stapi blogja

Édesanyám

              Abigél lágy hangja, mint szelíd szellő fuvallata, lengedezett a szobában. Édesanyja hallgatta mosolyogva, miközben a vasaló fel-le járt, s a friss mosás illatát árasztó ruhák gyűrődései jajszó nélkül tünedeztek el a forró vas alatt.

              – ... és akkor a sárkány tűz helyett füstöt okádott, és a nyuszi már a karácsonyra készült, mert a húsvét unalmas... De a király bizony a nagyobb fiának adta a koronát, pedig a kicsi volt a győztes, és... és mikor Nils leesett a Márton hátáról, épp hogy csak el tudta kapni a kötelet, ami igazából egy madzag volt, amivel azelőtt vezetni szokta... De a manó biztosan el tudná varázsolni azt a gonosz sárkányt, ami aztán jó lett, amikor...

Nem tudni, mi történt az anyával, aki mindig szerette hallgatni kislánya csacsogását, s most mégis idegesen felcsattant:

              – Kislányom, ez így badarság! Mért ugrálsz össze-vissza a mesék közt? Ha belekezdesz valamibe, tessék befejezni, aztán jöhet a következő! – mondta ellentmondást nem tűrő felhanggal, miközben igazított egyet a ruhán.

Abigél elhallgatott. Néhány másodpercig csak a vasaló alig hallható suhogása hallatszott, de ez úgy hangzott számára, mintha orkán süvöltene a fák ágai között valami „rengeteg nagy erdőben“. Aztán újra kezdte a mesét, de szavai egyre inkább halkultak. Érződött, hogy keresi a szavakat, melyek mind szárazabbak lettek – végül elhallgatott. Ében szemei megteltek a gyermektenger csillogó, sós vizével, s hirtelen kirohant a szobából.

Majdnem egy óra telt el, mire előkerült az udvar egyik rejtett zugából, kissé vöröslő szemekkel, de arcán felhőtlen mosollyal. Édesanyja már végzett a vasalással és a másik adag száradó ruhát vizsgálta éppen. Szinte repült, úgy futott oda hozzá. Átölelte piciny kezeivel, arcocskáját édesanyja ölébe fúrta, és alig hallhatóan súgta:

              – Anyuci, nagyon szeretlek...

              Többé nem mesélt sem anyukájának, sem a többi gyereknek, de húsz éves korában megjelent nagy sikerű regénye, az

Édesanyám

2017. április 28.

Tüzes versek

              Újabb műve látott napvilágot, ki tudja, hányadik. Szokásához híven meghívta a barátját, akinek minden írását szerette megmutatni, de aki már egy ideje nem érdeklődött túlságosan irántuk. Persze ezt igyekezett nem kimutatni, de a 60 éves ifjú költő mégis érezte, hogy valami nincs rendben. Ezért aztán nem mondta meg, hogy miért is látja vendégül.

Egészen másról kezdett beszélni, és már elég vígan is voltak a néhány pohárka hidegindítónak köszönhetően, amikor hirtelen alkalmat talált írása párhuzamosítására az éppen feldobott témával.

              – Épp ilyesmiről írtam a napokban, szívesen megmutatom! – rukkolt elő, mintha csak most jutna eszébe. – Olvasd el és beszéljük meg...

Mint akit a darázs csípett meg, olyan erővel csapott a homlokára az alkalmi kritikus, és felugrott a helyéről.

              – Hogy én milyen hülye vagyok! Hát nem elfelejtettem lekapcsolni a villanytűzhelyt!? Épp levettem az ételt, amikor hívtál, hát rohantam ide. Azt meg úgy felejtettem. – mondta immár rohanás közben. – Tudod, az asszony épp nincs otthon... – hallotta egyre elhalóbban a faképnél hagyott írástudó.

              – Persze, hogy tudom... – motyogta az orra alá keserédes mosollyal kb. másfél év elmúltával a költő, miután művei utolsó oldalát is beejtette a kályhában lobogó tűzbe. – Majd a felhők elolvassák, talán ők nem hagyták bekapcsolva a főzőlapot...

2017. április 2.

Tigris és Garfild

              Valahol a falu határán túl, vagy talán még azon is túl, volt egy szárítóüzem, ahol a termést megszárították, hogy eltárolható legyen. Jó nagy udvara volt és óriási épületek, meg tornyok álltak benne.

              Nos, ezen az elvarázsolt helyen élt egy magányos macska, amely egy napon két kis cicának adott életet. Az emberek szerették, vigyáztak rájuk, rendszeresen etették, gondozták őket. Amikor már elég nagyok lettek, hogy önálló életet éljenek, Jani bácsi, az üzem egyik vezetője felkínálta a cicákat a faluban lakó szomszédjának, ahol egy kislány is volt, Ramira, aki nagyon szeretett volna egy cicát. El is hozta, és - hogy ne kóboroljanak el - becsukták őket a garázsba. Néha-néha kiengedték játszani az udvarra, ott szaladgáltak a kislánnyal együtt. Ramika nevet is adott nekik. Mivel sárgák voltak, és emlékeztettek a tigrisekre, a kisebb szőrűt Tigrisnek, a szőrmókot (mert perzsa keverékek voltak, és annak nagyobbra nőtt a szőre, mint a másiknak) pedig Garfildnek nevezte el (a mese után).

Amikor már megszokták a helyet, végleg ki lettek engedve, és egy kis házat készített nekik a kislány apukája. Éjszakára rácsot tettek az ajtaja elé, nappal pedig szabadon bóklászhattak az udvaron, amiért a hátsó udvarba zárt doberman nagyon irigykedett. Olyan ugatást csapott, hogy zengett tőle a fél falu.

Egy alkalommal a kislány nagyapja ment fáért hátra, és hogy, hogy nem, az egyik cica, Garfild, utána ment. Hjaj, hogy megrémült a Papa, amikor látta, hogy az a hatalmas kutya nekimegy annak a csöpp macskának! Kiabált rá, futott oda, de meglepődve látta, hogy a kutya csak nyalogatja, döfködi az orrával, játszik vele. De bizony Garfildre is rájött a frász, mert összehúzta magát, farkasszemet nézett a nagy jószággal, és fújt, mint a gőzmozdony. – Hhhhfff – sziszegte, és a körmeit kimeresztve, készenlétbe állt, hogy védekezzen. A nyagyapa gyorsan felkapta és kimenekítette, aminek megint nagy ugatás lett a vége. Tigris meg a biztonságot jelentő kerítés másik oldaláról figyelte az eseményeket. Lehet, hogy nem tanult belőle?

Teltek múltak a napok, és már annyira jól érezték magukat az udvaron, hogy egyre messzebbre merészkedtek. Néha már az útra is kiszaladtak, sőt, ha meghallották a szomszéd Jani bácsi hangját, hozzájuk is átmentek, hiszen ráismertek előző gondviselőjükre. Az egész család kezdett aggódni, hogy mi lesz, ha elkóborolnak, ezért ha elmentek otthonról, akkor újra becsukták őket. Egy ideig ment is a dolog, de aztán már úgy látszik, nagyoknak képzelték magukat, különösen Tigris, mert egyre többet csavarogtak az utcán. És ez így ment, amíg egyszer azt vették észre, hogy Tigris bizony hiányzik.

              Végigjárták a szomszédokat, hirdették az Interneten, szórólapokat tettek a postaládákba, hogy nem látta-e valaki, de bizony mind a mai napig nem került elő. Ti nem láttátok valahol? Ha találkoztok vele, feltétlenül szóljatok, mert Garfild azóta nagyon unatkozik, Ramika meg egyre sóhajtozik: "Bárcsak visszajönne!"

2017. március 13.

Távoli vendég

              Gazdagék nagy lakomára készültek. Rendeltek egy csomó finomságot, amit egy futárszolgálatnak kellett kiszállítani. A vendégek már szállingóztak, (nem túl sokan, mert csak a közeli rokonokat, barátokat hívták meg) és hamarosan nagy zsivaj, kártyacsata, meg kibeszélő kezdődött.

              Egyre jobban belemelegedtek, amikor Gazdagnénak eszébe jutott, hogy a csomagot majd valakinek be kell hozni, de a szórakozást általában senki nem szereti abbahagyni.

Öregapó is a házban lakott, egy hátsó, távolabbi szobában. Ő nemigen vett részt a mulatságokban, mert idősnek gondolta magát, és – „Mit rontsam ott a levegőt, úgyse értem én a mai világot már.“ – szokta mondogatni, leginkább azért, mert feleslegesnek érezte magát köztük. Inkább a megszokott helyén olvasgatott, vagy tévézett.

A háziasszony ezért úgy gondolta, megkéri Öregapót, hogy ha csengetnek, legyen kedves behozni a csomagot, hiszen ráér. A pénzt is letette az asztalkájára. Úgy is tett az öreg, figyelte a csengőt, nehogy elszalassza a kedvező alkalmat.

Amikor végre bevitte az illatozó, hatalmas dobozt, bejelentette, hogy:

              – Meghoztam! Itt vannak a finomságok! – Gyomra pedig hatalmas hangon kontrázott. – Nana! – gondolta az öreg és zavartan elfordult, útját sietve a konyha felé véve. Óvatosan letette az asztalra, aztán kicsit még téblábolt, igazgatta – s hogy senki sem figyelt rá, lassan a szobájába hátrált.

              Behúzódott a vackára, és a fal felé fordulva nagy érdeklődéssel szemlélte az apró repedéseket, melyek lassacskán elmosódtak... s egy mély sóhajtással lehunyta szokatlanul fiatalosan csillogó szemét.

2017. március 10.

(Detox átváltozása – Amikor még ezt is lehetett)

– Hrrrr – morogta Detox – Hrrrr! Hrrrr! – hangzott újra és újra, s a lábtörlő porolva, csattogva lengett ide, oda.

– Elég már, te kelekótya! Gyere, megyünk kirándulni! – hívta kacagva a gazdi.

Detox elejtette szájából az agyongyötört, másra már nem használható eszközt, és úgy nekiiramodott, hogy négy – most még aránytalanul hatalmas – tappancsa alig érintette az anyaföldet. Lelógó fülei fel-le hintáztak a menetszélben. Kocsiban még csak egyszer utazott, amikor – pár héttel ezelőtt – a gazdája megvásárolta és hazahozta. Most nem értette a dolgot… – Visszavisz? Pedig már úgy megszoktam itt! – gondolta, és nyüszíteni kezdett. A gazdi simogatására aztán megnyugodva bámulta az elsuhanó házakat, fákat.

Egy furcsa épület előtt álltak meg. Több lépcső vezetett fel az ajtóhoz, melyen valami táblaféle fehérlett, rajta fekete ákom-bákom. Odabenn valami ember formájú fehér alak rendezgetett egy edényben gyönyörű, fényes holmikat. Rossz érzése támadt tőle, hát újra fájdalmas nyüszítésbe kezdett.

– Ne félj, te szépség! – veregette meg lágyan a nyakát a fehérköpenyes, és észre sem vette, hogy eközben valami megszúrta. Boldogan nyalta meg a kezet, s kezdte magát kissé bizonytalannak érezni. A gazdira nézett, de annak a helyén már csak valami távoli maszatot látott. Csendesen elnyúlt a karjában.

Amikor ébredezni kezdett, az iménti látomás eltűnt. – Úgy látszik, álmodtam – gondolta, és újra lehunyta fekete szemeit. Megint kinyitotta, s egyre tisztábban látta, hogy a saját helyén van. – Tényleg álom volt – gondolta újra. – Nem is voltam sehol… Csak a füleim ne fájnának úgy! – és megrázta a fejét. Mivel ez senkit sem hatott meg, hiszen egymaga volt, imbolyogva felkelt. Szomjas volt, hát a vizes tálhoz csámpázott. Ahogy a vízre nézett, vad ugatásba kezdett. Egy idegen, hegyes fülű kiskutya nézett vissza rá, aki ugyanolyan haragos volt, mint ő maga. Ráadásul minden mozdulatát utánozta. Azokon a furcsa, hegyes fülein pedig valami fehérség lobogott…

2015. december 2.