stapi blogja

              Az asszonynak valami dolga akadt. Leállította a gépet és felment a lakásba. – Pár perc az egész – gondolta. A gyerek egyedül maradt. Megszokta. Nézelődött. A gép körül makulátlan tisztaság, csak a sarokban duzzadt az összegyűrt papíroktól a doboz. Tovább lépett. Felkapaszkodott a dobozra, az eldőlt, szétszórva tartalmát. Értelmes dolgok is kerülhettek volna rájuk, de csak hirdetés hirdetés hátán...

 

A polcon a jól ismert kis doboz. Felidézte, milyen szikrázást, sercegést hallott, ha apa végighúzta az oldalán a kis piros fejű pálcikát. Kipróbálta. Sikerült. Körmére égett, hát elejtette. A táncoló nyelvek gyorsan szaladtak, vidáman, mintha csak viccet mesélnének – mint az apa a kocsmában, hogy néhány fröccsöt lejmoljon a haveroktól, akik képesek voltak a humoros történeteiért némi folyékony honoráriumra.

 

Gyorsan körültáncolták a kicsit. Az először visított, aztán elcsendesedve végignyúlt a földön, és a közeledő angyalok énekét hallgatta. – Milyen gyönyörű! – gondolta. – Értem jönnek...

 

              A kiérkező tűzoltóknak már nem sok dolguk volt. Mentőt hívtak az őrjöngő asszonyhoz, majd kattant az egyenruhások bilincse, és betuszkolták őt egy autóba.

 

2015. november 4.

 

 – Uram, segítsen rajtam! Egy hete nem ettem... Látom, szép halakat fogott, gratulálok! Nekem adna egyet?

– Hát ebből nem, mert a feleségem várja. Ez lesz ebédre... De segítek magának nagyon szívesen. Tud horgászni? Magának adom a felszerelésem.

– Sajnos most lenne először a kezemben horgászbot... Nem adna inkább a halakból egyet?

– Uram! Maga nem ismeri az adott szó szentségét?! Megígértem a feleségemnek... Mindegy, látom a sápadt mosolyán, hogy fogalma sincs, mi az élet. Jöjjön és fogja... A másik bal kezével!!!

– Uram, én csak...

– Ne tántorogjon itt nekem! Mennyit ivott? Furcsa... Nem érzek pia szagot... Vodkát iszik, mi, hogy ne legyen „hangos“?! Hehe...

– Kérem, uram...

– Fogja be, most tanóra van. Itt a csali, tűzze fel... De ne az ujját, maga idióta!!! Fáj? Persze, bele akadt a szakálla... Egy pici hús rajta maradt... Nem baj, jobb lesz a fogás!

– U-u-uraaam...

– Figyelj már, te gané! Most nem lehet heverészni! Nincs szieszta idő, kelj fel!

–

– Ehhh... Nincs nekem időm erre! Vár az asszony. Különben meg úgy látom, inkább álmos voltál, mint éhes...

 

2015. március 19.

 

              – De gyönyörű! Mint egy piros üveggolyó. És milyen nagy! – gondolta. – De jó lenne játszani vele!

              Csak öt éves volt a kislány, de milyen szépérzékkel volt megáldva! Gyönyörködve bámult a lassan alábukó, bíborba öltözött Napra. Tele volt az utca gyerekkel. Kisebbek, nagyobbak egyaránt játszottak. Testvérei is rohangáltak, visongtak, csak ő volt csendben. Gondolatai valahol egy másik világban játszadoztak, csapongtak, mint éjjeli denevérek valami csodálatos, láthatatlan fénnyel teli barlang mélyén.

              – Majd holnap. – suttogta. – Holnap az enyém leszel. Aludni is veled fogok.

              Lassan bealkonyodott, az utca elcsendesedett. A gyöngyház fényű hold lassan kúszott fel, hogy bearanyozza a gyenge párát az égen, s bújócskát játszott a lágy szellő szárnyán útra kelt felhőkkel. Harmatos csend váltotta fel a zsibongást, mely csak néha tört meg egy-egy kutya acélos hangján.

              Odabent, a család kopott, de vaskos asztalán kukoricamálé gőzölgött, néhány sült szalonna szelet illata töltötte meg a konyha levegőjét. Hallgattak. „Magyar ember nem beszél, amikor eszik.“ – szokta mondani az apjuk, hát hallgattak, csak a kanalak kocogtak. Na, és néha az anya kedves hangja hallatszott: – Egyetek. Van elég, hála Istennek! – és keresztet vetett. Pedig nem mindig volt... de a gyerekeknek azért mindig jutott elég. Aztán eltették magukat holnapra.

              – Holnap! – jutott eszébe a csöppségnek. – Majd holnap!

              Ragyogó fényárban érkezett el a reggel. Megkezdődött a napi robot, mindenki tette a dolgát. A nagyobbak a szülőkkel munkálkodtak, megosztva: a fiúk az apjukkal, a lányok az anyjukkal. A két kicsi pedig felváltva lábatlankodott hol itt, hol ott. Mert ketten voltak kicsik, de ő volt a legkisebb. Egyre leste az eget, pislogott, hunyorgott, könnyeit törölgette. Néha eltűnt, saját kis rejtekét felkeresni. Aztán – amikor látta, hogy az este nem siet – minden erejét a játékba vetette. Az ebéd is váratlanul érte. Úgy belefeledkezett, hogy nem vette észre, hogy éhes. Bezzeg máskor! Hússzor is kérdezte, mikor ehet már.

              A délután gyorsabban telt, egy-két testvére abbahagyhatta a munkát, mehettek együtt játszani. A Nap egyre gyorsabban csúszott le, s ő egyre többet pislogott frufruja mögül a rejtekhelye felé. Végre az ég alja ismét egy bíbor tengerre hasonlított leginkább, melyben egy gyönyörű tűzlabda himbálódzik. Lassan elosont a rejtekhely felé.

              – Épp az utca legvégén ér földet! Ott biztos elérem! – motyogta csendben, nehogy elvegyék az ötletét. S ahogy a lába bírta, rohant az utcán végig, egy nagy bottal a kezében.

 

 

2011. március 14.