem tárgyalóképes a vezetőjük. Ez szégyen! Hogy is tudnak játszani velük? – És bánatos képpel nézett Rudi irányába, hogy ellenőrizze, merre tartanak.

 

Épp az ajtón suhantak ki a folyosóra. Még egy pillanatig hallották a zsémbes babát, aztán csak a levegő suhogása vette őket körül. Kérdőn egymásra néztek, majd pedig Mézeskalács Mikulásra, akiről most már teljes biztonsággal tudták, hogy érdemes rá, hogy a vezetőjük legyen, hiszen rögtön tudta, mit kell cselekedni, egy pillanatig sem tétovázott.

A szán meg csak repült, suhant a folyosó mennyezete alatt. Kis időnek el kellett telnie, mire megnyugodtak annyira, hogy újra a tájra összpontosítsanak. Jó néhány kört írtak így le, de végül újra az ajtókon belesve igyekeztek kitalálni, hogy hová érdemes még kitérőt tenni, mielőtt megvirrad. Mert addigra bizony be kell fejezniük a kalandozást, hiszen jönnek a gyerekek, és nem találhatják őket máshol, mint ahol hagyták. Vajon sikerül-e addig megnézni minden érdekeset?

 

A mosdó előtt kettőt is fordultak, de nem találták fontosnak, hogy benézzenek. Valami titokzatosabbra vágytak. A pince ajtaja érdekelte őket. Miért is? Mert nem láttak be. Persze, hiszen csukva volt. Talán azért is piszkálta a fantáziájukat annyira. Mikulás beírogatta a koordinátákat és megnyomta az Entert. A szerkezet lefelé fordult és csikorogva megállt az ajtó előtt. Egykettőre kiugráltak és nekiestek. Nyomták, taszigálták, de meg sem moccant. Mikulás Rudira nézett:

 

–        Te vagy a legnehezebb, ráadásul tudsz repülni. Ugorj rá a kilincsre fentről!

 

Rudi nekilendült, ráesett. Az lenyomódott, de hiába tolták a többiek, bizony nem nyílt ki az ajtó, hiszen zárva volt, épp a hozzájuk hasonlóan kíváncsiskodó gyerekek miatt. Rém csalódottak voltak.

 

            – Pedig biztos nagy titkok rejtőznek odalenn. Olvastam egy mesében, hogy tele vannak az ilyen pincék lomokkal, fél lábú babákkal, elfelejtett könyvekkel, meg miegyébbel. Néha még szörnyek is rejtőznek bennük! – mondta sírós hangon egy kis puttonyocska, aki mindeddig névtelenül és csendben hallgatott. Nevezzük el hát őt Névtelennek! A többiekkel együtt szomorú tehetetlenséggel nézett a keményen ellenálló ajtóra.

 

Mikulás vetett véget a tétlenségnek. Azt javasolta, próbáljanak szerencsét az emeleten, hátha ott több szerencséjük lesz. Újra beszálltak hát a szánba, és nekilendültek. Végig suhantak a folyosón, át az öltözőkön, és hamarosan a lépcsőházi korlát mellett emelkedtek fel, egyre feljebb, annyira, hogy már szédült a fejük.

 

–        Ebben a magasságban nem kellene már oxigén maszkot viselnünk? – kérdezte félősen valaki.

–        Határeset – válaszolta más. – Itt még elviselhető az oxigénellátás, megfelelő a légnyomás.

–        Vajon meddig emelkedünk még, és hová kerülünk? – így aggodalmaskodott a harmadik.

–        Ejnye, fogjátok már be a csőrötöket! – vágott közbe Mikulás. – Elmulasztjátok a legjobb látnivalókat! Észre sem vettétek, mennyi szép kép van felakasztva a falon. Én láttam rajtuk a gyerekeket, az óvó néniket  és a dajkákat. Aggódva néztek vissza ránk. Meg láttam  gyönyörű virágokat a képeken, amit a gyerekek rajzoltak, festettek. Egy ilyen nagyszabású kiránduláson minden részletre oda kell figyelni, hogy később emlékezhessünk rá!

 

Végre felértek az emeletre. Jobbra fordulva a nagycsoportosok termébe jutottak. Körberepülték. Szívesen leszálltak volna, de Mézeskalács Mikulás – jó vezető lévén – azt tanácsolta, hogy a kevés hátralévő idő miatt inkább nézzék meg a másik termet is először, nehogy elkéssenek. Hiszen már nemsokára jönnek a gyerekek és elkezdődnek a foglalkozások. És milyen jól okoskodott! Amint belibbentek a másik terembe, szájtátva bámultak. Hiszen itt kellett volna kezdeni! Itt lenne jó lakni! Mindenféle kütyü lógott a falon és a mennyezeten. Kötelek, gyűrűk, bordásfal, a padlón vastag  szőnyegek… Azonnal kitalálták, hogy ez nem lehet más, csakis egy tornaterem!

 

            A legvastagabb szőnyegen landoltak. Kiugráltak, és vidám kiáltásokkal adtak hangot tetszésüknek. Boldogok voltak. Itt nincs haragos baba és katonaság, aki elűzhetné őket. Azonnal birtokba vették a helyet, és igyekeztek mindent kipróbálni. Egymást túllicitálva mutatták be, ki mit tud. Volt cigánykerekezés, bukfencellés, kötélmászás, gyűrűn-, meg nyújtón lógás, bordásfalon való testgyakorlat, és még ki tudja, mi minden. Egy pillanatnak tűnt csak az egész, pedig már több mint egy óra is eltelt, amikor Mikulás szomorúan, de ellentmondást nem tűrve kiadta az utasítást:

 

–        Sorakozó! Az elmúlt éjszaka tiszteletére: Vigyázz! Tisztelegj! – aztán mosolyogva hozzátette: – Akár katonák is lehetnénk, úgy összeszokott ez a kis csapat. Irány a szán! Visszatérünk a karácsonyfához.

 

Pár pillanat múlva már lefelé ereszkedtek a lépcső fölött, a karfához közel, hogy aki felfelé nem látta, megnézhesse a képeket a falon.

Sajnos a leszállás nem ment zökkenőmentesen. Rudi túl közel ment el egy kiálló ágacskához, a szán megakadt és pörögni kezdett. Végül lezuhant. Nagy szerencséjük, hogy már csak pár centire voltak a földtől, így egyedül Rudi egyik lába tört el. Úgy lógott a teste mellett, mintha csak cérnával lett volna odavarrva. Mindenki sajnálkozva futott oda. Körülállták, de ő így szólt:

 

–        Ne törődjetek velem, majd estére visszajöttök. Addig nem lesz semmi bajom. Igyekezzetek a helyetekre, mert a gyerkőcök mindjárt itt lesznek. – És fülelt, mert már hallotta is messziről a hangjukat. – Jönnek! – kiáltotta. – Menjetek!

 

Nem tehettek mást, gyorsan visszamásztak a helyükre és megpróbáltak minél kényelmesebben elhelyezkedni. Pillanatnyi csend után valaki megjegyezte:

 

–        Ami azt illeti, nem volt a legsikeresebb ez a kirándulás… – és elcsuklott a hangja.

–        Sose arra koncentrálj, hogy sikeres, vagy sikertelen volt, amit csináltál, hanem hogy mit tanultál meg belőle. Mert később ezek a tapasztalatok fogják felépíteni a te sikertörténetedet – válaszolt Mézeskalács Mikulás csendesen, de határozottan. És a következő pillanatban nyílt az ajtó, és vidám csacsogással bevonultak a gyerekek. Az útjuk egyenesen a fához vezetett.

 

Csak egy gyerkőc volt, aki nem a fára, hanem a fa alá bámult szomorúan. Felemelte a rénszarvast a szánnal, és szánakozva, de segítőkészen suttogta:

 

– Ne haragudj a tegnapiért! Ne félj, mindjárt megragasztom a lábacskádat… – és futott az óvó nénihez, hogy porcukros tojáshabot kérjen.

stapi•  2016. december 27. 17:40

Mézeskalács Mikulás és Társai (3. rész)

Rudi gyógyulása

 

 

Viktornak hívták a fiút, és nagyon sajnálta a mézeskalács rénszarvast. Azt gondolta, akkor tört el a lába, amikor leejtette az asztal mellé siettében. (Mi persze tudjuk, hogy a mézeskalács csapat éjszakai bolyongása végződött ilyen szerencsétlenül.) Akkor nem gondolt rá, de miután hazatért a Mikulásnapi ünnepségről, eszébe jutott. Alig aludt valamit, mert azon járt az esze, mi lehet szegény rénszarvassal. Most itt az alkalom, hogy segítsen. Ahogy a lába bírta, – és persze ahogy a többi gyerektől tudott – úgy futott az óvó nénihez.

 

–        Rita néni! Rita néni! – kiáltotta már messziről.

–        Tessék, kincsem. Mit szeretnél?

–        Maradt még porcukros tojáshab?

–        Minek az neked, Viktor?

–        A rénszarvasnak eltört a lába, azt szeretném megragasztani. Tetszik tudni tegnap leejtettem…

–        Arany szíved van, angyalom. Sajnos a maradékot már kidobtuk, mert nagyon romlandó, de mivel ilyen nemes célra akarod használni, készítek neked.

 

Néhány perc múlva Viktor és Rita néni a karácsonyfa alatt vizsgálta Rudi fityegő lábát. Egy kis ecset segítségével bekenték a törés helyét, és összeillesztve elhelyezték olyan helyre, ahonnan nem lökheti le senki. Amikor megszáradt, még átkenték a felületét is, hogy tartósabb, erősebb legyen. A teljes száradás után örömmel állapították meg, hogy a ragasztás tartós.

 

–        Jobb, mint új korában! – jegyezte meg vidáman Rita néni, és megsimogatta a fiúcska buksiját. Az pedig örömmel ugrándozott a többiekhez, és megkönnyebbülten mesélte el nekik a történetet.

 

A foglalkozások a szokott módon folytak, azzal a különbséggel, hogy többször felidézték a Mikulás látogatását, és örömmel dicsekedtek, ki mit kapott.

 

Lassan eljött a délután, az óvoda kiürült. A napocska gyorsan csúszott lefelé, és az ablakokon keresztül csodálatos, bíbor fénnyel árasztotta el az óvodát. Szinte egyszerre sóhajtott fel mindenki. A karácsonyfa – mely a karácsonyi díszítést várta – megrezdült. Elsőnek Mézeskalács Mikulás mozdult meg, de nyomban utána a többi megmaradt mézeskalács is hatalmas nyújtózkodásba kezdett. Már alig várták, hogy haza menjenek a gyerekek, hiszen – Viktor kivételével, aki pártfogásba vette Rudit – már senki sem törődött velük. Nem csoda, hogy elunták magukat, és most örültek, hogy megmozgathatják elgémberedett tagjaikat. A gyerekek előtt ezt mégsem tehették, hiszen mit gondoltak volna…

 

Körül néztek, hallgatóztak. Mikor meggyőződtek róla, hogy egyedül vannak, gyorsan lemásztak és elkezdték keresni barátjukat, a rénszarvast. A fa melletti polcon találták meg, ahol védve volt a gyermeki kezektől.

 

–        Szia Rudi! Hogy érzed magad? Láttuk, hogy megint egy óvodás kezében voltál. Nem bántott? – kérdezték aggodalmas hangon.

–        Nem! Sőt, az óvó nénivel együtt meggyógyították a lábam. Már alig fáj. Talán el is mehetnénk egy újabb kirándulásra – mondta, és mindent elmesélt nekik.

–        Újabb kirándulás? Nem lesz az még korai? – kérdezte Mikulás. – Bár… – folytatta némi szünet után – talán megoldható – és gyorsan a szánhoz sietett. Beleült és a számítógépet babrálta. – A súgót böngészem – mondta halkan, szinte csak magának. – Talán van lehetőség rénszarvas nélkül is repülni. De hová ültessük Rudit?

–        A helyemre! – kiáltotta Sarló. – Nekem ki kell pihennem a sok ijedtséget.

 

A kis csapat összenézett, és szeretettel köszönte meg a holdacska önzetlenségét. Rudi is odabicegett hozzá, és egészséges lábával dobbantott hármat, ami nála a köszönet jele volt.

Közben vezetőjük végzett a súgó tanulmányozásával, és sikerült átállítania a szánt „szarvasnélküli-légi” üzemmódra. Besegítették Rudit, majd maguk is elhelyezkedtek, és elindultak. Rudi vonóereje nélkül persze nehezebben indult és lassabban haladt a szán, de „valamit valamiért”, tartja a mondás. Úgy döntöttek, újra körül repülnek mindent, hiszen most, hogy lassabban mennek, jobban meg tudják figyelni a tájat, és könnyebb lesz eldönteni, mit is nézzenek meg. A pince persze mindegyikük fejében ott motoszkált, arra még Mézeskalács Mikulás, a bölcs, megfontolt, de bátor vezető is kíváncsi volt. Vajon sikerül-e?

 

            A sötét ajtó előtt leszálltak. Próbálták kinyitni, de újfent sikertelenül. Már-már tovább indultak, amikor Mikulás a homlokára csapott:

 

–        Próbáljuk húzni! Ne toljuk, hanem húzzuk.

 

Fogást keresett mindenki, aztán vezényszóra: egy, kettő, há-rom! – mindenki húzott rajta egy nagyot. S láss csodát, az ajtó engedett. A lendülettől viszont mindnyájan egy rakásra estek, hogy csak úgy nyekkentek. Nevetésben törtek ki, és egymást porolgatták le. Mikulás megjegyezte: – úgy látszik, éjszakára nem zárják be, hiszen nincsenek gyerekek. Csak ránk nem számítottak.

 

Elindultak lefelé, de a lépcső meredek és sötét volt. Nem volt mit tenni, a szánon kellett leszállniuk, bekapcsolt fényszóróval. Néha-néha megbillentek, mert valahonnan erős légáramlás jött, de végül sikeresen leértek az aljára. Nehéz, dohos levegő fogadta őket, és félelmetes sötétség. A pince nagy volt, a szán reflektora pedig csak egy szűk sávot világított be. Egy kicsit hevesebben vert a szívük, de egyikük sem merte bevallani, hogy fél, mert mit gondolnak róla a többiek?

 

Kiszálltak, de nem mertek szétszóródni. Valahogy úgy érezték, együtt kell maradni, biztos, ami biztos. A fényszóró sugarában elindultak és nézelődtek. A levegőben terjengő szag és por miatt időnként elköhintették magukat.

 

–        Pszt! – suttogta Mikulás. – Nem tudhatjuk, nem hall-e valaki!

 

Amilyen csendben csak tudtak, lopakodtak egyre beljebb. Lassan mentek, hogy Rudi is győzze velük a lépést, hiszen még mindig bicegett, sőt, egyre inkább fájt neki a ragasztott lába. Nem tudta mire vélni a dolgot, egyáltalán nem örült neki. Egy alkalommal, amikor rátört a fájdalom, hátrarúgott, mint egy rakoncátlan kiscsikó, amire éktelen visítás volt a válasz. Megijedtek, hiszen fogalmuk sem volt, mi lehet ez a hang. Végül meglátták: Rudi rúgása egy termetes patkányt talált el, aki meg akarta kóstolni őket. Úgy látszik, a patkányok szeretik a mézeskalácsot, és az illatuk előcsalogatta az odújából, de bizony rajta vesztett! A visításra viszont előugrott rejtekéből még vagy tíz kisebb-nagyobb patkány, vagy pocok, és nekitámadtak a kis csapatnak. De Mézeskalács Mikulás most sem esett pánikba, kiadta a parancsot:

 

–        Mindenki a szánkó mögé! Fogjatok bármit, ami a kezetek ügyében található, és dobáljátok meg őket! – és repkedni kezdett befőttesüveg, konzervdoboz, könyv, sőt még néhány kő is előkerült, meg tégladarab. Úgy kopogott a támadók fején, mint a jégeső. Rudi meg gondolt egyet, a szán elé ment, hátat fordított a patkányseregnek, és úgy rugdalt hátrafelé, mint a géppuska. Akit eltalált a patájával, az nem kért repetát! Egymás után futamodtak meg, és egy idő után cincogva az összes visszavonult a lyukakba, rejtekekbe, púpokkal telt fejjel.

 

Barátaink ettől kezdve sokkal óvatosabbak voltak, és Rudit is mind jobban tisztelték a többiek, amiért megmentette őket, és fájós lába ellenére ilyen hősiesen harcolt. Bizony, ha nincs az a váratlan hátrarúgás, akkor rosszabbul is végződhetett volna a kaland.

 

Körültekintően haladtak egyre tovább. Közben a szánnal már kétszer is arrébb kellett állni, hogy a beljebb lévő szakaszokat is felderíthessék, de elhasznált lomoknál egyebet nem találtak. Már éppen vissza akartak fordulni, amikor megcsillant valami a reflektor fényében. Egy üvegtégely volt az. Rudi volt a legközelebb hozzá, így ő ért oda elsőnek, de valahogy elvétette a lépést és a fájós lábával egyenesen belelépett az üvegbe. Valami ragadós anyag volt benne. (Mint később kiderült, nemrég járt az óvodában egy doktor bácsi, az felejtette ott. Ezzel a kenőccsel kezelte az egyik kisfiú fájós lábát. Az óvó nénik pedig levitték a pincébe, hogy majd egyszer a megsemmisítőbe kerüljön.) Szegény rénszarvas azt se tudta, mit tegyen. Az egész lábszára csupa ragacs lett. Végül valami papírcsomag félét fedeztek fel, abból tépkedtek valamennyit, és úgy-ahogy megtörölgették Rudi lábát.

 

–        Akkor hát igaz, amit olvastam – szólalt meg Névtelen, a kis puttonyocska. – Van itt mindenféle lom, még egy csomó szörnnyel is találkoztunk. De azért én valahogy másként gondoltam ezt a kis pince-kalandot.

–        Talán egy kissé csalódottak vagyunk, de azért a felfedezés élményét nem fogjuk elfelejteni – mondta Mézeskalács Mikulás. – Tanulságos kirándulás lett belőle. Azt is leszűrhetjük tanulságnak, hogy a túlságosan nagy kíváncsiskodás túl veszélyes útra csábíthat. Javaslom is, hogy forduljunk vissza.

–        Kapitány! – szólalt meg Csillagocska, aki elsőnek nevezte Mikulást kapitánynak – Kapitány! Nem folytathatnánk inkább a szánon, hogy lassú tempóban felderítsük a többi részt is? Így legalább Rudi lába is pihen. Majd becsomagoljuk papírokba, hogy ne kenjen össze semmit.

–        Túlságosan elidőztünk, már jócskán elmúlt éjfél is. Reggel lesz, mire végzünk, – válaszolt a kapitány – de ha senki sem fáradt, vagy álmos, én nem bánom, végigjárhatjuk az egészet.

 

Senki nem vállalta sem az álmosság, sem a fáradtság feltételezését, pedig legalább Rudinak jó lett volna a fájós lábát megpihentetni. De valami oknál fogva ő sem panaszkodott. Így hát újra a szánból tekintettek le a pince mélyére. Bár a fényszóró működött, mégsem találtak semmi érdekeset, pedig jó hosszú utat tettek meg így. Azaz… a távolban megláttak valami erősebb fényt, mint az ő reflektoruk. Vöröses-sárgás színben pompázott. Arra vették hát az irányt. Amint közeledtek, egyre erősebben világított a szemükbe. Szinte féltek megközelíteni. – Mi lehet az? – gondolták. Közeledtek. A fényfolt közepét célozták meg. Egyszer csak hopp, eltűnt a pince. Vakító fényesség vette őket körül. Szétnéztek. Egy hatalmas épület előtt haladtak, az ég aljáról pedig egy ragyogó fénykorong ontotta rájuk sugarait.

 

–        Ez az óvoda! Kinn vagyunk az utcán! És már a Nap is felkelt. Jól elidőztünk! – kiáltotta Mikulás, aki már látta az előző kirándulás alkalmával az óvoda épületét a lépcsőházi képeken. – Most aztán hogy jutunk vissza? – kérdezte aggodalmasan, miközben a fejét törte.

–        Én tudom – szólalt meg határozottan Rudi. – Attól a kenőcstől teljesen rendbe jött a lábam, így semmi akadálya, hogy a szán elé fogjatok, és felrepítsem az emelet magasságába. Ott mindig van nyitott ablak, remélem, most is találunk.

 

Épp a tornaterem egyik szellőzőablakán sikerült belibbenniük. Innen már ismerős volt minden. Mielőtt a fához visszatértek volna, még átmentek a nagycsoportosok termébe, hogy nappali fényben is lássák, és egy párszor körbe repülték, aztán óvatosan, nehogy a tegnapi baleset megismétlődjön, lesiklottak a korlát mellett a fához. Útközben újból megnézték az óvodások képeit, most már igazán alaposan. Pontosan az asztalon, a fenyő alatt landoltak. Sarló, a holdacska már aggódva várta őket, így mikor megérkeztek, kitörő örömmel üdvözölte a kis csapatot. Kiszálltak, elhelyezték a szánt, és Rudival együtt felmásztak a helyükre. Sóhajtottak egy nagyot. Egy kérdés járt mindegyikük fejében: vajon lesz-e még folytatás? Hiszen közeledik a karácsony…

stapi•  2016. december 27. 17:39

Mézeskalács Mikulás És Társai (4. rész)

A nagy lecke

 

A pincekaland után úgy elfáradt a kis csapat, hogy az egész napot átaludták. Azt sem vették észre, hogy az óvodások megjöttek, és újra körül állták a fenyőfát. Nagy terveik voltak a karácsonyi ünnepekre. A csodálatosan jól sikerült mézeskalácssütés után úgy gondolták, hogy a szeretet ünnepét is hasonlóan várják majd. Már tudják, mit kell beszerezni hozzá, és nagy gyakorlatra is szert tettek a sütés terén. Milyen jó lenne a Jézuskát is ilyen finomsággal várni! De most jobban fognak figyelni, és nem hagynak sületlenül egy formát sem, ahogy a múltkor történt szegény mikulásformával…

 

Mézeskalács Mikulás félálomban hallgatta a beszélgetést. Mire felébredt, már újból üres volt az óvoda. – Bizonyára álmodtam – gondolta. De valahogy nem hagyta nyugodni a dolog. Szétnézett a fán. A többiek még aludtak. – Egész jó kis csapattá kovácsolódtunk – folytak tovább gondolatai. – Ütőképes katonaságot alkothatnánk, ha összefognánk. Erre bizonyíték, ami a pincében történt. Meg kellene leckéztetni a mérges babát és a katonáit. Meg egy kis rendet is rakhatnánk a polcokon, a gyerekek bizonyára örülnének neki. Ez lenne a mi ajándékunk az ünnepre. Legalábbis egyelőre… – Kicsit még eltöprengett ezen, aztán lekászálódott a fáról és sétálgatott alatta. Közben a többiek is ébredezni kezdtek.

 

Miután mindenki kidörzsölte az álmot a szeméből, Mézeskalács kapitány előadta a tervét. Meglepődtek, de mindenki egyetértett abbéli szándékával, hogy: a mérges babát meg kell leckéztetni!

 

–        Van még néhány napunk. Mostantól mindennap edzést tartunk a tornateremben. Van ellenvetés? – kérdezte Mikulás. Miután senkinek sem volt, folytatta: – Még ma elkezdjük, nincs vesztegetni való időnk. Sorakozó! Indulás!

 

A csapat vidáman emelkedett, és egykettőre a tornateremben találták magukat. Mindenkinek minden tornaszeren megfelelő ügyességre és erőnlétre kellett szert tenni, azon felül a mozgékonyság növelése is szempont volt. A kapitány edzőként is helytállt, a napi gyakorlatok egyre jobban és fegyelmezettebben folytak, így hamar megerősödtek, és olyan fürgék lettek, hogy nem ismernétek rájuk! Végre eljött az utolsó edzés napja, mely után taktikai megbeszélést tartottak, és eltették magukat holnapra.

 

            A másnap – helyesebben a másik este, hiszen tudjátok, hogy ők nappal alszanak, és éjszakánként kalandoznak – szóval ez a másnapeste hamar eljött. Amint becsukódott a gyerekek után az ajtó, nyomban mozgolódás támadt a fán. Izgatottan másztak le, hogy végrehajtsák eltervezett feladatukat. Gyorsan kimozgatták tagjaikat, hogy mozgékonyak legyenek, ha eljön az ideje, és útra keltek.

 

A szán vidáman szelte a levegőt, Rudi hátravetett fejjel vágtatott, a kis csapat pedig megfogta egymás kezét és elkiáltotta magát: – Leckéztetésre fel!

Épp időben, mert közben elérték a játszószoba ajtaját. Csendben leszálltak a szőnyegre, és mindenki elfoglalta a megbeszélt helyét. Úgy helyezkedtek, hogy a terepet is, de egymást is szemmel tarthassák, nehogy meglepetés érje őket. Ám hiába voltak jól felkészülve, az ajtó mögötti sarokba nem néztek be. Valamelyik gyerek épp ott tette le a mérges babát, és akármilyen csendben szálltak le, felébredt a parányi zajra. Persze, mert most is mérges volt, amiért nem a helyén hagyták. Tüstént vad kiabálásba kezdett, amint felmérte a helyzetet.

 

–        Már megint itt vagytok?! Ki engedett ide benneteket? Takarodjatok kifelé, ez a mi helyünk! Pihenni akarunk!

–        Nem mehetünk ki – válaszolt Mikulás csendesen. – Meg akarjuk lepni a gyerekeket egy kis rendrakással.

–        Majd adok én nektek olyan rendet, – rikoltotta kivörösödve a mérges baba – hogy attól koldultok! Nem emlékszel a múltkorira?

–        Semmi olyasmire nem emlékszem, amit szégyellnünk kellene. Azt tettük, amit kellett az adott körülmények között. De próbálkozz újra, ha úgy tetszik. Meglátjuk, ki húzza a rövidebbet. – És mosolyogva fordult a társaihoz. – Adjunk leckét nekik jó modorból?

–        Naná! – harsogták azok. – Leckéztessük meg!

–        Micsoda???!!! – üvöltötte torkaszakadtából, hogy erre már a nagyon mélyen alvók is felriadtak. – Katonák! Zavarjátok ki ezt a csőcseléket! – És a műanyag katonák rohamot indítottak barátaink ellen.

–        Ahogy megbeszéltük! – kiáltotta a kapitány, és mindenki felkészülten várta az ellenséget.

 

Azok meg jöttek, mint a sáskák, de hiába. A mézeskalácsok olyan ravasz taktikát eszeltek ki, hogy a katonáknak a szájuk is tátva maradt, amikor nem találtak fogást a kis csapaton. Mert amikor feléjük rohantak, hogy üssék, vágják őket, ezek olyan fürgén ugrottak félre, hogy a saját lendületüktől estek, borultak, meg nekirohantak a székek és asztalkák lábainak, hogy csakúgy kopogott a fejük. A mézeskalácsok szinte hozzájuk sem értek. Olyan ügyesen és kitartóan űztek ily módon csúfot a nagyszájú babafiú katonáiból, hogy azok hamarosan kidőltek, és lihegve hevertek a földön. Rudi meg egészen más taktikát alkalmazott. Ha feléje rohant valaki, lehajtotta a fejét, a lapátszerű agancsát a földre tette. Mikor rálépet valaki, hirtelen hátravetette a fejét, és feldobta az illetőt a polcokra. Na, onnan aztán mászhatott le, hogy nemsokára újra felrepüljön.

 

Eközben a kapitány és a mérges baba között is hasonló harc dúlt. A kapitány végül megelégelte a dolgot, és elkapta a babafiú egyik kezét, és körbe-körbe futtatta, egyre gyorsabban a padlón, hogy a végén hirtelen elengedje. Na, erre aztán a lendülettől úgy elvágódott a híres méregzsák, hogy hason csúszva tette meg az utat az ajtó közeléből a terem másik végében lévő ablakig, ott pedig a fejére dőlt a polcok tartalma. Kisebb-nagyobb autók, sőt, még egy nagy kamion is ráesett, csak úgy kopogott a fején. A többi játék és baba, akik nem vettek részt a csetepatéban, mert ők nem tartoztak a mérges baba csapatába, olyan nevetésben tört ki, hogy a katonák és a vezetőjük is nagyon elszégyellték magukat. A nevetésnek végül Mézeskalács kapitány vetett véget, amikor megszólalt:

 

–        Na, ti híresek. Elég volt a lecke, vagy megismételjük?

–        Elég volt… – morogták alig hallhatóan.

–        Nem értem! Hangosabban! – mondta vidám, gunyoros hangon a kapitány.

–        Elég volt! – harsogták most már kórusban.

–        Na, akkor most jön a második felvonás. Ahányan csak itt vagyunk, nekilátunk takarítani és rendet rakni. Nincs kivétel!

 

És a mérges baba a csapatával, a mézeskalácsokkal és a többi babával együtt olyan rendet tett rövid idő alatt, hogy talán az óvoda megnyitásakor sem volt ilyen rend és tisztaság. Úgy dolgoztak együtt, mintha soha másként nem is lett volna a helyzet. Sőt, a végén a babfiú odament a kapitányhoz, és bocsánatot kért addigi viselkedéséért. Ugyanezt tették a katonák is. Az ily módon megnövekedett csapat pedig egyszerre kiáltotta: – Hip-hip hurrááá! És ettől kezdve barátok voltak mindnyájan.

 

            A nagy csatározásban és az azt követő rendrakásban észre sem vették, hogy mennyire elszaladt az idő, így hát megbeszélték, hogy ezután rendszeresen összejárnak játszani, sőt! Együtt tervelnek ki a gyerekek számára egy sokkal nagyobb meglepetést. A játékok ezután nyugovóra tértek, a mézeskalácsok pedig elindultak vissza, a helyükre. Útközben jókedvűen fütyörésztek, – talán még a fán is, álmukban.

stapi•  2016. december 27. 17:37

Mézeskalács Mikulás és Társai (5. rész)

A nagy meglepetés

 

 

Megvirradt, és az óvodások serege csacsogva készült a foglalkozásokra, de valahogy senki sem akart figyelni az óvó nénik magyarázatára. Rita néni észrevette, hogy valami nincs rendjén, hát feltette a kérdést:

 

–   Hol jár ma az eszetek? Mért nem figyeltek rám?

–   Az ünnepi kalácssütésen gondolkodunk – felelték csendesen.

 

Nem volt mit tenni, áttértek a nagy ünnepi készülődésre, bevásárlásra, és megbeszélésre. A Coop üzletbe ismét a kis Kópé vezetésével mentek el, most többen, mint a múltkor, így Ani néni, Jutka néni, sőt Erzsike néni (a három dajka) is elkísérte őket, hiszen ma a vásárolt mennyiség is több lesz, elkél a sok felnőtt segítsége. Hogy mennyi időbe telt megjárni a boltot, nem tudom, de megint csak másnapra kellett halasztani magát a sütést. Lassan eljött a késő délután, és mindenki hazatért, hogy otthon elmesélhessék, mi minden történt az oviban, és hogy mit terveznek holnapra.

 

            Miközben az óvodások otthon pihenni készültek, barátaink felébredtek a fán, és kupaktanácsot tartottak. Aztán felderítették, mi mindent készítettek a pedagógusok és a szülők segítségével a kis lurkók, és gyorsan átszánkóztak a játszószobába, hogy megbeszéljék a részleteket. Sokféle ötlet hangzott el, de csak egy volt, ami mindenkinek egyformán tetszett, hát arra szavaztak. Ez a következő volt: mindenki megalkotja a saját képmását a mézeskalács tésztájából. Akinek nem megy, annak segítenek a többiek. Hajaj, micsoda izgalom lett úrrá a nagyra nőtt csapaton! Azon mód neki akartak látni, de a kapitány egy kis türelmet kért. Átlátta ugyanis a helyzetet, hogy a megvásárolt liszt és egyéb hozzávaló nem lesz elég az ő meglepetésükre és a gyerekek terveinek a megvalósítására is. Igen ám, de mit lehet tenni, ha csak ennyi van? Meg kellene duplázni, de hogyan? Ők nem mehetnek a boltba, hiszen megrémülnének az eladók, ráadásul el se bírnák, meg aztán pénzük sincs rá. Pár percig csendben gondolkodtak, és akkor Csillagocska egy érdekes ötlettel állt elő:

 

–    Ahol én voltam a fán, mellettem volt egy varázspálca. Az még a helyén van, hiszen az nem ehető. Nem tudnánk valahogy azt használni?

–    Remek ötlet! – kiáltotta Mikulás. – Egyszer olvastam egy varázsigét egy mesében, megpróbáljuk. Hátha működik itt is…

 

Mivel Mézeskalács Mikulás volt a leghajlékonyabb, magára vállalta a feladatot, hogy visszamegy Rudival és a szánnal, és valahogy levadássza a fáról. Nyomban útnak is indultak. Az út eseménytelen volt, de a fán akadt egy kis gond. Kicsi? Nagy gond volt! Ahová ugyanis a varázspálca fel volt kötözve, alatta hiányzott egy ág, így nem tudták megközelíteni. Akárhogy gebeszkedett a kapitány, nem tudta megfogni, hogy leakassza. Rudi sietett a segítségére, ágról ágra ugrándozott, végül talált egy megfelelő helyet, ahol megvethette a lábát. A kapitány a hátára állt, de így sem érte el. Végül az agancsára mászott, Rudi pedig megemelte a fejét és egy kicsit ágaskodott, így végül legyőzték a szédítő magasságot. Kezében a pálcával aztán már könnyebb dolga volt, hiszen csak meg kellett ráznia, és azt mondani:

 

–   Abrakadabra, legyünk a földön egykettőre, de vigyázz a kézre, lábra, főre! – és már lenn is voltak.

 

Mivel így elég soká elidőztek, a társaság a játszószobában már kezdett aggódni, de mindjárt megnyugodtak, amikor becsusszantak az ajtón, és leszálltak a nagy, puha szőnyegen. A kapitány ekkor átvezette őket az ebédlőbe, de gyalog, hiszen a szánba nem fértek volna be annyian. Így elég soká tartott az út, de végül ott tolongtak az asztalok körül.

 

            Hozzáláttak hát a tésztának való megduplázásához. Mézeskalács Mikulás mormogott valami varázsige félét, de nem működött. – Mi lesz, ha nem sikerül? – kérdezte csak úgy magában, és mást próbált. Az sem volt jó, hát harmadjára már kissé indulatosabban mondta:

 

–    Abrakadabra, nézz a Napra, kétszereződj meg néhanapra! – és nagyot csapott a varázspálcával az asztalra.

 

Nagy csattanás volt a válasz, és hirtelen kétszer akkorára nőttek a csomagok. Hej, nagy volt az öröm! Tüstént neki is láttak, hogy meggyúrják a tésztát, kiszaggassák, és elkezdjék megformázni önmagukat. Nem mindenkinek sikerült, de olyan jól együttműködtek, hogy kisegítve egymást, hamarosan az asztalon sorakoztak a matchbox-ok, versenyautók, kamionok, különböző babák meg katonák, és még ki tudja, mennyiféle egyéb játék másolatai. Persze a nagyméretű játékok, babák csak kicsinyített változatban készültek el, hiszen különben talán a világ összes lisztje sem lett volna elég. Ráadásul ítéletnapig sem készültek volna el, nemhogy reggelig!

 

Amikor végeztek, Mikulás bekapcsolta a sütőt, és egymás után tette be a tepsiket, amelyeken szép glédában sorakoztak az alkotások. Gyönyörű barnára sütötte mindegyiket, majd rendszerezve, hogy tetszetős legyen, az asztalra rakosgatták. Azok meg olyan illatozást csaptak, hogy barátainknak csakúgy csorgott a nyáluk – de nem kóstolták meg, hiszen csak nem eszik meg saját képmásukat?!

 

Elégedetten dörzsölgették a kezüket, büszkék voltak, hogy ilyen jól sikerült minden. Kíváncsian várták a másnapot, vajon a gyerkőcök hogy reagálnak a meglepetésükre? De nem sok idejük maradt ezen morfondírozni, hiszen már derengett, mindjárt megvirrad. Szépen visszameneteltek a játszószobába, és elköszöntek. Búcsúzás közben a mérges baba, aki már nem is mérges, mindenki előtt kijelentette:

 

–  Büszke vagyok, hogy ilyen barátokra tehettem szert, köszönöm szépen a múltkori leckét! Köszönöm a katonáim nevében is!

 

Kis barátaink pedig beugrottak a szánba, és visszautaztak a karácsonyfára, nehogy lebukjanak az óvodások előtt. Nemsokára édesen aludtak, elégedetten a sikeres akció után.

 

            Ez a reggel is ragyogó napsütéssel indult, így a gyerekek vidáman érkeztek az óvodába. Már az előszobában nagy volt a hangzavar, úgy kellett lecsillapítani őket, hogy tegyenek hangfogót a szájukra, mert nem érteni, miről beszélnek, az óvó néni meg a saját hangját sem hallja. Szóval nagy volt az izgalom. Gyorsan átöltözködtek és várták, hogy elkezdhessék megvalósítani tervüket. Már megbeszélték, ki miben a legügyesebb, azt fogja tenni. A türelmük igen-igen elfogyóban volt, mire Angyalka néni – összefogva kicsiket és nagyokat – átvezette őket az ebédlőbe, hogy nekiláthassanak a munkának. Hej, de bizony szemük, szájuk eltátották, amikor az asztalokat meglátták! Egy ideig nagy-nagy csend volt, de aztán olyan hangzavar lett, hogy óvó nénik, dajkák, de talán még a szomszéd házakban lakók is befogták a fülüket.

 

–   Nézzétek, milyen szépek!

–   De rengeteg van!

–   Ki csinálta?

–   Hogy kerültek ide?

–   Nézzétek, ezek a mi játékaink!

–   Olyanok, mit az igaziak!

 

És talán még most is zúgna tőlük az óvoda, ha Angyalka- és Rita néni – akik maguk sem értették a dolgot – le nem csendesítik őket.

 

–   Úgy látszik, az idén korábban érkezett a Jézuska – sietett a segítségükre Erzsike néni, aki a legidősebb dajka. Így a nyugdíj közelében már sok mindent megért, hát valamit sejthetett, mert titokzatos mosoly bujkált az arcán, és időnként eltűnt, hogy a fenyőfa közelében bukkanjon fel újra, és ügyes mozdulatokkal eltüntesse a meggyötört fenyőfán esett sérüléseket, megigazítsa a még használható díszeket, hogy a gyerekeknek könnyebb dolguk legyen. És talán azért is, hogy így még titokzatosabb és emlékezetesebb legyen számukra ez a gyönyörű ünnep.

 

Nos, ez a váratlan fordulat bizony átszerkesztette az előre megírt forgatókönyvet, hiszen így nem kezdhettek hozzá a sütéshez. Először valamit tenni kellett a váratlan ajándékokkal. Elővették hát a szebbnél szebb csomagolópapírokat, és gyönyörű borítást kapott minden játék másolata, rögtön cérnaszálra erősítve, hogy majd a karácsonyfára helyezhetők legyenek. A sütésnek csak azután láthattak neki.

 

            Nagyon szépre sikerültek a Jézuska, karácsonyfa, szív, meg ki tudja, miféle formák. A sütéskor nagyon figyeltek, hogy épp a megfelelő hőfok legyen beállítva, nehogy nyersek maradjanak, vagy éppenséggel kiszáradjanak. Így hetekkel az ünnep után is fogyaszthatók lesznek a gyönyörűen és légmentesen becsomagolt mézeskalácsok. Közben a valódi hősök huncut mosollyal az arcukon úgy tettek, mintha aludnának. Nem mozdultak.

 

A fenyő díszítése már rutinszerűen ment. Mindenki tudta a dolgát, tette, ami a feladata volt. Felkerültek a díszek, az ezüst- és aranyszalagok, az édességek, szaloncukrok, végül pedig a mézeskalácsok, vegyesen a gyerekek és a kis csapat által készítettek, így, együtt. És… és lekerültek az elöregedett, megharapdált, vagy törött mézeskalácsok. És lekerült az egyetlen mikulásforma is, amely valahogy kimaradt a sütőből. Ők egy sarokba kerültek, egy kis gyűjtő dobozba. Innen viszont nagyon jó kilátás nyílt a karácsonyfára. – De gyönyörű! – sóhajtották.

 

            Az ünnepi műsor telt ház előtt zajlott. Angyalka néni bevezetője és köszöntője után a hangszórókból és a gyermekek ajkáról felhangzott az örökzöld dallam:

 

Csendes éj! Szentséges éj!

Mindenek álma mély.

Nincs fent más, csak a szent szüle pár

Drága kisdedük álmainál.

Szent Fiú, aludjál,

Szent Fiú, aludjál!

 

Csendes éj! Szentséges éj!

Angyalok hangja kél;

Halld a mennyei halleluját,

Szerte zengi e drága szavát,

Krisztus megszabadít,

Krisztus megszabadít!

 

Csendes éj! Szentséges éj!

Szív örülj, higgy, remélj!

Isten Szent Fia hinti reád,

Ajka vigaszt adó mosolyát,

Krisztus megszületett,

Krisztus megszületett!

 

Az ének után a meghatottságtól el-elcsukló hangon, de különösebb bakik nélkül adták elő a gyerekek a betanult műsort, melyre óriási tapsvihar volt a válasz.

 

Ahogy beállt a csend, Angyalka néni szólította a kis Kópét, és – miután bemutatta a közönségnek – átadott neki egy borítékot. Megilletődve bontotta fel, az óvó néni pedig felolvasta. Mit gondoltok, mi volt benne? Ne találgassatok, megmondom: Egy értesítés arról, hogy a meséje első díjat nyert a Tisza Coop Zrt. által meghirdetett mesepályázaton, melyhez szeretettel gratuláltak, és közölték, hogy az érte járó jutalmat hamarosan kézbesítik számára. Erre persze megint kitört a tapsorkán, mely szűnni sem akart.

 

Ezek után már csak a megjelent szülők, nagyszülők és testvérek megvendégelése maradt, akik jó étvággyal és nagy-nagy elismeréssel kóstolgatták az éjjel kisült játékmásolatokat. A sarokban nyugvó kis dobozban pedig csendes mosollyal, szeretettel egymásba ölelkezve, mozdulatlanul feküdt a hős csapat.

 

Csabacsűd, 2015. október 28.