Bolhamagasugrás

Bolhamagasugrás

              Volt egyszer valahol a világon egy üveghegy. Hogy hol, azt nem tudom, meg azt sem, hogy azon túl, vagy innen, de élt egy kutya, ami tele volt bolhával.

És azt hiszitek, hogy az a rengeteg ugráló, marásra kész lény békében élt egymás mellett? Ugyan már, azt sem tudták, mi az a béke. Bár hallották már valaha ezt a szót, de mind esküdött rá, hogy nem e, hanem a hangra végződött, valahogy így: béka. Ha valamiben, hát ebben egyetértettek, de semmi másban nem.

Most éppen azon vitatkoztak, hogy mire is való ez a béka. A vita épp kapóra jött, hogy egy másik dologban egyetértésre jussanak: Az magyarázhatja el a többieknek, mi is az a béka, aki magasabbra tud ugrani. Szegény kutya háta csakúgy döngött, amint megindult a hatalmas verseny, amiben mindegyik győzni akart, hiszen ki tudná jobban, igazabban elmagyarázni, mint én, én, én... Hoppá, hát nem már megint egyetértenek? Hiszen mind azt mondja: én tudom legjobban!... Ajaj, mi lesz még itt?!

Ahogy a nagy ugrándozás egyre hevesebb lett, a kutya keserves nyüszítésbe kezdett és vad vágtában egyenesen az üveghegy csúcsa felé iramodott, hátha valahogy eliszkolhatna eme dübörgő, viszketésgeneráló társaság elől. De bizony, azok a nagy loholás közben is folytatták őrületes versengésüket. A hegy csúcsa tűhegyes volt, így a bolhagazda megtorpant és épp előtte állt meg. A hirtelen fékezés hatására az egyik - épp a levegőben tartózkodó - ugrándozó átesett a hegy másik oldalára, és csúszott, csúszott lefelé...

A többiek pedig tovább ropták táncukat, míg a kutya meg nem elégelte eme tolakodó, önkényes lakásfoglaló csürhe garázdálkodását, és meg nem rázta magát annyira, hogy egytől egyig átrepültek ők is a másik oldalra, és máris szánkáztak lefelé a szédítő magasságból az előző társuk után. Azok meg még a hegyoldalon is folytatták ugrándozásukat, de minek?...

Mert eközben az elsőnek lecsúszott bolha elérte a hegy alját, ahol egy büdös, hideg, nyálkás, vartyogó valamire pottyant és - alaposan bele is ragadt a nyálkába. Közben a többiek is elérték a legalsó szintet, ami bizony jóval a béka feneke alatt volt, így kikiáltották őt győztesnek.

              – Éljen! Éljen! Halljuk! Halljuk! – kiáltozták, így hát bolhánk egy hosszú-hosszú szónoklatot mondott el, ami így hangzott:

              – Íme, ez a béka!

              Erre aztán a többi kikiáltotta Bolhakirálynak! De bizony ez pünkösdi királyság lett, mert a hüllő, aminek a hátán lapult, – hopp! – beleugrott az üveghegy lábánál hullámzó tóba, ahonnan aztán jó sokáig ki se dugta az orrát. A többiek először sajnálták a történteket, aztán unalmukban újra nekiláttak az ugrándozásnak, mert hiszen sokat kell ugrálniuk, mire másik kutyát találnak itt, ahol még madár se jár...