Sosemvolt mese

Sosemvolt mese

              Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő bácsi. Úgy gondolta, ő írja a legszebb verseket, hát elindult világot látni, hogy minél több embernek megmutathassa, amiket évek hosszú során írt.

              Ment, mendegélt, már hetedhét-határon is túl járt, amikor összetalálkozott valakivel, akinek a hátán púp volt. Megsajnálta és odament hozzá, hogy részvétéről biztosítsa, amikor történt valami: Az a másik, mikor látta, hogy közeledik hozzá, megállt, és azonmód levette a hátáról a púpját, és lerakta a földre.

              – Eleget cipeltelek, pihenni akarok. – mondta, s azzal leült mellé, és egy akkorát sóhajtott, hogy hősünket majdnem visszafútta a szél a hazájába. Szegény költő meg ijedtében egy olyan verset kapart gyorsan, hogy még ő maga is csodálkozott, milyen jól sikerült! Valahogy így hangzott:

Láttam én egy púpos vakot,

hátán púpot, hegyet, nagyot.

Engem látva irgett morgott,

majd a púpja mellé rogyott.

Ja, de elébb azt lerakta,

mintha fábul vón’ faragva,

mellette ült, míg ott vótam,

és eme sorokat róttam.

Amikor visszaolvasta magának, olyan nagyon tetszett neki, hogy még címet is elfelejtett neki adni. Inkább gyorsan felolvasta újdonsült barátjának, aki erre úgy begyulladt, hogy azon nyomban felkapta a púpját és elrohant, vissza se nézett.

              – Hinnye, de nagyon teccik neki! – kiáltotta boldogan emberünk, amikor megállt valaki mellette és nagy hangon megkérdezte:

              – Nem látott erre egy embert egy óriási hátizsákkal a hátán? Már hetek óta keresem, de nem találom. A zsákjában van egy kötetre való versem, amit ki akarok nyomtatni, de az a toprongyos alak nem akarja visszaadni. Azt meri mondani, hogy boldogabb lesz a világ a verseim nélkül, ő bizony elviszi a világ szélére és beleszórja a nagy semmibe. Ott aztán olvashatja, aki utána megy.

              Szegény költő ettől akkorára tátotta a száját, hogy az a hatalmas púp, akarom mondani hátizsák versestől, komástól belefért volna, és még akkor is maradt volna hely az ő csodálatos írásainak is. Meg tán még neki magának is... Jó időbe telt, mire szóhoz jutott és elmondta a történetet. Az a másik meg, mikor meghallotta, hogy emez púpnak nézte a hátizsákot, akkorát nevetett, hogy még azt is elfelejtette, hogy hová indult. Pláne, miután elolvasta a hevenyészve írt versét a mi költőnknek. Na, azután már akkor se akart volna a versei után rohanni, ha skorpiókkal kényszeríttették volna. Inkább megmondta, mit csináljon, hova tegye a versét a hosszú utat megjárt költő, aztán elment a dolgára. Csak magában motyogta útban hazafelé, hogy: az enyémek is ilyen csapnivalók voltak, jó, hogy elvitte a csudába az az alak.

              A hős verstudor pedig ott maradt bánatosan, meg nem értetten, magába roskadva, az otthonától távol. Senki se tudja, hazatalált-e valaha.

Itt a vége, fuss el véle.

2017. március 2.