Ovikaland

A mesemondó kalandjai - Ovikaland

 

Kedves Gyerekek!

 

            Írtam már a mesemondóról több mesét is, de ami a minap történt vele, az már igazán különös. Nem is tudom, hogy mondjam el...

 

Az történt, hogy a legutóbbi meséjét soká nem tudta elmesélni, mert az óvodások éppen  a szünidejüket töltötték, – ki otthon, ki a rokonoknál. Mikor végre újra együtt voltak, értesítették őt, hogy mehet mesélni, mert már nagyon kíváncsiak, hogy mi történt a hosszú idő alatt, milyen kalandokban volt része a hős mesemondónak.

 

            Elindult hát, vitte magával a mesét, amit a fa alatt írt, méghozzá versben! A hosszú szünet alatt egészen megtanulta, így aztán még a füzet sem kellett – amibe otthon szépen, gyöngybetűkkel beleírta – ahhoz, hogy el tudja mondani. De azért nem árt az óvatosság, hátha mégis elakad. Jól is tette, hogy nála volt, mert a nagy izgalomtól tényleg megakadt egyszer-kétszer, így aztán bele-bele nézett, nehogy hibázzon. De végül olyan jól sikerült neki elmondani a versét, hogy a gyerekek nagyon megtapsolták. Aztán megkérték, hogy maradjon ott, és töltse velük az egész napot. Az óvó néni meg helyeslően bólintott. Na, ekkor kezdődtek csak az igazi mesemondó kalandok!

 

Mert bizony ő már eléggé idős volt, és ahányszor csak feladatot kapott, mindig elrontott valamit. Csetlett-botlott, mint a bohóc a cirkuszban, – a gyerekek meg úgy nevettek, mintha tényleg ott is lettek volna. A mesemondónak meg talán még a szemébe is eshetett valami, mert időről időre kacsintott egyet és kajánul mosolygott – hol a gyerekekre, hol meg az óvó nénire nézve.

 

Amikor meg Ki mit tud-ot játszottak, olyan butuskán válaszolt, hogy mindig ő volt az utolsó. Így aztán ajándék nélkül maradt, nagy-nagy bánatára. Kesergett is eleget, panaszkodott az óvó néninek, hogy: „...hát ez most már mindig így lesz?... Végre rászántam magam, hogy mesét mondjak, aztán most itt van, kiderül, hogy a gyerekek sokkal ügyesebbek, okosabbak, mint én...” És megint, mintha beleesett volna a szemébe valami, mert újra egy nagyot kacsintott. Hiába, ebben a korban már rossz a mesemondók szeme...

 

            Egy idő után az óvó néni véget vetett a játéknak, és megkérte a kis csapatot, hogy járják körül az óvodát, mutassák meg a mesemondó bácsinak, hol is töltik napközben az időt. Így aztán bebarangoltak minden termet, sőt, az udvart is. Ki is próbáltatták vele a hintákat, mászókát, de még a pici motorokat is! Aztán jót nevettek, hogy milyen furcsán mutat rajtuk...

 

De bizony – mint minden jó dolog – ez is gyorsan eltelt, így hát a mesemondó elbúcsúzott tőlük és haza ment.

 

            Sajnos nem lehet tudni, hogy találkoznak-e még, mert az óvodások hamar elballagnak és a szeptember már az iskolában találja őket. De ha ti meglátjátok valahol, feltétlen szóljatok, hátha tudok még róla egy újabb mesét írni. Addig viszont én is elbúcsúzom.

 

Sziasztok!

 

2017. november 26.