Naplemente

              – De gyönyörű! Mint egy piros üveggolyó. És milyen nagy! – gondolta. – De jó lenne játszani vele!

              Csak öt éves volt a kislány, de milyen szépérzékkel volt megáldva! Gyönyörködve bámult a lassan alábukó, bíborba öltözött Napra. Tele volt az utca gyerekkel. Kisebbek, nagyobbak egyaránt játszottak. Testvérei is rohangáltak, visongtak, csak ő volt csendben. Gondolatai valahol egy másik világban játszadoztak, csapongtak, mint éjjeli denevérek valami csodálatos, láthatatlan fénnyel teli barlang mélyén.

              – Majd holnap. – suttogta. – Holnap az enyém leszel. Aludni is veled fogok.

              Lassan bealkonyodott, az utca elcsendesedett. A gyöngyház fényű hold lassan kúszott fel, hogy bearanyozza a gyenge párát az égen, s bújócskát játszott a lágy szellő szárnyán útra kelt felhőkkel. Harmatos csend váltotta fel a zsibongást, mely csak néha tört meg egy-egy kutya acélos hangján.

              Odabent, a család kopott, de vaskos asztalán kukoricamálé gőzölgött, néhány sült szalonna szelet illata töltötte meg a konyha levegőjét. Hallgattak. „Magyar ember nem beszél, amikor eszik.“ – szokta mondani az apjuk, hát hallgattak, csak a kanalak kocogtak. Na, és néha az anya kedves hangja hallatszott: – Egyetek. Van elég, hála Istennek! – és keresztet vetett. Pedig nem mindig volt... de a gyerekeknek azért mindig jutott elég. Aztán eltették magukat holnapra.

              – Holnap! – jutott eszébe a csöppségnek. – Majd holnap!

              Ragyogó fényárban érkezett el a reggel. Megkezdődött a napi robot, mindenki tette a dolgát. A nagyobbak a szülőkkel munkálkodtak, megosztva: a fiúk az apjukkal, a lányok az anyjukkal. A két kicsi pedig felváltva lábatlankodott hol itt, hol ott. Mert ketten voltak kicsik, de ő volt a legkisebb. Egyre leste az eget, pislogott, hunyorgott, könnyeit törölgette. Néha eltűnt, saját kis rejtekét felkeresni. Aztán – amikor látta, hogy az este nem siet – minden erejét a játékba vetette. Az ebéd is váratlanul érte. Úgy belefeledkezett, hogy nem vette észre, hogy éhes. Bezzeg máskor! Hússzor is kérdezte, mikor ehet már.

              A délután gyorsabban telt, egy-két testvére abbahagyhatta a munkát, mehettek együtt játszani. A Nap egyre gyorsabban csúszott le, s ő egyre többet pislogott frufruja mögül a rejtekhelye felé. Végre az ég alja ismét egy bíbor tengerre hasonlított leginkább, melyben egy gyönyörű tűzlabda himbálódzik. Lassan elosont a rejtekhely felé.

              – Épp az utca legvégén ér földet! Ott biztos elérem! – motyogta csendben, nehogy elvegyék az ötletét. S ahogy a lába bírta, rohant az utcán végig, egy nagy bottal a kezében.

 

 

2011. március 14.