stapi blogja

Futógála

 

 

              Rég nem értesültünk már, mi lett az öreggel a sufniban. Az a helyzet, hogy minden csoda három napig tart, aztán elfelejtik az emberek. Pláne, ha nem is tudtak ez egészről semmit.

 

Nos, hát őróla sem igen tud senki semmit, hiszen úgy „él, mint Marci Hevesen...“ Persze nem olyan nagylábon, inkább szegényesen, de boldogan, mert az Úr mindez ideig kirendelte neki a mindennapi eledelt, ruhát, és a rezsire való anyagiakat. Azzal nem dicsekedhetett ugyan soha, hogy jól megy a sora, de ha nagyon jól odafigyelt, akkor be tudta osztani magának a gyenge, de némelyeknél még mindig „csodásabb“ nyugdíját.

 

              Egy hétköznap délután közölte vele az unokája, hogy az iskolában futógála lesz a hét végén, hát izgalomban volt. Ő már „kinőtt“ a valamirevaló nagypapák sorából, pedig némelyiknél 5-10 évvel is fiatalabb volt. Így aztán neki nem jutott feladat... Vagy mégis?

 

Mint mindig, most is elértette a dolgokat. Szerette volna az unokáját megnézni futás közben, hát kiment a közeli ellenőrzőponthoz. Na, ott aztán a szomszédasszony, meg más fehérnép, azonnal „szemetvetettek“ rá, és felelősségre vonták, hogy nem hozott teát... A kísérő férfinép – mint például az "önként" kirendelt polgárőr – pedig csak bazsalygott, ahelyett, hogy felmentést kért volna neki... :)

 

Fülét-farkát behúzva hazaballagott, és olyan mézédes teát kotyvasztott boszorkánykonyhájában, hogy akik megkóstolták, egész életükre megutálták az efféle italt.

 

Aztán csak várt, várt, de az unokájának se híre, se hamva... Némelyek már harmadszorra futottak el a sarkon, de az unokája nem jelent meg. Feladta? Nem is indult a versenyen?... Nem tudta mire vélni, hát megkérdezte. A válasz nem csak lesújtó, de szégyenletes is volt számára:

 

              – Papa!!! Hát ők nem erre jönnek, ez nekik túl hosszú volna! Ez itt a félmaraton!

 

Így veszett oda szegény öreg önbecsülése, a teára fordított ideje, és persze az íly módon eltékozolt napja. Még szerencse, hogy az amúgy kidobásra ítélt gyümölcsmaradványokat megkapta...

 

És hogy még nagyobb legyen a káosz, és annak a bizonyos önbecsülésnek a sérülése, a vidéken élő, fiatalabbik lánya közben felhívta, hogy tudja-e, milyen nap van ma?... Bizony, a kedves lánya születésnapja volt.

 

              Megsemmisülten vitte haza, és tárolta el egy-két napra a gyümölcsmaradványokat. Jóideig ki sem dugta az orrát az otthonából.

 

 

2019. április 6.

Lopásmentes politika

Lopásmentes politika úgy lehet
a két szemed becsukod és úgy teszed
napi dolgod a nyakadba felveszed
a szemedre szemellenző kell neked!

2019. április 7.

Sebek

 

 

              A hegedűiskola első évét járta, gyakorolta a 7. osztályos leány. Igen jó érzékkel rendelkezett. Mondták a zenepedagógusok, hogy jó lett volna előbb beíratni, mert tehetséges.

 

Mozart: Tavaszi dal c. művét gyakorolta éppen, ami nem elsős anyag, de szépen ment neki. Gyönyörűség volt hallani. Nem zavarta meg, hogy a kottalapon megjelent egy árnyék. Rögtön tudta, hogy a bátyja ment egy kicsit hallgatózni, leskelődni. Szépen végigjátszotta, majd megfordult, s kissé szégyenlősen kérdezte:

 

              – Jó volt, bátyus? Szépen adtam elő? A tanár bácsi a múlt órán azt mondta, lassan jön a koncert, szeretné, ha előadnám. Szerinted vállaljam?

 

              – Nagyon szépen játszod. Biztos, hogy sikered lesz. Ráadásul a növendékhangverseny éppen azért van, hogy szokjanak a tanulók a közönség előtti szerepléshez. Hidd el, jót tenne neked.

 

A kislány újra nekikezdett, és a dicséret még inkább növelte a figyelmét és az érzékenységét a művészetre. Látszott, ahogy beleéli magát, benne van a darabban, együtt lélegzik vele, együtt dobban a szíve a ritmussal, lelke szárnyal a dal hangjain.

 

Volt egy nővére is. Mindkét testvére nagyjából 10 évvel volt idősebb nála. Andreast szerette nagyon, gyakran játszott vele, felnézett rá. Ha néhanapján kissé goromba is volt vele, hamar elfelejtette. Nem úgy a másik tesó... Félt tőle. Az folyton kigúnyolta, veszekedett vele, mert – valljuk meg – nem volt valami jó tanuló. Így aztán örült, ha nem volt otthon.

 

Most azonban éppen megérkezett. Megkérdezte, mi újság itthon, és már ment is volna a dolgára, de Andreas odaszólt neki:

 

              – Meghallgatod a húgunkat? Gyönyörűen játssza a hangversenyre kiírt darabot.

 

A kislány kezdte elfelejteni félelmét, bánatát, csillogó szemmel, várakozóan nézett Editre. A másik pedig folytatta:

 

              – Kár, hogy nem írattuk be évekkel hamarább a zeneiskolába. Talán még zeneszerző is lehetett volna belőle...

 

És még folytatta volna, de a nővére szinte vérben forgó szemekkel, dühödten sziszegte:

 

              – Ebből? Tudod milyen buta? – és a buta szót alaposan kihangsúlyozta, úgy folytatta:  – Egész nap csak a csavargáson jár az esze, nem csinál semmit. Hiába mondom anyuéknak, hogy neveljék rendesen...

 

A kislány falfehér arccal, megszégyenülten nézett hol egyikre, hol másikra, szeretett volna elsüllyedni, vagy legalább elbújni valami sötét sarokba, és napokig elő sem jönni... Leginkább a szeretett bátyus tekintetét kereste, hogy ha talán ő kimentené, – de az csak annyit tudott mondani zavartan, dadogva:

 

              – I-i-igen?... – aztán elment, de mintha kissé párás lett volna a szeme...

 

A Kislány, Elizabet, nagy sikerrel játszotta le a darabot, hosszú tapsot kapott. Ez után az év után még egy évig tanult hegedülni, de ahogy középiskolás lett, többé nem vette kezébe a hangszert.

 

2019. március 26.

A kereszt

 

Egy régi kereszt áll múlhatatlan

az elmúlás felett.

Szilárd az, és győztesen visszaver

minden korszellemet.

 

2013. október 20.

Menny és pokol között

 

 

              A templomi* testület tagjai tehetetlenül néztek egymásra. Nem akadt az országban, de a környező országokban sem olyan mester, aki megoldotta volna a problémájukat. Vagy legalábbis ők sokáig nem találtak, de később mégiscsak lett rá jelentkező, aki egy kisebb vagyonért elvállalta a munkát.

 

A dolog úgy állt, hogy már sok éve eltört a karcsú, iszonyú magas tornyot díszítő gömbnek a vasrúdja, és félelmetesen csüngött lefelé. Időnként a szél meg-meglódította, így a maradék anyag egyre vékonyabbá vált, életveszélyes volt arra közlekedni. De maga a torony teteje is veszélyben volt, hiszen ha ráesik – és mért ne esett volna rá, ha egyszer alatta volt –, akkor hatalmas kár keletkezik benne.

 

Kapva kaptak hát az alkalmon, amikor jelentkezett egy messzi vidékről arra járó iparos, és elmondta, hogy hallott a bajukról, és ő elvállalná, ha meg tudnák fizetni...

 

           Ez az utolsó mondat elég nagy gondot jelentett a testületnek, hiszen az egereik is talán épp azért költöztek már el a templomból, mert kongott az ürességtől, hasonlóan a perselyükhöz. Összedugták hát a fejüket, és addig disputáztak, diskuráltak, hogy határozat született: gyűjtést hirdettek a városban – meg talán a környező településeken is. Volt rá idejük, mert a vállalkozó egy másik munkán dolgozott jó pár várossal arrébb, így mire visszafelé jövet felkereste őket, már megvoltak az ígéretek, hogy ki mennyivel, mivel tud hozzájárulni Isten házának a felújításához, és ilyen módon a veszély megszüntetéséhez.

 

Hogy milyen összegről volt szó, az is megér egy misét... Búza ugyanis abban az időben nem termett annyi, mint napjainkban, csupán a töredéke. Igaz, sokkal jobb beltartalmi értéke volt, de ennek a történet szempontjából csak annyiban van jelentősége, hogy a viszonylagos ára jóval magasabb lehetett a mostaninak. Nos, ez a jótét lélek 2 vagon, (azaz kettő vagon!) búzát** kért a javításért cserébe. Ez testvérek között is 200 mázsa.

 

           – Jól keresnek az iparosok, na de ennyire? – kérdezhetné a jámbor, de tájékozatlan olvasó. Csakhogy majd kiderül, hogy milyen és mennyi munka volt a toronygömb cseréjével.

 

Végül megállapodtak ennyiben, mert a presztízs elvesztése maradandó károsodást okozott volna a hitközségben, hiszen ha leszakad és agyonüt valakit, azt sosem felejtenék el az emberek. És meg sem bocsátanák... Megbeszélték hát az időpontot, amikor elkezdi a munkát, és az iparos hazautazott, hogy felkészüljön rá. A presbitérium pedig a köztes időben elkeríttette a veszélyes szakaszt, nehogy esetleg a gömb megelőzze a mestert, és magától alászálljon, megszakítva ezzel valakinek a további földi szolgálatát...

 

           A megbeszélt időben aztán megállt három társzekér ilyen-olyan dolgokkal megrakva. Hogy mik voltak rajta, nem tudom, nem ismerem az iparosok szerszámait, eszközeit, de azokból állt a rakomány. Kirakták a mester által megjelölt területre, az időjárásra érzékenyeket pedig valami pajtában helyezték el. Elszállásolták a lovakat, elhelyezték a szekereket, és megkezdődött a felkészülés.

 

Egy napon aztán felszerelkezve felmászott a mester és két segédje a torony belső lépcsőin, létráin, és a csúcs alatt vágott egy nyílást a bádogtetőn. Közvetlen a nyílás alatt volt egy néhány cm. széles vasabroncs, amely a tetőt körülvette, mintegy összetartva, megerősítve azt. Erre a peremre állított egy – az alján acélhegyekkel felszerelt – létrát, a meredek tetőnek döntve, és kissé beleütve a hegyeket a vaskarimába, hogy az így keletkezett pici mélyedésben ne tudjon megcsúszni. Derekán kötelekkel felszerelve nagyon óvatos, lassú mozdulatokkal kimerészkedett először a peremre, majd a létrára, és feljebb mászva, egyensúlyozva ég és föld – vagy inkább menny és pokol*** – között, az egyik kötéllel átkötötte a tornyot a létrával együtt, annak teteje közelében, majd lemászva a most már majdnem biztonságos létrán, a közepét és az alját is bebiztosította. Természetesen a másik két kötelet is még a tetején, az első rögzítése után vetette át a toronytetőn, mert lejjebb már nem tudta volna az átmérő növekedése miatt, aztán ahogy haladt lefelé, úgy rögzítette őket.

 

Ez volt hát az első felvonás, ami lényegében eltartott a nap folyamán. Másnap következett az állványzat kiépítésének kezdete, amire majd a felvonót szereli, amivel önmagát és a szerszámokat, meg persze a levágott gömböt is leeresztheti, illetve felhúzhatja csigasor segítségével. No meg persze a tároló helyek kialakítása. Ez több napot vett igénybe, több hasonlóra volt szükség, hiszen a torony az alja felé szélesedik, így lépcsőzetes kialakításra volt szükség.

 

Amint elkészült minden „állomás“, nekigyürkőztek, és a mester a szerszámokkal, kötelekkel felszerelkezve a csúcsra szállította magát, rögzítette a gömböt több helyen, és elfűrészelte a még ép részét a tartóvasnak, miközben a segédei csigák és kötelek segítségével tartották, nehogy kárt tegyen a torony bádog tetejében. Talán fölösleges mondanom, de sikerrel jártak. Mielőtt azonban leeresztette volna magát és a gömböt, a fenn maradt csonkot szilánk- és sorjamentesre csiszolta, majd lent következett a javítás, hogy visszahelyezhető legyen. A módját nem tudom, nem is találgatok, de amint kész lett, megindultak visszahelyezni, ami semmivel sem volt könnyebb művelet, mint az eddigiek. Végül rögzítették a gömböt, és kezdődhetett az állványok leszerelése, a tetőn kivágott lyukak, nyílások bedolgozása, és természetesen az – általam leginkább utált – rendrakás. Még jó, hogy nem nekem kellett csinálni!

 

           Nem fárasztom, izgatom a kedves olvasót a fizetés körüli bonyodalommal, mert nem volt. Abban az időben még a tisztességes munkát tisztességesen megfizették, nem volt ismert a körbetartozás fogalma, így hát mindenki boldogan mehetett a dolgára.

 

A lakosságnak pedig innentől megszűnt a félelme.

 

 

2019. március 20.

 

*Nem tudni, nem is lényeges, hogy mely ország melyik templomáról van szó, de tudomásom szerint Magyarországon történt a leírt dolog.

**Csak közelítőleg: ma, az írás napján a búza ára 54000,00Ft/t.

***Általános iskolás koromban a matematika tanárunk a csigasor tanítása közben mesélte el a történetet – persze sokkal rövidebb változatban –, és ennél a résznél úgy izgultam, hogy meg kellett kapaszkodnom a padban, ki ne szédüljek belőle... :)