stapi blogja

Fenyő alatt gyerekálom,
nincs szebb ennél a világon!
Körül álljuk mindahányan
ez ünnepi, forró lázban.

Kéz a kézben énekelünk,
szeretetben útra kelünk.
Lelkünk szárnyal, szól a dalunk,
a mennyekbe száll a szavunk.

Csomag csomag hátán várja,
rátaláljon a gazdája!
Minden gyermek szíve repes:
amit kapott, nagyon becses!

Előkerül sok-sok játék,
agytornához jó ajándék;
Élesítjük már az elmét,
Így töltjük el a szentestét.

2016.12.25.

Mindig így volt, amióta élek.

Belevágok, azután meg félek.

Célul tűztem: ott a Mount Everest,

– lufit fújtam nagyra, ám leereszt.

Anya kéne mellém, vagy egy dajka!

Fülbe súgna intőleg az ajka:

„Vigyázz fiam,“ hogy ne legyél szarka,

– nagyot akar, s nem bírja a farka...

Inkább használd a csöpp eszed másra:

macskát kergess ülve a padlásra.

Egeret fog, az lesz majd a haszna,

– s te sem leszel itthon egy mihaszna.

A költészet több tudást igényel!

Kocka fejed nincs még telve fénnyel.

Érzéked sincs, fut tőled a Múzsa,

– sosem lesz a homlokodon rúzsa.

Ettől aztán megnyugodnék végre,

földobnám a tollamat az égre.

Visszahullna, amint azt már láttam,

– megtudnátok, tollas-e a hátam.

Mert ha tollas, úgy mennék a boltba.

Hogy mit hozzak, mondanátok tollba.

Pénzt adnátok... Így lehetnék költő!

– Mire jönnék, telne emberöltő.

2016. május 3.

Kimerülten ülök elé,

négy év óta sokadszor;

computerem tűri rendem,

s rám mered a monitor.

Nem tudja még, hogy e pofa

búcsúzni jött, hisz meddő!...

Hiába volt sok-sok beszéd,

felemelő, vagy feddő,

mit a mester szava vágott,

az a rend a porba hullt;

és a tüzes harci kedvet

betakarta már a múlt...

Jövő évtől visszatérek,

vár rám sok-sok jó barát,

s összeszedem az időnek

elhullajtott aranyát.

Vár rám a kert élő titka,

ásó, kapa, gereblye...

Édes emlékeket hordoz

valahánynak a nyele!

Ott kinn az Ég figyel reám,

olvas bennem, támogat,

hibáimmal szeret engem,

s szerez nékem álmokat.

Nincs ott semmi virtuális,

megfogható az anyag;

nem kell papír, nem a tinta,

sem versformáló szavak.

Költeményem bennem épül,

nem olvassa azt ítész,

más dimenzióban alkot

formát a Nagy Építész...

Azért ami eddig készült,

nem dobom el teljesen,

bár alig volt olvasója,

kevés bújta lelkesen.

Computerem őrzi majd még

kiadatlan műveim,

s unokáim egyszer talán

jót derülnek bűnein.

                            2013. december 13.

Jégvirágos ablakára hullt a Hold,
megfakult a zord hidegbe', mint a holt.
Dermedésbe fúlt az égi kiskirály,
míg a vízre szállt alatta egy sirály.

Jégen innen ült a széken Évike,
gondja fészke: most az egres érik-e,
vagy virágba szökve kúsz' a tó vize?
Holdra nézve látja: jó az égisze.

Égiszébe mindhiába hull a jó,
holdfogyóra csak nem érkezik hajó.
Mára már a jégvirág se hoz magot,
Évikének arca koppan egy nagyot!

...jégvirágos ablakán a Hold lobog,
ám lovagja más lak ablakán kopog.

Papír telik, tollam serceg,
életre kel az álom;
csupán azért írok verset,
hogy unalmam elszálljon.

Mi másért is tenném, ugyan
mi lehetne az oka,
hiszen ha mély az én kutam,
ütődik e vén boka.

Bár ha sekély, tán vize sincs,
- gáz ömöl e kútfőből -
az is lehet értékes kincs,
üzenet a jövőből;

hiszen csupán az a kérdés,
honnan nézem a dolgot?
Béka szintű életérzés:
hegynek látni a dombot...

Ha nem féltem a bokámat,
s kutamat mélyre ásom,
tán a kritika vet gátat
s lehúzza az írásom.

"Nincs formája, érthetetlen,
a szöveg is avult már..."
Magába roskad a szellem,
s ha nem írok, nem nagy kár.

De én írok, s olvasok is,
minden sorom szeretem!
Ezért aztán soha nem is
olvasatlan a versem.