stapi blogja

Vers
stapi•  2010. augusztus 13. 10:04

Eltűntek a költők?

Eltűntek a költők?

(Vajon hogy látná Arany János?)

 

Ég a szégyenétől a költészet arca!

Vesztett csatát vív ma a versírás harca.

 

„Lenni vagy nem lenni?" - imígyen a kérdés;

zabálsz, vagy megdöglesz! - ekképpen az értés.

 

Eltűntek a költők, szabad lett a vers is.

Aki írni tudna, inkább lesz ma verklis!

 

Hamburger-zabálók népes táborában

születik a nóta, a fű mámorában.

 

Van-e legény, van-e talpon a vidéken,

otthonából aki kilépne serényen?

 

Kalamárist töltve írópennát markol,

igét keresgélve országot barangol...

 

Ilyen legény nincsen, vagy csak nem ismerem,

bizonyára elbújt, elnyelte a verem.

 

De majd előbújik, s akkor jaj lesz nektek,

MacDonald’s lakói, versben lesz nevetek!

 

2010. június 16.

stapi•  2010. április 30. 22:22

Télközelben

 Télközelben

 

Fa és bokor levetkőzött,

 elmúlt a nyár, búcsút int.

 A meggyérült ágak között

 kósza szellő ködöt hint.

 

Vörös szemével ridegen

 tekint a nap az égről,

 Megfáradtan és hidegen

emelkedik az éjből.

 

Lehullt ágak szövevénye

 erdő alján szerte-szét,

 Faháncs-karú, hajlott néne

 szedegeti a rőzsét.

 

Dermedt mezőn ekék fénye,

 a barázdák feketék;

 Varjúcsapat elesége

 kúszik-mászik benne még.

 

Kihalt tájon az őszi dér

 sziporkázik, havat vár.

 Fázom én is - hervadt levél, -

 érzem: a tél közel már.

 

Kis István Mihály

2010. március 25.

stapi•  2010. április 29. 03:50

Meztelen múzsa

Meztelen múzsa

Ross Satyr verse nyomán

 

Megjelent a színpadon ma,

legnagyobb, ki számba jön,

kúszva jő a Príma Donna,

testnedűbe’ tündököl.

 

Lámpafénybe’ úszva lejti,

tánca fürge, csábitó,

hogy ki ő, el is felejti,

ó, e díva lázitó.

 

Megmutatja, hogy mit is tud,

új nap: új lap, új szerep.

karrier felé ha ő fut,

arra nyílik új terep.

 

Szembe véle ülve kőre

önmagaddal el se bírsz;

Nincs ruhája, bőre pőre,

jobb, ha kívül állva sírsz.

 

Hajladozva jobbra, balra,

itt az új romantika,

bárki tőle gyúl a dalra:

ő a meztelen csiga.

 

 

Kis István Mihály

2010. április 25.

stapi•  2010. április 23. 23:29

Hőség

Kedves olvasó!

Hőség című versem két változatban teszem fel ide. Ha időd engedi, kérlek, hogy mindkettőt olvasd el és véleményezd, melyik tetszik jobban. Nyugodtan írhatsz éles kritikát is, elviselem, mert fejlődni szeretnék. Ha van verskedvelő vagy költő ismerősöd, vele is olvastasd el. Köszönöm!

 

 

Hőség

(1. változat)

 

 Delelőre hágott a nap,

 és most megállt pihenni fenn;

 izzó tekintettel, vígan

 szemléli, mi van idelenn.

 

 

Térképet lát és rajzokat,

 mezőt szeletelő utat,

ember-rajzolt krix-kraxokat,

 s hogy eleség után kutat.

 

 

 Modern az ember, gépe van,

 aranymezőt szel keresztbe;

 kenyér szélibe belemar,

 vetőmagot szór keretbe.

 

 

Pihenője csúcsán napunk

szélesre tárja mosolyát,

nem bánja, hogy miként kapunk

hév sugarától hőgutát.

 

 

Búzatarlóra kémlel épp,

egyik szemével kíséri;

egy gyík keresi üregét,

mely neki hűsét ígéri.

 

 

Traktor mellett az emberek

 kornyadoznak, bőrük sötét,

 családjuknak teremtenek

kenyeret, ételük zömét.

 

 

Odébb kissé, mező füvén

 birka béget, gulya legel;

 napsugár perzselő tüzén

a juhász fűben vesztegel.

 

 

Ám a fű, mely sarjadozik,

megállni kénytelen, s pihen,

 növésében akadozik,

s száradni indul íziben.

 

 

Ember, állat sóhajtozik,

 vizet keres, hűs árnyékot;

sötét felhőt óhajtozik,

szelet, záport, esőszagot.

 

 

A faluban - ki teheti, -

a szobákban lustán hűsöl;

 kis pihenő, - átmeneti,

de ez mindenkit megbűvöl.

 

 

Cseréptető szinte ropog,

vörös színe messze izzik;

utca köve forrón kopog,

lovak ha a terményt viszik.

 

 

Déli csendben vadvirágon

a méhecskék döngicsélnek;

gyűjtögetnek a nektárból

téli étket sok-sok méhnek.

 

 

A legyek meg szemtelenek,

a csapótól sem félnek már,

 tudják ők, hogy az emberek

megmozdulni sem bírnak már.

 

 

Forró nyár van, semmi kétség,

nagyon kéne a hűs eső;

de fent az örökös kékség,

s közepén áll a gyíkleső.

 

Kis István Mihály

2010 04 12

 

 

 


Hőség

(2. változat)

 

Delelőre hágott a nap,

és most megállt pihenni fenn;

 ezüst korong az ég alatt

kíváncsi, mi van idelenn.

 

 

 Térképet lát és rajzokat,

 mezőt szeletelő utat,

 ember-rajzolt krix-kraxokat,

 s hogy eleség után kutat.

 

 

Modern az ember, gépe van,

aranymezőt szel keresztbe;

kenyér szélibe belemar,

 vetőmagot szór keretbe.

 

 

Pihenője csúcsán napunk

 kinyitja mind a két szemét,

 nem kérdi, mi a bánatunk,

 neveti munkánk ütemét.

 

 

Búzatarlóra bámul épp,

egyik szemével kiséri;

 egy gyík keresi üregét,

mely neki hűsét igéri.

 

 

Traktor mellett néhány munkás

zsákot pakol, bőrük fénylik,

 amíg töltik, kis megnyugvás,

 s kihordják a táblaszélig.

 

 

Odébb kissé, mező füvén

 birka béget, gulya legel;

 napsugár perzselő tüzén

 a juhász fűben vesztegel.

 

 

Ám a fű is szomjas, szenved,

 növése megáll, és pihen,

 látott jobb napokat, szebbet;

 most elszárad egyszeriben.

 

 

Ember, állat sóhajtozik,

 vizet keres, hűs árnyékot;

 vén akácfa álmodozik

 szelet, záport, esőszagot.

 

 

A faluban - ki teheti, -

 a szobákban lustán hűsöl;

 kis pihenő, - átmeneti,

 s az udvaron kutya szűköl.

 

 

Cseréptető szinte ropog,

 vörös színe messze izzik;

 utca köve forrón kopog,

 lovak ha a terményt viszik.

 

 

Déli csendben vadvirágon

 a méhecskék döngicsélnek;

 gyűjtögetnek a nektárból,

 s készítenek téli étket.

 

 

A legyek meg szemtelenek,

 a csapótól sem félnek már;

 zúgva-döngve telepszenek,

 arcodon százszor körbejár.

 

 

Forróság van, olvadozunk;

 bárcsak lenne egy jó eső!

 Akárhogy is tiltakozunk,

 fentről csak hull a tűzeső.

 

  Kis István Mihály

2010 04 20

 

 

stapi•  2010. április 4. 20:06

Évszakok

Őszi örömök

 

Elmúlt a nyár, elköltözött, gólya, fecske integet,

A meggyérült lombok között néhány veréb csipeget.

Kandikálnak száraz ágak, felhők közé kéredznek,

Néne kicsi kályhájának tűzrevalót képeznek.

 

Milyen múló is az élet, ma még vagyunk, és holnap?

Boncolgatom ezt a képet, versem alá témának.

Oly sok költő - a leg jobbak - tűzte már a tollára,

Azért mégis - az újabbak - tűznék a vár fokára.

 

Tán a vár fokára mégsem kapaszkodok hiába,

Az ősz megfog újra engem, s írnék róla falára.

Vörös-bársony szőnyegével telehinti az utat,

Bús, gomolygó fellegével már a tél felé mutat.

 

Traktor vonta ekék után sötét barázdák nyúlnak,

Dolgos munkáskezek nyomán a szántók elsimúlnak.

 Réti széna illata már beköltözött a színbe;

Varjúcsapat sírja, hogy kár, a szántó közepibe.

 

A reggelek oly hidegek, talán a hó ér ide;

Szorgos népek készítenek tűzrevalót télire.

Bármily rémség közeledik ősz után, tavasz előtt,

Az én szívem örvendezik: unokát vár vagy kettőt!

 

Iskolába a sok gyermek mikulásra készül már,

Kikötése mindegyiknek: karácsonyra havat vár!

Sok szép dolog van az őszben, de ceruzám rövidül,

Annyit írok elmenőben: tücsök már nem hegedül!

 

 

Formai változtatás után

Kis István Mihály

2010 03 12